Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-07 / 24. szám
FERENCZY ANNA 14. Elecskétől nem messzire volt egy vad bozóttal körülvett, viharvert fogadó. A kocsis elmesélte, hogy valamikor még emberpörköltet is főztek a betévedt vendégnek. Amikor ez kitudódott, élő ember fia többé be nem tette oda a lábát. A vásárosok, kupecek még a környékét is messziről elkerülték, így lassan tönkrement, romba dőlt. Ajkukra fagyott a dalolás. borzongva gubbasztottak a szekereken. Ágnes sokáig hitetlenkedve nézte a fogadót, pedig hallott már ilyen és hasonló történetekről, de most, hogy elébe szaladt a múlt, a torkában érezte a szívét... A szekér lassan döcögött. Tizenöt, tizenhat vagy talán ennél is több kilométert tettek-e meg, nem tudták. A kocsi zötyögése elálmositotta őket, de elaludni nem mertek, féltek, lefordulnak a szekérről. Nagysokára eléjük tárult Nyitra vára, mely óriási ködösként őrizte a várost. A zobori Domonkos-kápolna harangja megcsendült, hangja összevegyült a szekér kerekeinek nyikorgásával. A városban fázósan nyüzsögtek az emberek, a romba dőlt házak, megsérült tűzfalak, kémények még őrizték a háború nyomait. A kiégett lakások, pincék a háború borzalmait idézték, s arra gondolt Ágnes, mikor hegednek be a város sebei, s mikor gyógyulnak meg az emberek szívén ejtett háborús sebek, és meggyógyulnak-e egyáltalán? Ismerős táj tárult eléjük. Ágnesnek úgy tűnt, mintha évekig lett volna távol. A folyón áthaladva, a szekér a hosszú kaptatón feldöcögve, a falu szélére ért. Nehezen haladtak, és többször is megálltak a lovakat pihentetni. A Lövöldét elhagyva, könnyedén gurultak lefelé. Végre otthon voltak. Örömükben feledve a keserves munka, a hosszú út fáradalmait, ismét dalolni kezdtek, boldogan, felszabadultan, akárcsak menyegzőn a lakodalmasok. Vidám hangjuk hallatára az emberek kiszaladtak a házak elé, a lányok fejkendőkkel integettek a bámészkodók felé. Ágnes se jobbra, se balra nem nézett, kicsit bántotta, sértette, hogy az egész falun keresztül kiabálják: „summások", pedig hát valóban azok voltak. A kocsis nyolc zsákot támasztott a konyhájuk falának, anyja szeme könnybe lábadt. A negyvenhetes esztendő mindenhogyan a megpróbáltatás éve volt. Földjeik alig termettek valamicskét. Az árpa még a vetőmagot sem adta ki. eladni nem lehetett. Legjobbkor érkezett a segítség. Ágnes megilletödve tekerte ki zsebkendője kincsét, keresetét, és dobogó szívvel adta át anyjának. Csak arra kérte, legalább csizmát varrathasson magának, varrott szélűt, amilyet akkor hordtak. Anyja mindent megígért. Nemcsak ő, de nővére is kapott csizmát, sőt még ruhaneműre is futotta mindkettőjüknek. Öröm volt adni, öröm volt kapni, de a legnagyobb öröm, ami benne bujkált, annak tudata, lám, hasznos munkát végzett. Ügy látta, apja is megváltozott. Csöndesen, szótlanul jött-ment, nem kiabált, nem ordítozott. Talán ennek örült a legjobban. Hiába, négy mázsa búza nem kevés, a férfiak se kaptak többet. Nem Ágnestől, másoktól hallotta az apja, hogy ezért milyen keményen megkinlódtak. Lehetséges, ez mégiscsak bántotta. De ahogy teltek-múltak a napok, hetek, minden a régi kerékvágásba került. Télen fosztani járt, rokonokhoz, ismerősökhöz, máskor fontak, szőttek, hímeztek, ami jött. Régen bolondoztak, énekeltek, most csak a csönd terpeszkedett körülöttük. A férfiak is gondterhelten lógatták a fejüket, szemük révetegen bámulta a döngölt földet. Mit vétettek, hogy pusztulásra ítéltettek? Még az isten házában is szomorúan énekeltek, a fehér kitelepítési lap pecsétje nyomta zaklatott lelkűket. Úgy látszott, elveszítik otthonukat, a talajt kihúzzák a lábuk alól, s ezen se isten, se ember nem segíthet. Ágnes csak otthon vette észre, mennyire megnyúlt, de észrevette Gáspár is, akinek szeme néha megpihent rajta, ettől forróság Ott L. ■ ‘ 1 öntötte el Ágnest, s remény lopakodott belé, hátha mégis megtalálja a hozzá vezető utat, hátha nem hiába ostromolta az eget. Szorongva várta az estéket, jó lett volna sétálgatni, de a falu elnéptelenedett, mindenki behúzódott, még a legényjárás is megszűnt. Ágnes rendszerint a hideg első szobába húzódott, amit csak ünnepek alkalmával fűtöttek. Kendőt dobott a vállára, így gubbasztott, leste az utat, melyen máskor legények jártak, harmonikán, szájharmonikán cifrázták a nótát, énekeltek majd éjfélig. Most sehol egy lélek, egy hang, csak a kutyák ugattak feleselgetve egymásnak. Megmagyarázhatlan csönd, némaság, félelem. Idővel sor került a grófi földek, nagybirtokok, gyárak államosítására. A nép helyeslőn bólogatott, de amikor a nadrágszij földecskéjükért nyúlt az új rend keze, körömszakadtáig védték, bár a beszolgáltatás igencsak nagy terheket rótt rájuk. Karácsony előtt nénikéje Ágnest segíteni hívta. A disznóölésben a legpiszkosabb munkát bizták rá, nagyanyjával a felsökútnál a beleket mosta, forgatta, végül hagymás sóval jól meggyömöszölték. Megállás nélkül dolgoztak, dél felé már a kolbászt töltötték, szalonnát metélték, a belsörészeket hordták a kamrába, amiből később préssajt, hurka készük. János mellé-mellésomfordált. megfente kését, élcelődött vele, kedvét kereste. Nénikéje sokatmondón dicsérte, hogy milyen jól jött otthon gabonája, milyen szorgalmasan dolgozik, majd kibökte: — Ágneska, nálunk is elkelnél, maholnap már férjhez is kémek! — Dehogy, dehogy... — makogta szegény feje. — Apád, anyád jónak látná, már beszéltünk is róla. — Korai még — állt meg kezében a kés. — Mért korai, mások ennyi idősen már szülnek — toldotta meg a vén szüle, a nagyanyja. — Mások? Van, akinek sietős, nekem még nem az ... Mivel kibújt a kérdések alól, nyíltan kezdték győzködni, hogy a földek igy egyben maradnának, náluk csak kétfelé osztódna, Ágneséknél háromfelé, és ahol több van, ott az élet, a boldogulás. Gyomrát hirtelen megütötte a zsír illata, vagy talán a hallottak okozták leküzdhetetlen undorérzetét? Egyszeriben zavarta János tekintete, aki úgy nézte, mint a sajátját. Tehát számolnak vele ... Hát csak mondják a magukét, az utolsó szót mégis ő mondja ki. Különben is, hogy mi lesz még a földek sorsa — amit még mindig oly nagyon féltenek, dédelgetnek, egymáshoz ragasztgatnak, nehogy elkeskenyedjenek —, az a jövő titka. Minden jel arra mutat, államosítják, ez ellen pedig kár hadakozni; kár összeboronálni a rokonokat, ha egyszer a törvény úgy határoz, a földek csak elvékonyodnak. Legszívesebben hazament volna, de nem tudta, mivel indokolja távozását; a préssajt, a hurka pedig még hátra volt.. . Hirtelen abba próbálta magát beleélni, hogy János felesége, de a gondolat furcsa érzéssel nehezedett rá. Nem és nem, ez ellen minden porcikája tiltakozott. Aztán azokra a leányokra gondolt, akiket sorsuk szüleik akaratából idegenbe, más faluba repített. Apjuk, anyjuk nem törődött azzal, megszoknak-e, megszöknek-e, fő. hogy nincs velük többé gond, kirepültek a házból. Az idő nagy orvos, minden sebet begyógyít, majd begyógyul az ő leikükön ejtett seb is. Nagyokat sóhajtott, talán mégiscsak jobb a faluban, talán még örülhetne is, hogy sorsa igy alakul... Talán igazuk van az öregeknek, akik féltik gyermekeiket a nicstelenségtől, elszegényedéstől. Most a bőrén tapasztalhatta, milyen nehéz summásnak, más kutyájának lenni. A régiek is ebből indulhatnak ki. ha már dolgozni kell, mert kell, akkor a sajátjukon küszködjenek. Azt is sokszor hallotta, a szerelem elröpül, de a föld, az megmarad, az örök és örökölhető... Már a hurkába valót aprította, nagyon szerette a főtt májat, levágott egy vékonyka szeletet, megszózta, bekapta, de bácsikája rosszalló tekintete megbénította. Egyszerre úgy érezte, szájában megkeseredik a falat. Már nem kellett neki a máj, egy óvatlan pillanatban az asztal alá vetette, falja fel a macska, ha még ezt a kis falatot is kinézik a szájából. Fődig számítanak vele, jó lenne menyecskének vagy inkább cselédnek, akinek még a kenyeret is kiosztanák; irigy népség — zúgolódott magában. Minden fordulatát figyelik, ez így lenne később is ... Tudta, a legtöbb háznál csak kuss a menyecske neve, megtűrt személy, főleg ott, ahol néhány fillérért még a tetűt is behajtanák Nyitra várába. Tépelődött. Ha Gáspár lemond róla. akkor kénytelen vagy világgá szaladni, vagy vállalni sorsát. Nem, semmi áron sem engedi, hogy fejét idő előtt, akarata ellenére kössék be. Apácának nem mehet, azok a háború után szétszéledtek. Tán vénlány maradjon? Ezt szülei úgysem engednék meg, csak rásóznák valakire, akár Jánosra, akár másra. Elbizonytalanodott. Mit is akar hát tulajdonképpen? Kolbászt, pácolni valót hordtak ki a kamrába. Ágnes hátradőlt a hosszúszéken, szemét behunyta egy pillanatra, a disznótoros illatok menyegzős hangulatba ringatták. Elképzelte, hogy menyasszony, rajta legszebb ruhája, mellette János, aki nevetségesen alacsonynak tűnik. A pitvar előtt megtorpantak, jött Gáspár, karddal a kezében, megvívni érte. A násznép sikoltozott, a kardból hirtelen villa, majd cséphadaró lett. János elnyúlt a földön, Ágnes átlépte, és Gáspár oldalán indult a templom felé ... A fedő csörömpölésére szétfoszlott az álom, felnyitotta szemét, és sajnálta, hogy legalább képzeletben nem gondolhatta végig azt, amire gyermekkora óta áhítozott. — Álmos vagy? — kérdezte János. — Nem, csak fáradt. — Elég volt, a többivel már mi is bírunk — vetette felé bácsikája, aki szemmel láthatólag nem kedvelte, de nyilván azt tartotta, ha ló nincs, szamár is jó, így csak megtűrte valahogy. Jó éjszakát köszönt, és bereteszelte a pitvar sorompóját. Az övéi már lefeküdtek, bebújt nővére mellé. Az álom, mint már annyiszor, most is elkerülte. Elhatározta, holnap megmondja szüleinek, ő János felesége sosem lesz, még ha elevenen megnyúzzák, akkor sem, inkább elmegy cselédnek ... Cselédnek? Talán ez nem is lenne rossz ... Aztán arra gondolt, mi lenne, ha elmondaná Gáspárnak, hogy Jánoshoz akarják erőszakolni. Lehet, hogy mégiscsak nyilatkozna, de ha nem ... ha nem ... Istenem, mekkora szégyenben maradna ... Mitévő legyen hát? Hányszor, de hányszor elhatározta, hogy beszél Gáspárral, végül mégis mindig meggondolta magát. Attól félt talán, hogy Gáspár félvállról veszi a dolgot, vagy valóban élhetetlen lenne? Forgolódására nővére felébredt. — Hoztál valamit ? — Nem. — Hülye ... Hát persze, ö a család hülyéje. Hiába erőlködött, nem bírt elaludni. Sírhatnékja támadt. De hát miért sima? Ostobaság! A falusi legények járomszöggel, késsel támadnak egymásra, nem karddal, amit csak egyszer látott életében. A háború alatt az iskolájuk melletti dombon futóárkot ástak. Akkor egy temetőre bukkantak. A leányok visítoztak a sok csontváz láttán, de a fiúk küszködtek, dolgoztak a lapáttal, csákánnyal, mígnem a föld alól furcsa görbe kardok kerültek elő, gazdagon cifrázva, kövekkel kirakva és még sok más csecsebecse, amivel egymást dobálták. Tanítójuk akkor beszélt nekik a törökdúlásról, a későbbi nagy viadalokról, párbajokról, a kardforgatásról, amit nemcsak háborúban alkalmaztak, de egy szép lány szeméért is egymásnak rontottak. Talán azért tolakodott agyába a kardvívás, mert szerette volna, ha érte is megverekszenek. (folytatjuk) nő 14