Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-26 / 5. szám

CSALÁDIKOR Mindennek megvan az ideje Katát már nagyon régen ismerem. Amikor a vállalathoz kerültem, feltűnt, hogy ez a fiatalasszony minden társadalmi munkában ott van, egy szervezet vezetőségéből sem marad ki, folyton lót-fut, intézkedik, szervez, emellett mindenkihez van néhány kedves szava. Még gondoltam is magamban: vajon hogyan lehet mindenre ideje, ereje? Hasonló korban voltam én is, szívesen vállaltam volna tisztséget egy-egy társadalmi szervezetben, de munka után nekem futni kellett a bölcsö­débe, óvodába, bevásárolni, családdal tö­rődni. Állandó időhiányban voltam. Egyszer egy kiszálláson aztán közelebb kerültünk egymáshoz. Nagy meglepetésemre kiderült: Kata hajadon, édesanyjával él, vele tölti minden szabad idejét, már amennyi sok hivatalos elfoglaltsága mellett még marad. Ilyen jóravaló, ügyes, művelt lány, és nem ment férjhez ... Csodálkozásom szinte ha­tártalan volt, ezt előtte sem lepleztem. Még évek kellettek hozzá, szoros, őszinte munka­helyi barátság, hogy képet tudjak alkotni róla. Hárman voltak leánytestvérek. Szüleik szi­gorú erkölcsi normák szerint nevelték őket. Segítőkész, dolgos, megbízható emberré váltak, de a férfiakban mindig a tolakodó célját elérni akaró leánycsábitót látták. Mivel egy hódolójuk sem volt hajlandó eleget tenni a régi erkölcsök türelmet kívánó normáinak, lassan kifutottak a férjhezmenési korból. Mindkét nővére közel negyvenhez találta meg élettársát. Katára pedig ottmaradt be­teg édesanyjuk, akiről gondoskodni kellett. Nővérei természetesnek vették, hogy haja­don testvérük leveszi róluk e terhet. És Kata törődött is anyjával! Csak vele és senki mással. Közben hajtotta a pénzt, mert pihe­néséről, szórakozásáról- a külföldi utazásról nem akart lemondani. Bejárta Európát anélkül, hogy férfiakkal tartós barátságot kötött volna. Pontosabban: semmilyet, mert őt a kalandok, futó ismeret­ségek nem érdekelték, csak a munkáról, a komoly társadalmi problémákról tudott be­szélgetni velük. Néha az volt az érzésem, hogy a férfiak tartanak is tőle. Kinek kellene ilyen intelligens, okos, magát mindenben kiismerő világot járt nő?!... A vállalatnál sok férfi dolgozik, nőtlen, elvált, özvegy is szép számmal, de Katára mindenki csak úgy néz, mint munkatársra. A nős férfiak pedig, akik kezdetben megroha­mozták a hajadont, egytől egyik pórul jártak. Idővel aztán mindenki tabunak tekintette személyét. Próbáltam rábeszélni, hogy adjon fel hir­detést. Megtette, de egyetlen egy érdeklődő levelére sem válaszolt. Mindenkiben hibát keresett és talált is. Az egyik alacsony volt, a másik iskolázatlan, a harmadik vidéken élt, a negyediknek gyereke volt és így tovább. Egyszer úgy tűnt, már-már megtalálta az igazit. Korban megfelelő, magas, fekete jo­gász saját házzal. Kata háromszor találkozott vele. Negyedszer már nem ment el a rande­vúra. Valami teljesen apróságnak tűnő dolog miatt. Ezekután már én is nehezteltem rá. Mert tudtam, hogy vágyódik az élettársra, sajnáltam hogy kifut az évekből, és öregsé­gére egyedül marad. Tudtam, ha elveszti idős anyját, felborul a lelki egyensúlya, vala­kire szüksége lesz. De ő továbbra is váloga­tott. Önző módon nem vette észre, hogy annak a másiknak is joga van az emberi gyengesére. a hibáira, melyeket egy kis belá­tással tolerálni lehet. Ő még folyton a maku­látlan, ideális férfit kereste ... Ezen nagyon összevesztünk. Lelkem mé­lyén ekkor kezdett megszűnni köztünk a barátság. Határozottan állította, hogy ő nem lenne hajlandó a férjének a zokniját, alsóne­műjét kimosni, nem tűrné a horkolást, az esténkénti semmittevését. Hiába érveltem, magyaráztam, öt nem lehetett meggyőzni a családon belüli munkamegosztásról, a másik gyengéinek türelmes elnézéséről, az alkal­mazkodás szükségességéről. Hovatovább érzem, lassan kifejlődik benne egy olyan ellenszenv a másik nem iránt, melyet már nem lehet érveléssel megállítani. Sajnálom őt, mert szenved, rossz hangulatában elvisel­hetetlen. Egykori határozottsága gyakran meginog; terveit folyton változtatja; mielőtt célját elérné, megfutamodik. Kapkod és bi­zalmatlan. Minél jobban közeledik az ötven­­hez, annál inkább elveszti lába alól a talajt. Neheztel nyolcvan éven felüli beteg anyjára, aki fiatal korában oly szigorú korlátok közé szorította. Elvette tőle az ifjúságát, légvára­kat építtetett vele. Gyakran beszél arról, hogy mindennek megvan az ideje. Az első szerelemnek, a férjhezmenésnek, a gyermek­­nevelésnek, a természetes öregedésnek is. Egy szakaszt sem szabad lekésni, mert meg­szakad a folyamat. Ő mintha minden mellett elment volna. S amit egyszer elmulasztott, azt már semmi sem pótolja. Sem a tisztele­tet ébresztő munkahelyi beosztás, sem az anyagi jólét. Nem adom föl a reményt Talán úgy kezdhetném, hogy eleve magá­nyos típusú ember vagyok. Soha nem vágy­tam nagyobb társaságokba, bár karácsony tájékán néha eszembe jut gyerekkori képze­tem: a karácsonyfát körülüli a család. Úgy, ahogy illik! Csak erre nálunk, sajnos, lehetőség soha nem volt. Édesapám korán meghalt. Testvé­rem nincs. Házasságra olyan igazi modellem tehát nincsen és nem is volt. Édesanyámmal kettesben élünk egy vidéki kisvároskában. Többször próbáltam „igazi" emberekre ta­lálni. Csak ez nagyon nehéz! Nem vagyok nagyszájú, sem simulékony ember és az ilyen típusokat nem is szeretem. Eléggé érzékeny vagyok, a butaságra meg különö­sen allergiás. Ez a „túl finom lelkem", azt hiszem, az oka egyrészt annak, hogy még nem mentem férjhez. Volt egy két rövid ideig tartó kapcsolatom. Ez a legnagyobb baj, hogy hamar kiismerem a másik ember szándékát, természetét. És ha a rossz „irányú" gondolatait nem tudom befolyásolni, az az ember egyszerűen érdek­telenné válik számomra. Azt pedig, hogy kihasználjanak és nevessenek aztán egy jó kereket a hátam mögött, nem tudom elvisel­ni. Persze, lehet, hogy bizonyos esetekben elhamarkodottan ítéltem; csak idegeim arra nincsenek, hogy az igazgyöngyöt keressem az olyan valakiben, aki fizikailag például már nem is tetszik. Három jó barátom van. Az egyik fiú, bár­mennyire is furcsa. Az ismerősök közül, ha néha együtt látnak bennünket, sokan meg­kérdik: a férjed? Hát, nem! Tulajdonképpen az egyik volt szerelmem barátja. Az élet úgy hozta, hogy a vele való barátság szilárdabb­nak bizonyult, mint a barátjával való szere­lem. Igaz, az, hogy a szerelem nem tartott tovább, nagyon is rajtam múlott. Nagyon féltem attól, hogy esetleg egy számomra teljességgel idegen környezetbe kell majd átplántálódnom. Nem, ez nem ment volnál Szerintem egy házasságnak rengeteg ösz­­szetevője van. A legfőképpen azon kell el­gondolkozni, hogy mit miért adunk oda és érdemes-e vajon? Most még mindenesetre azt mondom, van időm. Nem megyek csak azért férjhez, hogy Kovácsné vagy Kissné legyek. Mert sok pánikba eső nőnek ez a legfontosabb! Kényelmesen élek, nyugalom­ban élek, áldozhatok a hobbijaimnak, nem kell alkalmazkodnom; nekem ez is fontos. A másik két barátom nö, férjes asszony. A családi életükből vett példák néha elszomo­rítóak, néha lelkesítöek. Egyértelműen nem mondhatom, hogy ilyen életformára vágyom. Éltem már én is férfival együtt (még főiskolás koromban) és a sok gyönyörűség mellett sok keserűség, kényszer is volt ez az együttlakás. Az azért fáj, hogy nincsen gyerekem. Annyi mindenre szeretném megtanítani öt, peda­gógusnak is azért mentem, mert szeretem a gyerekeket. A másik oldalon viszont annyi sok idegbeteg gyerek van, akinek elsősorban a családi hátterét lenne érdemes tüzeteseb­ben megvizsgálni! Mert ez is egyebek mel­lett: a család! A magányos ember élete hol boldog, hol nem. Például a munkahelyi gondjaimat úgy igazából senkivel nem tudom megbeszélni, a kollégák között pedig kevés az olyan, aki fölfogja az emberi jelzéseket. Aztán minden­kinek megvannak a maga fontos „kis" dol­gai! Mikor bevégeztem az iskolát, egy keserű­séggel teli kapcsolat után, sokáig nem talál­tam a helyem, és az az igazság, hogy nem is akartam újra csalódni. Igaz, nem is nagyon volt kiben, mert a sebek begyógyulása után nem igen volt már lehetőségem kapcsolatot teremteni. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nincs lehetőségem az ismer­kedésre. Van, de már nem biztos, hogy a maradék nőtlen harmincasok csoportja, va­gyis a csoportból való valakik tökéletesen megfelelnek az én ízlésemnek! Nem mintha túl igényes lennék, mert számomra nem a külső szépség, hanem a belső az elsődleges. De azért az az igazság, hogy meg is nézem azt, akivel elmegyek valahova szórakozni. És — így — már nehéz, mert azért én sem vagyok egy Vénusz! De nem adtam föl a reményt, hogy olyan embert találjak, aki nem feledkezik bele a mindennapok elsődleges pénzszerzési haj­szájába. Bár akik ezt majd olvasni fogják, azt hiszik, milyen naiv kis nő, nem tudja, mi a pénz értéke! Pedig korántsem erről van szó. Hanem arról, hogy az ember soha ne veszít­sen el azt a képességét, amivel a másiknak örülni tud, s szívét ne csak a közösen szer­zett kis vagyonka gyarapodása melegítse föl. Ezért várok huszonkilenc évesen és türelme­sen még mindig az Igazira! Jelige: Ha nem — hát nem! Fotó: NAGY LÁSZLÓ HAJADOk/Otí (vita) nö 10

Next

/
Thumbnails
Contents