Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-06-28 / 27. szám

TÁJOLÓ KÖNYV Táltosok Pest-Budán és környékén Dömötör Tekla neve a magyar néprajztu­dományban több mint ismerősen cseng. A néprajzkutatók számos generációja nevelke­dett szakmai felkészítése, irányitása, bábás­kodása alatt az ELTE Bölcsészettudományi Karának Folklór Tanszékén, ahol előbb taná­ri. majd tanszékvezető tanári beosztásban tevékenykedett. A neves folklórkutató több önálló kötettel irta be nevét a magyar néprajzkutatás törté­netébe. egyebek közt a magyar népszokáso­kat több szemszögből is lencse alá vevő müveivel. Nem egy kötete több kiadást meg­élt, így a Magyar népművészet sorozatban megjelent Magyar népszokások tudomá­nyos-ismeretterjesztő stílusban megírt köny­ve három, az ennél szakmai szempontból jóval kötöttebb, műfaji elemzésnek szánt A népszokások költészete című egy, a leiró stílusban megirt A magyar nép hiedelemvilá­ga két, a Naptári ünnepek — népi színjátszás tudományos-összehasonlító kötet három ki­adásban jelent meg. Dömötör Tekla hetvenedik születésnapjá­ról pedig úgy emlékeztek meg kortársai és a felnövő néprajzkutató nemzedék, hogy 1984-ben Folklór életrend, tudománytörté­net címmel az MTA Néprajzi Kutató Cso­portjának gondozásában tanulmánykötetét kiadták. Legutóbbi, a múlt év végén megjelent Táltosok Pest-Budán és környékén című kö­tetének kézirata minden bizonnyal nem úgy került a nyomdába, hogy ez lesz az írónő utolsó vallomása. Bizonyára nem az „elszá­molás" szándékával készült, sajnos az lett, részben tartalmában is. A néprajzkutató a bevezetőben felvázolja életútját, első találkozását a népművészettel. Ezenkívül néhány portrén keresztül bemutat­ja egy-egy beszélgetőpartnerét: versfaragó­kat, nótafákat, gyógyítókat, halottlátókat, naiv művészeket, révülőket, a népművészet szerelmeseit. A pest-budai táltosok pedig a tudós nő ifjúságának nagy varázslóit jelentik, akik nem „jégesővel" varázsoltak, mint a falusi tálto­sok. de az ő szemében, a maguk módján és helyzetében táltosok voltak, ha meg tudtak küzdeni „a két világháború közti szellemi viharokkal", „a fasizmus gyülekező fellege­­ivel". Tartalmi szempontból a kötet személyes vallomás a magyar történelem néhány évti­zedéről. melyekhez a portrék szorosan kap­csolódnak. A Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kötet figyelmébe ajánljuk a hazai folklórgyűj­tőknek éppúgy, mint az egyetemes néprajz­kutatás iránt érdeklődőknek. Dr. VARGA LÁSZLÓ SZÍNHÁZ Magán-összejövetel Peter KarvaS neve sem próza-, sem drá­maíróként nem ismeretlen a magyar olvasó, ill. néző számára, hiszen régebben könyvei magyarul is megjelentek, darabjait mind a Matesz, mind a magyarországi színházak bemutatták A Magán-összejövetel (Súkromná oslava) című egyfelvonásos darabot sikerrel játssza a bratislavai Új Színpad Költészeti Társulata (Poeticky súbor). Már a darab feszes szerkezeti felépítése egyfajta drámaiságot és feszültséget teremt. Cselekménye két idősíkban, 1964. decem­ber elején és (mintegy reminiszcenciaként) 1944 késő őszén és 1945 januárja elején játszódik, és két (reális és fiktív) helyszínen: egy mai NSZK-beli városban és a felidézett közép-szlovákiai faluban, Kremnickán, ahol a felkelés idején a nácik 547 embert mészá­roltak le. Persze mindahhoz, hogy a darab katonatiszt hősei átéljék a jelent és a múltat, az író számára elég egyetlen szín, a születés­napját ünneplő Konrad von Kernpf-Severing ezredes pazar berendezésű luxus dolgozó­­szobája. Az ezredes egykori bajtársai — Joachim von Schlieben (Jozef Simonovic), dr. Ulrich Frencken (Ján Venéni). Kurt Bies­­beck (Lubo Gregor) és Erich Ullmann, mai komornyikja (Bronislav Krizán) — körében szándékszik megünnepelni a születésnapját, de az összejövetelt megzavarják egyrészt a hívatlan vendégek, az ezredes ragadozó húga. Valentina (Olga Salagová), széltoló unokaöccse. Herbert Kempf (Zoro Laurinc). akiket csak az ezredes végrendelete és ha­gyatéka érdekel és Honey, a kedvese, aki szeretne az ezredes törvényes felesége lenni, majd az a körülmény, hogy a tiszt urak rádöbbennek: aznap van a Kremnickában végrehajtott „Iliász" fedőnevű „hadművelet" 20. évfordulója. Mindezek a mozzanatok váratlan izgalmat és feszültséget teremtenek a színpadon, különösen azután, hogy megin­dul a „lelkiismeret-vizsgálat" (már amennyi­re van egyáltalán lelkiismeretük), annak a kardinális kérdésnek a tisztázása, hogy ki a felelős az Iliász „hadműveletért". Kiderül, valamennyien „hamiskártyások", és tökéle­tes képmutatók. Az ezredes a végén mégis­csak meghal, felmerül az alapos gyanú, hogy megmérgeztók. Mindenki egyformán gyanú­sítható. Az ítéletet Heinz Kom (Ján Kroner), a Kereskedelmi Bank fiatal tisztviselője mond­ja ki az úri társaságról: „Ezek az emberek egyáltalán semmitől sem riadnak vissza." Peter Karvas mesterien szerkesztett, kulti­­vált nyelvezetű, a drámai lehetőségeket nagyszerűen kiaknázó krimibe oltott, gondo­latgazdag, pergő dialógusokból felépített darabja, műfaji sajátosságát, építkezési, megírási módját tekintve egyedülálló a mai szlovák drámairodalomban. Pavol Haspra kiváló rendezése és a színmü­­vészgárda egyenletesen jó színvonalú játéka megfelel az írói szándéknak. Igazi művészi élményben és erkölcsi elégtételben részesíti a nézőt. KÖVESD! JÁNOS KIÁLLÍTÁS Képek a szülőföldről Néhány régi, vagy huszonöt éves emlék jutott az eszembe, amikor végignéztem Bar­­ta Gyulának a komáromi (Komámo) Duna Menti Múzeumban megrendezett kiállítását. Színészek, népművelők kis csoportjával ba­rangoltunk akkor Dél-Szlovákiában. Előbb a Csallóközben jártunk, majd Komáromtól Stúrovóíg, onnan Bajcsig (Bajc) szaladtunk. Gabőikovón lefutottunk a Dunánál egészen a vízig, Pozsonyeperjesen (Jahodná) kora reg­gel szikrázó napfényben belegázoltunk a Kis-Duna incselkedő hideg vizébe, miközben Dráfy Mátyás Bánk bán áriákat énekelt. Baj­oson, a falu előtt tóvá duzzadt patak partján üldögéltünk, beszélgettünk. Szijjártó Jenő karnagy népdalokat dúdolgatott, a Galántai táncokat idézte. Számomra mindez csodála­tos volt. Csallóközi vagyok, de a sziget belse­jével, vadregényes zugaival csak ezekben az időkben ismerkedtem. Ugyanígy voltam a Duna mentével is. Komáromtól Stúrovóig egy kis előleget kap az ember a gyönyörűsé­ges Dunakanyarból. Meg különben is, tavasz vége, nyár eleje volt, a természet színei harsogtak, a Duna méltóságteljesen höm­pölygőit. Az a néhány nap egyfajta hangver­sennyé, szimfóniává vált bennem. Korábban, Prágában sokat jártam komoly nagy hangversenyekre, volt óv, hogy a Zenei Tavasz minden valamirevaló koncertjét vé­gighallgattam. de ez egészen más volt. A háttérben ott volt Kodály, a hazaszeretet. Bartók és a tiszta forrás, körülöttünk pedig a szülőföld egy szép szeglete a patak csobo­gásával, a levelek halk susogásával, a mada­rak trillázásával, népdalok. Berzsenyi ódája, a szőlők, a hajladozó búzatáblák — akárcsak most, Barta Gyula képein. Ez hát a nagybetűs szülőföld. Másnak térkép e táj — mint ahogy Radnóti mondja —, neki, Barta Gyulának, aki a Duna körül kalandozva nőtt fel, most, túl a hatvanon, álmainak a része. Gyermekkorától nyilván sokat változott itt minden, ö is, de pontosan tudja, hogy hol van egy örök.és megváltoztathatatlan szeg­let, milyen a táj ősszel, nyáron s különösen tavasszal, amikor virágba borulnak az alma- és barackfák, hogyan bújik meg a fák közt Dunamocs (Moca) és a többi falu temploma, milyen dúsak a földek, kegyetlenek a viharok. Tudja azt is, mit képes kifejezni a vonal, a szín. hogyan kell táncoltatni az ecsetet, hogy mindez a vásznon is életre keljen. Könnye­dén, oldottan, átadva magát a hangulatok­nak fest. így nem is csoda, hogy nemcsak bennem, másokban is hasonló hangulatokat ébreszt. Valaha sokat járt Árvába, Moravany­­bá, megfordult a Tátrában, de ez más. Tizen­kettő előtt öt perccel a Gabcikovo-nagyma­­rosi erőmű befejezése, a vizek felduzzasztá­sa előtt vászonra kapja a még lomha, méltó­ságteljes Dunát fehér ragyogásával, a ziman­­kós őszi hangulatait, a szalmakazlak mele­gét, az utak kibogozhatatlanságát, valamint amire csak ő képes, mert az, amit maga előtt lát, belül is létezik, magában hordja, és egyedül csak ő képes kivetíteni, vászonra vetni így, ebben a formában. NÉMETH ISTVÁN KÖZMŰVELŐDÉS Kiállítás és újság Az újság, a Múzejné noviny '88 nevet viseli, kiadóként a Rozsnyói (Rozóava) Bá­nyászmúzeum jegyzi mint módszertani tájé­koztató kiadványát, melyet a múzeumok nemzetközi napja alkalmából 1988. május 18-án adott ki. A kiállítás pedig az újságot megjelentető intézmény rendezvénye, s szin­tén az említett naphoz kapcsolódva nyílt meg május 15-én, a múzeum időszaki kiállí­tásokra fenntartott termében. Címe: Gyógy­növények, és július 30-áig várja az érdeklő­dőket. Előbb pár szóval az újságról. Nagyon jó, hogy a Rozsnyói Bányászmúzeum dolgozói arra az elhatározásra jutottak, hogy minden év májusában megtartott múzeumi nap al­kalmából hat újságoldalnyi hírt adnak önma­gukról. munkájukról. Annál inkább, mivel eléggé szegényes a publikációs tevékenysé­gük. Évkönyvük — amit egy ilyen intézmény­nek illene legalább évenként összeállítani és kiadni — nagyon rendszertelenül lát napvilá­got. Például a napokban tudják csak kézbe venni az 1985-öset. A rugalmasság, úgy tűnik, még távol áll ettől az intézménytől. Ezen a téren próbál valamiféle hiánypótló lenni ez a Múzejné noviny ’88. Változó színvonalon. Ami még csak érthető lenne, hiszen a közreműködő 20 belső és külső munkatárs nem biztos, hogy megközelítőleg hasonló szinten képes beszélni munkájáról, eredményeiről. Az azonban teljesen érthe­tetlen számomra, miért nem jelenhetett meg ez a kiadvány magyar nyelven is. s hogy a több magyar nemzetiségű belső alkalmazot­tal dolgozó intézmény következetlen a ma­gyar nevek írásánál. Az újságban a bányászattal kapcsolatos cikkeket éreztem a legjobbnak. Ezeken kívül népművészekről, községi krónikások munká­járól, a vidék nevezetes alakjairól, természet­védelemről. egy-egy érdekesnek tartott mu­zeális tárgyról olvashatnak az érdeklődök, akik ingyen juthatnak az 1 200 példányban megjelent kiadványhoz Rozsnyón és környé­kén az újságárusoknál, a könyvesüzletekben és a múzeum épületében. A gyógynövényeket bemutató kiállítás igyekszik közel hozni a látogatókhoz — főleg az iskoláskorú fiatalokra számítanak — a gyógynövénytipusokat, feldolgozásuk mód­ját. a belőlük készült termékeket, s könyve­ket is bemutat, amelyek segíthetnek a gyűj­tésnél, tájékozódásnál. A tárlat azt próbálja sugallni, hogy érdemes megismerni használ­ni a természet e kincseit. Csak sajnálni lehet, hogy a kiállítás létrehozói egy növényhez, eszközhöz sem írták ki annak magyar megfe­lelőjét. Izzadhat az idelátogató magyaror­szági turista, vagy a magyar nemzetiségű diákokat elkísérő tanító — magamra is gon­dolok — Rozsnyóról és környékéről, aki a kiállítás megtekintésével adni is szeretne valamit, nemcsak „letudni" egy múzeumlá­togatási akciót. Ugyanis nem mindegyikünk botanikus, és köteles ismerni az oly fontos és érdekes gyógynövények pontos megnevezé­seit. Újság és kiállítás — jó kezdeményezés, s csak remélni merem, hogy jövőre teljesebb lesz. AMBRUS FERENC nő 18

Next

/
Thumbnails
Contents