Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-26 / 5. szám

Milyen kevés kell ahhoz,

hogy az ember nyugodt, békés életet éljen! Csak ne járjon a fellegekben, ne legyenek mesébe illő vágyai, ne kergessen délibábot, hanem élje a mindennapok valós életét. Valahogy Így összegeztem a tanulságot, amikor becsuktam magam mögött Molnár Mária garzonlakásának ajtaját. Mert ö, a bratislavai Nemzetközi Nőnap Üzem — közismert nevén: a cémagyár — munkása, elégedett. S mindehhez milyen kevés kellett neki...

Sókszelőcén (Selice) született, ott töltötte gyermekkorát. Szülei a szövetkezetben dolgoztak, az ötvenes évek végén még nem nagyon lehetett válogatni a munkahelyek között, maradt hát ő is a mezőgazdaságban. Két éven át három nap iskola, három nap gyakorlat. Ilyen volt az akkori tanonciskolák tanterve. Aztán ki a földekre, dolgozni. Pár koronás munkaegységért. Ám húszévesen szűk a világ, különösen, ha az egy falu határával lezárul körülötte. Bratislava meg nincs olyan messze, hogy a nagyváros csábítása ne érne el hozzájuk! Elég egy ott dolgozó ismerős és a bizalom, hogy ö majd segít munkát találni. És útrakelni. Mert a cérnagyár ekkor már szűkebb-távolabb környék lányainak százait fogadta be. Köztük Molnár Máriát is.

— Mindennek már huszonhat éve. Milyen hamar elszaladtak az évek! — emlékezik vissza Mária. A pár négyzetméternyi szobában minden jól elfér együtt. Tévé, könyvek, virágok, konyhai kellékek, tűzhely és fekvőhely — karnyújtásnyira minden, amire szüksége lehet. És ez mind az övé, a sajátja. Ez nagyon lényeges, mert huszonnégy évig másod-, harmad-, sőt negyedmagával élt leányszálláson, és alig fél éve, hogy beköltözhetett ebbe az üzemi garzonlakásba. Öröme most teljes lehetne, ha nem vegyülne üröm is belé. Azt rebesgetik, hogy az egész épületet, amelyet a cérnagyár nehezen szerzett meg alkalmazottjai számára, elveszik az üzemtől s más célokra használják. Ez pedig azt jelenti, hogy az itt lakó több mint hatvan egyedül élő dolgozónak újból leányszállásra kell költöznie. Ennek nem örülne senki sem, mert szerény életükben ez jókora visszalépést jelentene.

Úgy gondolom, s ezt ki is mondom, hogy huszonhat év alatt, amióta Mária az üzemben dolgozik, már saját lakásra is szert tehetett volna. Mégha a fővárosban egyedül élők nehezen is jutnak lakáshoz. Ő azonban mosolyogva legyint.

— Nem, ezt én nem akarom. Nekem Selymén (Őata) van családi házam. Az anyámmal együtt lakunk benne. Igaz, én csak hétvégeken vagyok otthon vele, de a hétnek három éjszakáját ott töltöm. Az igazi otthonom a sellyei... Sókszelőcén eladtuk a családi házat és Sellyén vettünk helyébe, hogy könynyebb legyen nekem a munkábajárás. De azért mindennap onnan sem bírnám az utazást.

Huszonhat éve, öt év kivételével, állandóan két műszakban dolgozik. Azt mondja, életében öt évenként áll be változás. No, nem olyan egetrengetö, csak valami más a mindennapi megszokotthoz képest. Amikor 1963-ban belépett a cémagyárba, a fonaltekerő gépekhez osztották be. Öt évig dolgozott itt két műszakban. Aztán átkerült a festékméröbe. Itt is öt évet húzott ki. Ez amolyan előkészítő volt a cérnafestéshez. Méricskélte, kevergette a festékeket. Mindaddig, míg öt év múlva kinevezték a festődébe segédmestemek.

Közben észre sem vette, hogyan elszaladtak a „bolondos évek", ahogy maga mondja. Műszak után egyre szívesebben töltötte a délutánt könyv mellett, nem vonzotta már úgy a mozi, a színház, otthonülöbb, kényelemszeretöbb lett. S közben tudatosította, hogy valamit még kell magával kezdenie. A férjhezmenésre, gyermeknevelésre egyre kevesebbet gondolt, hiszen megfelelő élettársat szerezni annak, aki egész héten a hasonló korú és sorsú nők körében mozog, nem olyan könnyű... De azért az élet még így sem állhat meg.

Beiratkozott a Duna utcai gimnázium esti tagozatára. Ez volt a következő öt év. S

Molnár Mária műszakjai

bizony élete csaknem legnehezebb időszaka. Mert a két műszak miatt az iskolába csak minden második héten járhatott. A lemaradást pedig nehéz volt bepótolni. Munka, tanulás, anyjához való utazás. Ezzel telt az idő hónapról hónapra.

Amikor leérettségizett, más beosztást kapott : a festékek keverésének receptjét készítette.

— Ebben az időben nagyon sokat tanultam Kuöera Iván mestertől és Mária Bouzanová részlegvezetőtől. Egyengették útjaimat, igyekeztek, hogy minél többet átadjanak tudásukból, tapasztalataikból. A mi vegyi konyhánkban mindenkinek olyan szakácsnak kell lennie, aki érti a dolgát. Mert hiába áll a recepten, hogy ez a festék 80 C fokon hat, azt magának a festőnek kell látnia munka közben, elég-e a nyolcvan fok, nem kell-e esetleg kevesebb vagy több ahhoz, hogy rendesen befesse a cérnát. Nálunk hordókban állnak az egyforma színű festékek, de ezek hajszálnyira csak papíron egyformák, a valóságban minden egyes szín között eltérés van. Nekem nagyon sokat segített az, hogy én a munkát az alsó lépcsőfokon kezdtem és fokozatosan ismerkedtem meg minden folyamattal — szögezi le most már magabiztosan Mária.

Négy évvel ezelőtt lett mester a festődében. Azt mór nevetve jegyzi meg, hogy ki tudja, mi lesz egy év múlva, ha letelik az öt év... És azt is tréfásan hozzáteszi, hogy ő már elérte „karrierje" csúcsát, számára csak visszafelé vezethet az út. Mert a mesteri beosztás után a részlegvezetői poszt következik, de ehhez már főiskolai végzettség kell. Ö meg már lemondott a továbbtanulásról... S az a visszafelé vezető út nem is olyan göröngyös, mint gondolnánk. Mindjárt példát is említ rá. Kolléganője évekig volt mesternő. A folytonos anyag- és munkáshiány, a gépek romlása, a „felülről" és „alulról" jött követelmények sokszori teljesíthetetlensége, teljesen felőrölték idegeit. Mígnem egy napon azt mondta: Nem bírom tovább a mesteri beosztással járó állandó idegfeszültséget. Visszamegyek a gépekhez. És azóta semmi baja. Nyugodtan teljesíti a normáját és még a fizetése is több.

— Hálátlan szerep a mesteré, az igaz. Villámhárító a vezetőség és dolgozók között. Mindenért öt hibáztatják. A vezetőség, ha nincs teljesítve a terv, a dolgozók, ha nincs biztosítva az anyag. S bizony sokszor lejárja a lábát, amíg minden összejön. A munkást az nem érdekli, miért késik az anyag, hogy elromlott a gép — ö teljesítmény után kapja bérét, hát dolgozni akar. Jó idegek kellenek hozzá, sokszor már az enyémek is pattanásig feszülnek ... — mondja Mária, s belefeledkezve a munkahelyi gondokba, folytatja: — Most tizenhármán dolgoznak a kezem alatt. Hat nö és hét férfi. Közülük egy nő és három férfi Kubából. Velük van a legtöbb bajom. Amelyik érti a nyelvet, azt könnyebb megtanítani, de amelyiknek csak mutogatunk, azzal sok időm elmegy. Már arra is gondoltam, elkezdek spanyolul tanulni, hogy könnyebben boldoguljak velük. Dehát erre sem időm, sem energiám.. . Aki ügyes és akar, az jól keres nálunk. A múlt hónapban például Gazdag Piroska csaknem ötezer koronát kapott. Ennyit még a férfiak sem keresnek. Persze, volt vagy harminc túlórája. E nélkül olyan háromezerig jönnek ki havonta. Ez is majdnem több mint a mester fizetése ... Amiből azt is látni, hogy nem valami nagy előny nálunk mesternek lenni.

A festődében általában többet keresnek, mint a többi munkahelyen. Itt nehezebb a munka, mint a „száraz" részlegeken. A víz, a vegyi anyagok megteszik a magukét, mégha nincs is kockázatos munkahelyként számontartva. Semmi nem mehet a munka rovására, az elsőosztályú minőség követelmény. A cérna festését laboratóriumban ellenőrzik, s ha nem elsőosztályú, visszaküldik. Havonta legfeljebb 3 százalék lehet hibás, mert ha több, jelentősen csökken a prémium. Ez'a három százalék is már presztízskérdés a dolgozónak; restellj, ha visszakapja a rosszul festett cérnát, mégha az nem is az ö hibájából fordult elő, hanem mert gyenge volt a festék,

nem eléggé tiszta hordóban tárolták. De az is lehet, hogy a dolgozó elsiette a festést...

— Minden ember másképpen reagál a történtekre. Az egyiket kérni kell, a másiknak parancsolni, mindenkivel másképpen kell foglalkoznom ugyanazon cél érdekében. A legnehezebb a munkámban megtalálni az emberekhez vezető utat. Ha ez megvan, már könnyebb a dolgom. Általában 18—30 év körüliek dolgoznak nálunk. A fiatalok többségéhez sok türelem kell, sokan tovább is állnak, de aki kibír tíz évet, az már itt marad. Különösen, ha közben lakást is kap az üzemtől és érzi, hogy törődnek vele. Én több mint tiz éve vagyok az üzemi szakszervezeti bizottság tagja. Azelőtt évekig voltam részlegbizalmi. Tudom, milyen gondjaik vannak dolgozóinknak, miben segíthet nekik az üzem. Most például biztosan felgyülemlenek a panaszok, ha elveszik tőlünk a garzonlakásokat...

Kérdem, mivel tölti szabad idejét, szabadságát. Kérdéssel válaszol:

— Hát van nekem szabad időm? Talán kedd és szerda délután, ha délelőttös vagyok. Mert ilyenkor hétfőn nagyon korán kelek, műszak után alig várom, hogy lefekhessek. Csütörtökön minden második héten szakszervezeti bizottsági ülés van. Pénteken meg már utazom haza. Kedden-szerdán meglátogatom az ismerősöket, esetleg moziba megyek. De egyre inkább maradok egy jó könyv mellett a szobámban. A szabadság? Amikor befejeztem az iskolát, azt mondtam: most végre utazni fogok. Voltam is a környező szocialista országokban. Arra sem időm, sem kedvem, hogy nyugati utakat intézzek magamnak. Most már legszívesebben anyámmal töltöm a szabadságot. Bíbelődök otthon a virágaimmal, napozok, pihenek az udvarunkban. Mintha elcsendesült, megnyugodott volna körülöttem minden. Ez nekem elég. Nem is vágyom többre.

H. ZSEBIK SAROLTA Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ

nö 3