Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-01-12 / 3. szám

Mécs József

TEMETÖKAPU

Nagy olvasmányélmény volt számomra Nexő Szürke fény dmű regénye. Sokat gondolkoztam utána a megesett lányok társadalmi helyzetéről, megbélyegezettségükről. illetve küzdelmükről. Nexő regénye vezetett el egy olyan téma megírásához, amelyben a fiatal lány gyermekfejjel gyermeket szül, de terhességének az oka majdnem a bibliai Szűz Máriáéhoz hasonló. Sem előtte sem utána nem volt viszonya férfival, rá egyáltalán nem illik a közmondás igazsága, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Az egyszeri rossz lépése, megerőszakolásnak is vehető esete lesz mégis egész további életének meghatározója. Hősöm a szülésével keltett döbbenetét, még nagyobb döbbenet keltésével igyekszik feledtetni, megfogadja, hogy nem áll többé szóba férfiakkal! Anélkül teszi ezt, hogy tudatosítaná, lehetetlen küzdelmet folytat a természet erőivel szemben, hiszen azok az egészséges nőnek a szülést parancsolják- meg! „Tisztátalanul” is a „tiszták” fölé akar kerülni, minden tettének a mozgatója, hogy végül is a kis faluközösség emberei felnéznek rá! Rettenetes ez a küzdelem, sokszor keserű mosolyt fakasztó, mert hiszen az ő életében már semmi sem lehet úgy. ahogy a rossz lépése előtt volt. Ilyen módon az őt körülvevő valóság súlya alatt szinte majdnem minden cselekedete és elgondolása irreálissá válik. A nexői sugallatból kiindulva azonban én nem az együttérző részvétre törekedtem regényemben, hanem a képtelen fogadalom kapcsán egy olyan leányember megírására, akinek az élete nem végződhetett másképp, csak összeroppanással. Persze hősöm sziszifuszi küzdelme nem történik a falu fejlődésétől és az emberi magatartást próbára tevő viharos történelmi eseményektől elszigetelten. Neki is kijut mindenből, ami a csehszlovákiai magyarokat a második világháború után éri, csak ő a nagy tragédiákat is a vállalt fogadalom szerint ítéli meg, és hogy miképp. azt a regényből tudhatja meg az olvasó. Talán már sokat is mondtam a könyvemről ajánlás címén. Örülök, hogy a nőszövetség olvasókörei műsorukra tűzték a Temetőkapu megvitatását. Mélységesen hiszem. sok érdemes továbbgondolnivalót találnak regényemben s tanulságokat is önmaguk és mások magatartásának a megítéléséhez. Kívánok jó olvasást és vitát! Tisztelettel:

Nem lehetett többé rávenni, hogy a Lökös-meredeken ültessen. Szaporodtak körülötte az olyan helyek, amelyeket elővigyázatosságból, vagy keserves emlék hatására messziről elkerült. Az iskola, a parókia, a Lökös és legújabban már a szövetkezeti iroda is ilyen volt. A tagsági gyűlésekre hat ökörrel sem lehetett volna elhúzni. Dávid Sanyi, Bársony Antal és a mindenre élénken figyelő Márk Dani nélküle magyarázták, miért nem tudnak többet fizetni. Az anyja járt helyette, és annyit beszélt mindenről, hogy néha már torkig vagyok vele. Mert Boriskát csak az okvetlenkedő hozzászólások érdekelték. Azok szóltak a leikéből, akik ellenkeztek. Nem számított, hogy Kemény János kötekedő, beképzelt majom volt a szemében, amikor a mezőben összetalálkozva örökké azzal nyagatta, miért nem megy férjhez, miért nem szül gyermeket, máris rokonszenvessé vált számára, ha a helyi nemzeti bizottságot képviselő Dömével vagy a szövetkezet vezetőivel huzakodott. Márton fia nem szakadt rá. Hogyan eshetett az alma annyira messze a fájától? Mindent lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy tudálékos és akadéskodó. Ahogy az anyja el-elmesélte, szépen megfésülködve, haját csillogóra vizezve vett részt a gyűlésen, s akár állt, akár ült, mindig ábrándosán nézett. Mikor aztán kiderült, hogy a csendessége csupán látszólagos, lelkében forradalmi láng lobog, már el is árasztotta a vezetőséget és a tagságot a szövetkezetről és a közösségi életről irt verseivel. Deres Ákosnak az volt a véleménye, hogy csasztuskának is rosszak, mintha tudta volna valaki Jajhalmon, mi az a csasztuska? Az Írástudó Kemény Mártont megtették a faliújság szerkesztőjének.

Boriska úgy élte az életét, mint a madár, amely soha nem tesz fölösleges utat. Leszűkült teljesen a mozgástérré. A Pivník boltjáig „röpült” legmesszebb, meg vasárnap délelőttönként a templomig, ahol egyre rosszabbul érezte magát. Megfogyatkozott a nép, úgy nézett ki, mintha csak a testi és lelki nyomorékok, meg öregek mendékhelye lenne az istenháza. Az sem volt jó neki, amikor még mohó tekintetű fiatal házasemberek ültek vele szemben a karzaton, két iskolás gyermek áll a tábla mellett, amelyre felrakják a soron következő

—részletének számát. Akarva-akaratlanul olyan fekvő betegre emlékeztette az állapota, akinek már mindenhogy kemény az ágy!

A mindennapi kétszeri útja csupán kartávolságnyni volt. A közös istállóig terjedt. Félelemmel ment, ugyanúgy érkezett vissza, tartott a Fodor Mihály

alattomos támadásától, de el kellett viselnie a közelségét, hiszen a főnöke volt. Nem tehette ki a saját istállójából. Szűk mozgási körébe számította a szobáját is, amelyben kötött, horgolt. Falakkal bástyázta körül magát, és ha meglódult a képzelete, egyszerre picurkányinak látta az ablakot, több méter átmérőjűnek a falakat, páncéllal bevontnak az ajtót, s hatalmas erődítmény egyetlen helyiségének a szobáját, amelyben ö volt a megközelíthetetlen és megkörnyékezhetetlen várúrnő, akit szintén páncélba öltöztettek, s heréit férfiak őriztek.

A közös istállóban végzett munkája közben is megfordultak a fejében képtelenségek. Mór azzal is foglalkozott, amivel azelőtt soha, amit maga előtt is titkolt, hogy abban az erődítménynek képzelt szobában szülte meg a gyermekét, és ugyanonnan temetett is. A Bársony Etus vajúdása semmi volt az övéhez képest, nagy volt az eltérés a kettőjük szülése között. Amikor Etuséknál magasba emelte a bába a csöppséget, örömtől fénylett a szülök szeme. Amikor náluk tette ugyanezt, az anyjával együtt azt kívánták, haljon meg a gyerek, ö még fohászkodásfélét is motyogott magában:

— Vedd el. Úristen, hogy rajtunk kívül ne láthassa őt senki!

Büntetésnek tekintse, vagy másnak, hogy ha napokat késve is, de az Úristen meghallgatta a kérését? Elapasztotta a tejét, hogy ne táplálhassa huzamosabban az emlőiből, s ne szerethesse meg rajongásig a kisfiát. És mintha azt is megsúgta volna neki, hogy ne gondoljon az eltemetett gyermekére, vesse ki a fejéből, tegyen úgy, mintha csupán azért hozta volna a világra kisfiát, hogy eltemethesse. Vigasztalja a tudat, hogy mindenki a temetőnek szül!

Az emlékek úgy szivárogtak fel tudatának a legmélyebb rétegeiből, mint a vizek a föld gyomrából. S ez alaposan meglepte öt! Úgy látszik, amit az ember magába temet, nem semmisül meg, úgy viselkedik, mint a téli álmát alvó medve, mocorogni kezd, amikor elérkezik az ideje, aztán megelevenedik, és már nem is akar visszahúzódni a helyére. Vele is ez történt. Emlékei feltörtek, és olyan mozzanatokat idéztek fel benne, amelyekre azelőtt soha nem gondolt. S ez még csak rontott a kedélyállapotán! Még jobban bezárkózott magányának templomába, még jobban megfogyatkoztak a szavai. A közös istállóban hozzászoktak, hogy nem a szavaival, hanem csak a fülével él velük, néz rájuk megátalkodottan, és olyankor csupán találgatni tudják, hová ragadta a képzelete? Szavainak megfogyatkozása az anyja érdeklődését keltette fel leghamarább, mert annyira ismerte már, hogy olvasni tudott a szeme és a szája állásából, a mozdulatából, még abból is, hogy nyitotta és zárta az ajtót. Eleinte csak kerülgette öt, találgatta, hogyan közeledjen hozzá, hogyan kérdezze meg mi bántja, hogy ne legyen összecsapás belőle, mert mintha a szívét tépnék, amikor egymásba marnak. Az óvatosságával azonban nem ment semmire. Boriska begubózott, eltorlaszolta előtte a tapogatózás útját.

Június első napjaiban Márton Bözsi a városból érkezett haza, ahol lapos sár-