Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-26 / 5. szám
ík Zoltán harmadik éve igazgatója a madari iskolának. Korábban Perbetén (Pribeta) tanított, különben Alsóláncról (N. Lanec) származik. Tehát a két falu, ill. iskola kérdésében teljes mértékig elfogulatlan. Vele beszélgetünk. — Milyen most a két iskola közötti kapcsolat? Ami ugyebár lényeges, hisz a négy évig itt tanuló gyerekek aztán amott tanulnak tovább, és ott fejezik be az alapiskolát. — Véleményem szerint jó. Nem sokkal azután, hogy idekerültem, közös módszertani napokat rendeztünk a bátorkeszi iskolával. Elsősorban azokat a hiányosságokat beszéltük meg, amelyek még az V. osztályban is előfordulnak a gyerekeinknél. Azóta egységes szempontok szerint mérjük föl a IV. osztályig elért eredményeket mindkét iskola gyerekeinél matematikából. És visszajelzéseket kapunk ötödikeseinknek a matematikában és magyar nyelvben elért eredményeiről. Munkánknak van értelme, egy év alatt egy teljes jeggyel javult az V. osztályba lépők átlaga. — Ezek szerint javult az iskola eredménye is járási viszonylatban. — A helyzetünk nem ennyire egyszerű. Korábbi munkahelyemen csak elvétve találkoztam olyan gyerekkel, aki még a III. osztályban sem tudott volna imi-olvasni. Pszichológiai kivizsgálásra is csupán egyet kellett küldenem hét év alatt. Emikor viszont Madarra kerültem, látnom kellett, hogy az imi-olvasni tanulás itt nagy gond. Néhány gyerek még a IV. osztályban sem tudta leírni a nevét. Mindjárt hozzá kell tennem azt is, hogy valamennyi cigány származású volt. Persze ezek a gyerekek is tovább kerültek a bátorkeszi körzeti iskolába. — Mert ugye a mindenféle körzeti, járási és egyéb kimutatások, átlagok és besorolások szerint nem éppen előnyös egy iskola számára, ha sok a bukott tanulója. — Igen, és ebből feszültségek támadtak a két iskola között. Mert a néhány kivételes eset alapján — amely a bátorkeszi iskola átlagát is lenyomta — ítélték meg a többi madari gyereket is. Igazságtalanul persze, dehát a közvélemény működése már csak ilyen. A kölcsönösen megromlott bizalom eredménye lett aztán, hogy néhány szülő a kijelölt központi iskola helyett Marcelházára (Marcelová) kezdte járatni a gyerekét. — Lenne-e megoldás? — Pszichológust hívtunk az iskolába, hogy itt mérje fel a kérdéses gyerekek szellemi szintjét. Ugyanis nem mindig tetszik a szülőnek, ha azt javasoljuk, vagy kérjük tőle, hogy vigye el a gyerekét Komáromba, és vizsgáltassa ki a megfelelő szakemberrel. A tavalyi felmérés alapján 6 gyerek került tőlünk intézetbe. Három Komáromba kisegítő iskolába és három Tallósra (Tomásikovo) bentlakásos kisegítőbe. Egy a gyerekek közül szellemi fogyatékos volt. A ő elhelyezése kétévi munkánkba került. — Mit jelent ez? — Vállaltuk, hogy hat gyereket kisegítőbe küldünk, azaz buktatunk. Ezzel persze vállaltuk azt is, hogy a járás 22 iskolája közül mi a 19. helyen vagyunk. — És ennek érzik is a következményeit ... — Éppenhogy nem. Semmilyen kárunk nem származott belőle, még anyagi se. Figyelmeztetést se kaptunk. Viszont kaptunk külön engedélyt, mert kértünk, arra is, hogy hetente négy utántanitási órát tartsunk. Ugyanis a már említett hat gyereken kívül további 13 gyereknek voltak nehézségei az irással-olvasással még a III—IV. osztályban is. Az ő számukra külön korrekciós csoportot létesítettünk. Szaller István foglalkozik veiül és délutánonként a két napközis nevelőnőnk, Pefovsky Margit és Édes Angéla. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy az említett gyerekeket segítsük a felzárkózásban. Erre pedig a rendes tanítási órán nincs lehetőség. — Talán mondana valamit az olvasászavarokkal küszködő gyerekekről. — A szakirodalom dyslexiának nevezi az ő esetüket. Azt a jelenséget érti ezen, amikor a gyerek az írás-olvasás tanulásában jóval elmarad azok mögött az elvárások mögött, amelyekre intelligenciaszintje és a tanításba fektetett erőfeszítések feljogosítanak. Ezeknek a gyerekeknek túl gyors a tanmenet tempója, egy-egy betű elsajátítására nekik több időre van szükségük, mint az átlagnak. — De ők is megtanulhatnak írniolvasni. — Pontosan. Csak különleges módszer, segédeszközök szükségesek a tanításukhoz. Mert az előbbiekhez mindenképpen hozzá kell tennünk azt is, hogy könnyű a gyereket megbuktatni vagy nem osztályozni. Nehezebb foglalkozni vele és a nem reménytelen eseteket igenis mégis megtanítani a betűveltésre. Tudomásom szerint ehhez nálunk még nincsenek segédeszközök. Amikor láttam, hogy a dyslexia a mi iskolánkban milyen gond, kutatni kezdtem és így találtunk rá az Én is tudok olvasni című tankönyvre, amelyet Meixner Ildikó írt olvasászavarokkal kínlódó gyerekeknek és azokat oktató pedagógusoknak. A könyv, pontosabban a három kötetből álló könyvcsalád didaktikai szempontból is kitűnő munka, és útmutató is egyben a diagnosztizáláshoz. A pedagógusnak ugyanis állandóan figyelnie kell e gyereket, hogy a zavar szintjét megállapítsa. — Két éve tanítanak ebből a tankönyvből. Vannak-e már eredmények is? — Tavaly 13 gyerek járt a korrekciós csoportba. Ebből 7 továbbléphetett. Az az általános gyakorlat, hogy ha a harmadikos gyerek nem tud olvasni, akkor az I. osztályos tankönyvből kezdik vele elölről az ábécét. Holott ez nem megoldás. A dyslexiás gyerek a közönséges tankönyvből általános módszerrel nem fog megtanulni olvasni. A nevezett speciális tankönyv példákat sorol az összes lehetséges betütévesztésre, közli, hogy mely betűket nem szabad a tanítás adott fázisában együtt szerepeltetni és így tovább. Minden pedagógusnak és szülőnek, aki olvasászavarokkal küzdő gyerekkel foglalkozik, ajánlom a figyelmébe. Könyvesboltokból nálunk is beszerezhető. Amióta mi használjuk ezt a tankönyvet, megtanulnak a gyerekeink irni-olvasni. Amelyik még így se, azt kisegítő iskolába irányítjuk. De Bátorkeszire, a központi iskolába tőlünk már nem kerül el egy gyerek se, aki ne tudna bekapcsolódni az V. osztály munkájába. KOCSIS ARANKA felszámolásához Lesz világszínvonal? — A csehszlovák cipők szépek, modernek, csak nem kényelmesek. Ezt a véleményt a közelmúltban egy nemzetközi kiállításon hallottam, és csak kényelmes cipőkkel lehet bizonyítani az ellenkezőjét. Hiú ember vagyok, érzékeny a munkámra, első dolgom volt, hogy „lemértem", mennyi a mi bűnünk ebben a nem éppen hízelgő értékelésben és rájöttem, hogy bizony nem kicsi — mondta a bosanyi Kozeluzne bőrcserző vállalat igazgatója, Vojtech Jarembak mérnök. A cél a világszínvonal lett, ami a börcserzők nyelvén finoman kidolgozott, pehelykönnyű bőrt jelent. Megvoltak-e a feltételei ilyen cipögyári alapanyag előállításának? — Az emberi feltételei igen, a gyártási feltételei már kevésbé. Adott volt a nyersanyag, habár kisebb minőségi különbségek vannak a hazai és az import bőrök között az utóbbiak javára, és a gyár erőssége: a megbízható munkás törzsgárda. Viszont ami kevésbé irigylésre méltó, az a gyár technológiai berendezése — mondja Éva Bellusová, a festőműhely mestere, akivel bejárjuk a gyár néhány munkahelyét, mert kíváncsiak vagyunk arra, hogyan születik a világszínvonal. Idővel az orrunkat fintorgatjuk; a nyers, feldolgozatlan bőrnek nincs éppen kellemes illata, főleg a gyártási folyamat kezdete, az áztató nem szívderítő, gyorsan „betelünk" az élménnyel. Itt bizony nagy nagy jóakarattal sem lehet kulturált munkakörnyezetről beszélni, gépesíteni kellene egy-két munkafolyamatot. Tudják ezt a gyárban, de türelmesek. A fejlesztésre szánt pénzből tavaly egy tisztítót építettek és vásároltak néhány szupermodern gépet is. Dynavac, betűzöm a cserzőműhely egyik gépén a feliratot. — Olasz csodagép. Vasal, nyújt, simít — három műszakban. Amott a csarnok végében még őrizgetjük a régi, kimustrált gépet, de az az igazság, hogy nagyon sok selejtet termelt. Mi, akik az új gépet kezeljük, és dolgoztunk a régin is, mert azon bizony dolgozni kellett, csak most tudatosítjuk, hogy mit jelent a korszerű technika. Kulturáltabb munkakörülményeket, magas munkatermelékenységet és kiváló minőséget. És ami a legfontosabb: mindezt a boríték tartalmán is megérezzük. Ügy látszik, érdemes támogatni azt az igazgatót, aki világszínvonalra törekszik . .. —zácsek— Négy pár pehelykönnyű cipő alapanyaga a magasban Fotó: Könözsi István nő 5
