Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-19 / 4. szám
Barátság nélkül nem megy ma se Beszélgetés Czidra László Liszt-díjas előadóművésszel Czidra László neve nem ismeretlen azok előtt, akik szeretik a régi zenét. Ő a blockflőte művészetének kiváló, Liszt-díjas képviselője. „Igazi szólista — mint írta róla egy helyütt Pernye András. — Hangszerének minden fajtáját szuverén módon és káprázatos virtuozitással kezeli, anyanyelvi szabadsággal mozog a reneszánsz díszítés és improvizáció világában. Eddig több mint tíz nagylemeze jelent meg. Az 1970-ben általa alapított Camerata Hungarica együttes vezetője. A budapesti Zeneművészeti Főiskola tanáraként a régi zene művelőinek jó néhány kiválóságát ő indította el pályáján. Muzikológusként úttörő munkát végez a régi magyar és az európai zene tudományos feldolgozása terén. Sokrétű elfoglaltsága mellett azonban módot talált arra is, hogy az Ifjú Szívek kamaraegyüttesét személyes jelenlétével segítse. A kamaraegyüttes decemberi bemutatóján az est vendége volt. Ebből az alkalomból tettük fel neki kérdéseinket. — Önt mi indította a régi zene művelése felé? — Szimfonikus zenészként kezdtem mint oboaművész. A főiskolán is oboa szakot végeztem. A régi zenéhez való vonzódásom több irányból indult. Az egyik, hogy a barokk kor zenéjében az oboa igen jelentős szerepet játszik, mondhatjuk úgy is, hogy a kor sztár fúvóshangszere. A másik, hogy gyerekkoromban furulyáztam. Sokáig szimfonikus zenészként működtem. De hiányérzetem volt. Aztán elkezdtem gondolkodni. A barokk elődje a reneszánsz. A reneszánszból kell tehát kiindulnom működésem iránykeresésében, de mint zenésznek is, hogy elmondhassak valamit a közönségemnek. Holott szerintem inkább barokk zenész vagyok, barokk virtuóz. A reneszánsz muzsika azonban az, amelyik anyanyelvi szinten adja a zenét. Úgy éreztem, törlesztenem kell. Ebből a nagyon elrontott zenei ízlésű világból valahogy vissza kell kanyarodnunk a zenéhez. S ehhez a legjobb út a népzenén keresztül vezet, illetve a megkomponált zenében a reneszánszból kiindulva. A reneszánsz muzsika ugyanis nagyon érthető. Itt végül is újraértékelésről van szó. Én magam sokáig dolgoztam úgy a színpadon, hogy gondolkodhattam, ezt mi pénzért teszem. Megundorodtam ettől. A közönség ugyanis mindent megvesz, amit jól csomagolva eladnak neki. Ebből szeretnék törleszteni, olyat nyújtani a közönségnek, amitől jobb kapcsolatai lehetnek a jó zenévei. Magyarországon előttünk nem művelték a reneszánsz muzsikát, legalább is jól nem művelték. A Camerata Hungaricanak idáig hat lemeze jelent meg, abból kettő Párizsban nagydíjat nyert. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy még tanulnom kell, legalább annyit, mint idáig tanultam. De hízelgek magamnak azzal, is, hogy a magyar régi zenélést nagyon magas szintre hoztam fel, legalább is a nyugati országokban művelt szintre. — Ezt az induló együttest, a Szívek kamaraegyüttesét, miért támogatja sok elfoglaltsága mellett még személyes jelenlétével is? — Egyrészt mert borzasztóan szeretném, hogy nálunk is minél több helyen történjenek — az előbbiekhez kapcsolódok — hasonló próbálkozások. Másrészt, nemcsak azért járok én az Ifjú Szívek kamaraegyütteséhez, mert olyan kollégáim vannak itt, akik szeretik a régi zenét és egyre jobban csinálják, hanem mert köztük barátokra találtam. S ezt nem véletlenül mondom. A régi zenét barátság nélkül ugyanis nem lehet művelni. A 16—17. században sem ment barátság nélkül, és nem megy ma se. A romatika korával jött az, hogy kiáll a muzsikus a színpadra, előadja a művet, s megfizetik. A reneszánsz idején ez még nem volt. Akkor még barátság kellett ahhoz, hogy összeálljanak néhányan muzsikálni. És kis együttesben sokkal komolyabb összetartás kell ahhoz, hogy megszólaljon a zene. — Más a mi korunk. Más az emberek gondolkodásmódja, életvitele. Ön szerint hol a helye ebben a korban a reneszánsz, ill. a barokk muzsikának? — Úgy tűnik, hogy most a régi zenének divatja lett. Ez jó is, meg rossz is. Én egyet szeretnék a magam részéről: ha a régi zene visszakerülne a maga helyére. Nem Beethoven, Mozart, Bartók és Stockhausen helyett kell most már Josquint, Lantinst vagy Palestrinát játszani, hanem ezek mellett. Legyen helye Palestrinának iá az előadóművészei dobogóin mint a többinek, ne több, és ne kevesebb. Hogy a közönség választhasson. Mert egyik-\ zene se jobb a másiknál, mindegyik ugyanolyan jó. — Hogyan értékeli Ön az Ifjú Szívek Kamaraegyüttesének eddigi — tegyük hozzá: nagyon gyors — eredményeit ? — Örömmel beszélek erről az együttesről. Mert végül is arról van szó, hogy minél többen műveljük ezt a zenét, minél több helyen vannak jól fölkészült előadók, annál jobb. Hogy engem megkért Németh Imre barátom, ehhez némi tanácsot adjak nekik! Ez nekem olyan, mintha a főiskolán tanítanék, mert ő még egy kicsit fiatal. Itt nem alárendelt viszony van tehát, hanem mellérendelt, és egyre inkább mellérendelt lesz. Ugyanis nem az a kérdés, hogy tehetséges valaki, vagy nem tehetséges, hanem hogy van-e járatossága vagy nincs járatossága. Mert mindketten tudjuk, mit akarunk. Ö legfeljebb később kezdte el, amit én. Tehát itt színvonalkülönbségről szó sincs, egyfajta hozzáállásról van szó. Természetes, hogy mindketten másként játsszuk el ugyanazt a darabot. De a régi zene alapvető kérdéseiben egyetértünk. Nincs köztünk tehát semmi különbség, csak néhány év. És még egyet: aki később jött, az később jobb lesz. Végül kérdezze meg, mire készülök a közeljövőben. — Jó, megkérdezem. Mire készül a közeljövőben? — Szeretnék megtanulni blockflőtézni. Négy szólólemezem után végre szeretnék megtanulni blockflőtézni. Két kollégámnak sikerült idáig. Frans Brüggennek és M. Petrinek. Amíg ez nekem nem sikerül, borzasztóan féltékeny vagyok az ö blockflőtézésükre. Várom tehát magamtól a fejlődést... Köszönöm a beszélgetést. KOCSIS ARANKA __________________J t nő 13
