Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-14 / 25. szám
TANKÖNYVÜGYBEN megkérdeztünk többeket. Azokat, akik használják a tankönyveket, és azokat akiknek több vagy kevesebb közük van ahhoz, hogy hány, milyen típusú és milyen színvonalú könyv készül iskolába járó gyerekeink számára. Mert az iskolák tankönyvellátását nem tartjuk mellékes, egy kézlegyintéssel elintézhető dolognak. Még akkor sem, ha tudjuk, mélyen az igazat, a valóságot fogalmazta meg az a pedagógus, aki kijelentette, hogy miután becsöngettek. és a tanító becsukta maga mögött az osztály ajtaját, negyvenöt percig úgyis azt csinál, ami neki tetszik. A pedagógiai könyvkiadó magyar szerkesztősége évente 120—140 könyvet jelentet meg a magyar tanítási nyelvű iskolák számára. Ezekről a könyvekről jegyzék készül, az iskolák szükségleteik szerint rendelnek belőlük és szétosztják a gyerekek között, akik aztán egész éven át forgathatják. Jó esetben mint segédeszközt a további lehetőségek mellett, szerencsétlenebb helyzetben esetleg egyedüli támaszuk az ismeretszerzésben. Nem lehet hát közömbös, hogy mit adunk a gyerekek kezébe. A tankönyv az iskolaügyi minisztérium által meghatározott, részleteiben a Pedagógiai Kutatóintézetben kidolgozott tantervet követi. Annyi és olyan anyagmennyiséget tartalmaz, amennyit és amilyet — e két intézmény szerint — az adott korcsoportba tartozó gyereknek általában tudnia kell. Megfelelő-e ez az anyag, megtanulható-e, mennyiben segíti felépítésével, módszereivel az ismeretszerzést a tankönyv, s van-e belőle elegendő? Mit mutat a tapasztalat, s mi a válasza erre a hivatalosságnak? Kérdéseinkkel és természetesen, a lehetséges válaszok számával sem törekedhettünk a témakör teljes kimerítésére. Mindössze annyira vállalkoztunk, hogy megérintsük a legérzékenyebb pontokat. Illusztrálva ezzel is, hogy figyelmünkre érdemesek. A nemzetiségi iskolák számára készült tankönyvek között az érintett szakemberek megkülönböztetik azokat, amelyek a cseh, ill. szlovák kiadványok magyarra fordított hű másai és az ún. specifikus tankönyveket, amelyeket egyedül a nemzetiségi iskolákban használnak. Az utóbbiként tartják számon a magyar, a szlovák és az orosz nyelv és irodalom, valamint az ének és a zene oktatásának alap- és középiskolás könyveit. Egészen más jellegű nehézségei vannak a könyvkiadónak — s így a pedagógusoknak, ill. a tanulóknak is — az egyik fajtával, megint mások a másikkal. — Évente 15—20 tankönyvet íratunk a magyar, a szlovák, az orosz nyelv és irodalom, valamint a zene oktatásához — mondja dr. Kecskeméthy Győző, a pedagógiai könyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője —, 1 10—120-at pedig fordít - tatunk. — Miért van szükség évente ennyi új tankönyvre? — Tíz évvel ezelőtt nyolcvan könyvnél tartottunk. Azóta jó egyharmadával megugrott kiadott könyveink száma, mégpedig elsősorban azért, mert most már nemcsak az alaptankönyveket adjuk ki. Azokat továbbra is minden esetben biztosítjuk az alap- és a középiskolák számára egyaránt. Újabb törekvéseink szerint azonban egyre több szakkönyvet is lefordíttatunk az iskolaügyi minisztérium megrendelése szerint cseh, ill. szlovák nyelvből. Korábban ugyanis a pedagógiai kiadó nem jelentette meg magyarul a szaktantárgyakhoz való és a nem kötelező kiadványokat a szakközépiskolások és a szakmunkásképzők számára. A szakkönyveket az Alfa kiadó gondozta, természetesen magyarul nem. Magyarul ezek a könyvek nem voltak hozzáférhetők. Most arra törekszünk, hogy minden szükséges szakkönyv magyarul is olvasható legyen. Erre a feladatra azonban eredetileg nem vagyunk felkészülve. Kiadónkat annak idején még a közművelődés tárgyaira építették ki. Ennek megfelelően dolgoztak nálunk szakemberek. Az új tervekhez meg kellett változtatnunk szerkesztőségünk munkaerő-összetételét. Hirtelen szükségünk lett vegyészeti, építészeti végzettségű szakszerkesztökre. Az évenkénti 120— 140 tankönyv megszerkesztésére azonban ma sincs elég szerkesztőnk, tizenöten enynyi munkára igazából ma sem elegendőek. Szerkesztőink egy része ebben a munkában ráadásul kezdő, végül is tankönyvszerkesztöi képzés az országban sehol nem folyik, ehhez hosszú évek gyakorlata kell. Nálunk pedig nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy az új kollégákat szép kényelmesen beletanitsuk a munkába, mindenkit azonnal bele kell dobnunk a mélyvízbe. — A tankönyvekkel azonban továbbra is gond van, sok a panasz a pedagógusok részéről. Pl. hogy csak néhányat említsünk: az idei tanévben is több, szeptember elsejére ígért tankönyv késett. Az alapiskolák III. osztályosai csak novemberben vehették kézbe az új szlovák nyelvkönyvüket, a gimnáziumok IV. osztályaiba csak félévkor jutott el az új fizikakönyv. Az ilyen „csúszások" jelentős többletmunkára kényszerítik — értelmetlenül — a pedagógusokat és a gyerekeket. — A csúszásoknak a fordított könyvek esetében nagyon konkrét okuk van. Mégpedig, hogy mi csak azután láthatunk hozzá a tankönyv lefordíttatásához, miután az már az eredeti nyelven elkészült. Ezért van, hogy a párhuzamos szlovák osztályok mindig hamarabb, néha egy-két évvel is korábban hozzájutnak az új tankönyvekhez. — Gyakorló pedagógusok sokat panaszkodnak a fordítások színvonalára. — Külön gondunk a megbízható, jó szakfordítók felkutatása. Sajnos, kevés van belőlük, némely szakágazatban csak igen hosszú keresés után találunk rá azokra, akik magyarul is ismerik ágazatukat akkora mértékben, hogy a szükséges szakkifejezéseknek tudják a magyar megfelelőjét. S ráadásul még vállalják is ezt a cseppet sem hálás, és egyáltalán nem a jelentőséghez mérten honorált munkát. Nálunk, sajnos, a tankönyvírásnak s így a fordításnak sincs nagy becsülete, még a pedagógustársadalmon belül sem. Nem jár érte alkotói szabadság, de még annyi sem, hogy legalább más munkák alól felmentenék arra az időre a tankönyvszerzőt. Épp a múltkor említette az egyikük, hogy ő otthon nem is meri mondani, hogy tankönyvet ír. — A pedagógusok szerint a kiadó eredeti tankönyveiben is, tehát azokban, amelyeket nem fordítanak, gyakori a tárgyi tévedés, a pontatlanság, aminek egy része ráadásul a megszerkesztés bizonytalanságaira utal. — Ez nem megalapozott észrevétel, mert magyar nyelvtankönyveink kiadványaink legszínvonalasabbjai. Ha vannak is hibák, azok apróságok. Legutóbb például a Kazinczy Napokon Nobel Iván, aki a tankönyvirás elméletének kiváló magyarországi szakembere, értékelte igen magasra a magyar tankönyveinket. A tárgyi tévedésekhez, pontatlanságokhoz általában pedig egyet ajánlanék a pedagógusoknak. Mégpedig, hogy egy kicsit ök is alkotó módon használják a tankönyveket. Tehát, ha hibát vesznek észre valahol, akkor azt ne hibásan adják tovább a gyerekeknek, hanem javítsák ki. A tankönyv ugyanis nem szentírás. A szentírás a tanmenet, azt kell a pedagógusnak szóról szóra betartania. A tankönyv csak segédeszköz. ■ ■ Urögi, Ernővel, a Gorkij utcai alapiskola magyar szakos pedagógusával elsősorban a felsőtagozatosok magyar nyelvtankönyveiről beszélgetünk Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda). — A nyelvtankönyvek zsúfoltak, de a zsúfoltság általában jellemző tankönyveinkre, amiről persze nem a tankönyvszerző tehet, hanem a tanmenet. Mert a szerző számára adott a tananyagmennyiség, amelyet könyvbe kell foglalnia. Az V. osztályosok nyelvtankönyve ijesztően nagy anyagmennyiséget vetet át velünk, mondattan, jelentéstan, alaktan, hangtan és az ige. De ezt írja elő a tanterv. Bár a módszertani segédkönyv hangsúlyozza, hogy a mondatrészeket például csak a fölismerés szintjén kell megtanítani, mert az úgyis előkerül majd részletesebben a VII. osztályban, a tankönyv mégsem ennek megfelelően íródott. Feladatmegoldó a fölépítése és teli van „jegyezd meg" felkiáltásokkal. Egyáltalán nem a nyelvtanítás új szemlélete szerint készült. A 128—129. oldalon aztán ott van az alanyi és a tárgyas igeragozás táblázata. Hát az döbbenet! Azt szoktam mondani a gyerekeknek: „ezt meg se nézzétek". Ez a tankönyv úgy közelíti meg a tananyagot, mint a tanuló számára idegen nyelvet, amint pl. a szlovák vagy az orosz nyelvtant kell tanítani. Holott, és ez a lényeges szerintem, ebben az esetben csak rendszereztetni és tudatosíttatni kell azt a gyerekben, amit a mindennapi nyelvhasználatból gyakorlatilag már tud. Bajnak tartom, hogy tankönyveink elha-