Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-07 / 24. szám
Harminc esztendeje, 1958-ban jelent meg a Fiatal szlovákiai magyar költők, a Nyolcak antológiája, amelyben az akkor huszonhárom éves magyar—szlovák szakos főiskolai hallgató, Tőzsér Árpád is bemutatkozott. Pályatársával, Cselényi Lászlóval ő volt az, aki a korszellem diktálta újító szándékkal szélesebb tájékozódásra, irodalmibb irodalom művelésére kényszerített szinte mindenkit, aki berkeinkben írónak számított. Vajon gondolt-e arra az akkori Tőzsér Árpád, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom a hatvanas s kiváltképp a hetvenes években addig páratlan virágzásnak indul, s hogy a nyolcvanas évek vége felé is olyan fiatal nemzedék jelentkezik, amelynek minden esélye megvan az avult szemléletek felszámolásához, az erőteljes, nyílt, tárgyilagos áramlatok továbbfejlesztéséhez ? A tudatához létet kereső bek Is elfordultak a korábbi sematikus, adott tételekhez igazodó irodalommodelltől. Az általunk szorgalmazott európai és közép-európai tájoltságban Dénes is, Bábi is. Ozsvald is más mintákhoz kezdett igazodni, mint korábban. Vegyük példának Bábit. A 65-ben, illetve 66-ban megjelent Forrás éneke s Könny a mikroszkóp alatt az 1959-ban általunk meghirdetett „világprogram" egyfajta megvalósulásaként is felfogható. Amikor tehát ötvennyolcban fordulatról beszélek, nem mindig a Nyolcakra gondolok. Nyolcakat mondunk, de egy új történelmi helyzetet és új irodalmi áramlatot kellene mondanunk, amelybe természetesen nemcsak a Nyolcak folytak bele. TŐZSÉR ÁRPÁD ÉRDEMES MŰVÉSZNÉL--- N emigen gondolkodtunk olyan viszonylatokban, hogy mi áll előttünk, sokkal inkább azt láttuk, mi van mögöttünk, mi a létező csehszlovákiai magyar irodalom. S mivel az, amit akkor csehszlovákiai magyar irodalomnak neveztünk, csak valamiféle alig-irodalom volt, adva volt az irodalomteremtés feladata. Nem volt távolról sem annyira konkrét programunk, ahogy ez most, harminc év távlatából tűnhet. Irodalomtörténészeink általában Dénes Györgyök, Bábiék, Mácsék, Dobosék nemzedékét mondják alapozó nemzedéknek, megítélésem szerint az alapozás a szlovákiai magyar irodalomban 1958-cal kezdődik. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy az egykori Nyolcak voltak az alapozók, de azt igen, hogy egyrészt a világ és a világirodalom történései, másrészt és ezen belül a mi újító szándékaink, irodalomteremtő dühünk hatására a nálunk időseb— Ajánlom, térjünk át az irodalomszervező, a „dühöngő" Tőzsér Árpádról Tőzsér Árpádra, a meditáló költőre, aki 1963-ban Mogorva csillag, 1967-ben Kettős űrben, majd 1972-ben Érintések címmel jelentetett meg verseskötetet. Ez utóbbiban, ahogy a kritikusok Írták, a tárgyi költészet nyert erőteret. Szerintem az Érintések olybá szükítette-tágította versvilágodat, hogy évekig az elhallgatás veszélye fenyegetett. Mígnem 1982-ben megjelent „Mittel úr", ez a közép-európai létet egyetemessé tágító figura. — Az előbb azt mondtam, 58-ban nem volt konkrét programunk. Az irodalomteremtés általánosságán belül azért hadd említsem itt meg egy kevésbé általános, kicsit konkrétabb törekvésünket is: azt a világigényt, amelyet az előbb Bábival kapcsolatban már említettem. Az emlékezetes Férfikorban írom, hogy: „A Mindenséget magamba szedjem, de sóra, szénre essen szét bennem." Ez a mindenség-igény akkor számunkra (Cselényi a Napénekben és más verseiben ugyanazt az egyetemességet célozta meg, amit én a Férfikorban) nemcsak irodalompolitika és ideológia volt, hanem ars poetica is. Az Érintések verseiről valóban azt szokták írni, hogy objektív líra, tárgyi költészet. Ha nekem kellene kritikusként azt a korszakomat minősítenem, nem tárgyi költészetről írnék, hanem arról a „mindenségprogramról", amely először a Férfikorban kapott hangot. Csak míg ötvennyolcban ez az egyetemesség és világigény direkt módon fogalmazódott meg, addig az Érintések korszakában a vers, a metaforák nyelvén valósult meg egyfajta tágasság, egyfajta határtalanság érzés és -tudat. — Amely aztán szinte teljes elnémulássá „határtalanodott". — Abban az időben úgy éreztem, a konkrét programok szűkítenék az egyetemes létezést. Fogalmakkal körüljárni az életünket behatárolása lett volna az életünknek. Az elnémulás veszélyéről: a hetvenes években valóban volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor a versnek nem éreztem kényszerét, szükségét sem. Ezt a belső elhajlásomat a verstől olyan külső ténykedéseim motiválták, mint például a hat évnyi nyitrai tanárkodásom, amely anynyi külső életlehetőséget biztosított, hogy a belső életlehetőségek, azaz a versek, nem voltak számomra elengedhetetlenek. Erre az időre esik a családalapítás is. — Igen, a család is egy olyan területe az életnek, amely akkor nekem még felfedezetlen, lakatlan sziget volt. Ezeknek a lakatlan szigeteknek a belakása elvette tőlem a belső történések energiáit. Pedig ahogy fogytak a külső „lakatlan szigeteim", úgy szaporodtak a belsők. S idő kellett hozzá, hogy a külső belsővé váljék, hogy az Érintések tágassága megteljen az új életanyaggal. A „Mittel úr" féle versek a belső terek belakása. Jó kapaszkodót nyújtott ehhez a hetvenes évek második felének modern magyar és világprózája. De mert prózát írni egyszerűen nem tudok, a verseim kezdtek egyre inkább hasonlítani a prózai alakzatokhoz. A Mittel-verseket nem is merném verseknek nevezni, versnovellák, esetenként esszéversek ezek. — A kortárs világirodalomból, gyanítom, elsősorban a latin-amerikaiak voltak és vannak rád nagy hatással. — Asturias, Marquez és kiváltképpen Borges. Ez az utóbbi valami olyasmire döbbentett rá, amit már a Mittel-modell megszületése idején is éreztem. Jelesen azt, hogy az irodalom kimerítette a tárgyi világot. A modern irodalom számára már csak a „második természet", az ember által teremtett világ jelenthet új témát. A Borges-féle irodalom irodalom az irodalom-ról. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a Mittel-versek is pusztán az irodalomról szólnak, de mindenképpen azt a világot akarják új képletbe fogni, amelyről az irodalom, a filozófia, a történelem, a művelődéstörténet tudatformáin keresztül veszünk tudomást. Tehát nem felfedezni akarok valamit, hanem a már meglévő fogalmakat új rendszerbe fogni. A Mittel-figura azonban nem Borgesnek köszönheti a létét, hanem Ezra Poundnak. A hetvenes évek végén ö volt az irodalmi mindennapi kenyerem, s akkor kólintott főbe a XXXV. Cantója, amely így kezdődik: „Szóval ez itten Mittel-európa". Ebben a mintegy 1 50 soros nagy versben Pound azt a közép-európai élményt zuhogtatta rám, amely engem a hatvanas években ért először, és determinált a későbbiekre nézve is. De akkor Közép-Európa számunkra még csak az irodalmi szellemiség tágulását jelentette. Módszeresen és tervszerűen kezdtük fordítani a cseh. szlovák, lengyel, szerbhorvát és orosz költészetet. Ez az érdeklődésünk egybeesett a közép-európai avantgárd felfutásával, s mivel akkoriban a vers Európája Zbigniew Herbert, Vasco Popa, Miroslav Holub, Vladimír Holan és Voznyeszenszkij volt, ezeket a költőket fordítva méltán érezhettük magunkat Európában. A hetvenes évek végén viszont Pound említett Cantójának köszönhetően ez az irodalmi közép-európa egy csapásra történelmi közép-európává lett számomra. Pontosabban, az a filozófiai és történelmi köztes létezés, amelyet már korábban is éreztem. Pound után irodalmilag, nyelvileg is létezni kezdett bennem. Megszületett Mittel úr, a tudatához létet kereső paradoxon lírai megtestesítője, a közép-európai ember, méghozzá belülről és kívülről, valahonnan Párizsból, Moszkvából s Ezra Pound ketrecéből egyszerre nézve. Borges, a „meta-irodalom" aztán méginkább hozzásegített Közép-Európa kívülről látásához, a Mittel-lét, a Mittel-dráma irodalmi és filozófiai általánosításához. — A Mittel-dráma a létnélküli tudat drámája, ahogy ez fentebb megfogalmazódott. Milyen és mekkora szerepe van ebben a drámában a családnak ? — Mittel úr figurája, ha nem is ezen a néven, már akkor megkörvonalazódott bennem, amikor még nem volt családom. Ha elfogadjuk, Mittel úrban a létnélküli közép-európai ember keresi a létezés konkrét formáit, látnunk kell, hogy ennek a létezésnek egyik konkrét formája a család. Korábban én ebből a létezésből is kitaszítva éltem elég sokáig, de ezt a létezést (amelyet nekem valóságosan a hetvenes években sikerült megteremtenem) az irodalmi általánosítás szintjére hozni, van olyan-nagy feladat, mint a társadalmi és történelmi létezésünk irodalmi megteremtése. A terveim között ez a teremtés is szerepel, remélem, sikerülni is fog. Tőzsér Árpád októberben lesz ötvenhárom éves. Aki kicsit is járatos irodalmunkban, tudja, elismert esztéta, műfordító, jelenleg a Madách Könyvkiadó szlovák fordításirodalmi részlegének vezető szerkesztője. Május elejétől az Érdemes művész cím viselője. SZIGETI LÁSZLÓ FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ nő 17
