Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-07 / 24. szám
CSALÁDIKOR A _ óvodai barátságok és szerelmek fit. — mert azért ilyenek is vannak — még múlékonyak. Az óvodás — sőt: az első, második osztályos kisiskolás — még gyakran váltogatja barátait. Valódi társai, valódi partnerei még nem a kortársak, hanem a vele játszó, neki mesélő, utánozni való példát mutató felnőttek s ezek közül is elsősorban: a szülei. De azért már az óvodában is előfordul, hogy a gyerekek meg akarják látogatni vagy meg akarják hívni egymást (főleg ha láttak erre példát nagyobb testvéreiktől, szüleiktől). Jó, hogyha ilyenkor szívesen tudjuk fogadni az óvodás társakat, vagy a szomszéd gyerekeket — jó, hogyha tudunk lakni és élni oly nehezen megszerzett és gyakran bizony olyan szűk lakásainkban, és lehetővé tesszük, hogy gyerekünk is éljen benne: meghívhassa barátait. (És persze: ő is elmehessen oda, ahová hívják.) Van család, ahol gyerekszületésnapot — vagy ritkábban gyereknévnapot — is rendeznek. Ezek a mulatságok általában akkor sikerülnek jobban, ha viszonylag kevés a meghívott. Az ünnepelt egy-két barátja, barátnője elegendő. így, kevesen jobban tudnak játszani. Mit kell tudnunk a gyerekről, ha... Az óvodások már szívesen és jól tudnak együtt játszani — minél nagyobbak, annál jobban — de szükség van még időnként a felnőttre, mert mindig újra összeveszhetnek és ilyenkor fennáll a veszély, hogy végeérhetetlen sírásba fordul. (Persze, a sírástól és a veszekedéstől sem kell megijedni; ebben az életkorban ez a természetes, mint ahogy természetes még a harmadiknegyedik életév körül a nagyfokú irigység, „ez az enyém" tudata is. — Ez a fejlődés természetes velejárója, az én-határok megszilárdulásának jele, és nem megtörni vagy kiverni kell a gyerekből az irigységet, hanem újra meg újra beszédbe ereszkedve vele, végül is rábízni a döntést. Kinyilvánítva persze, hogy mi örülnénk, ha odaadná játékát — ahogy ő is el szokta kérni a másokét.) Az is előfordul, hogy az óvodások szívesen alszanak barátaiknál — ha már nem igénylik feltétlenül szüleik jelenlétét. Ha módunk van rá, ezt is tegyük lehetővé számukra. De mindezek még csak kezdeti próbálkozások. A valódi barátkozások ideje csak a hetedik-nyolcadik év fordulója után jön el, lassan, fokozatosan. A kilenc-tíz-tizenegy éves gyerek már általában — ha ezt a szülei lehetővé tették számára — a barátságok bűvkörében él. Mint az élet körének minden más tágulása — később majd a szerelem például — úgy ez is nemcsak több örömöt és lehetőséget, hanem több bánatot, fájdalmat és keserűséget is hoz magával. És konfliktusokat is. Jó. ha gyerekeink tudnak erről és természetesnek tekintik — velünk együtt — az örömöt ugyanúgy, mint a fájdalmat, a barátkozásban is. A világ sok táján végzett vizsgálatok nagyon hasonló vagy azonos eredményeiből úgy tudjuk, hogy a tíz év körüli gyerek számára barátai, kortársai különösen fontos szereplői életének. Hadd világítsam meg ezt egy furcsa példával. A gyerekek ötéves koruk körül értik meg, hogy mi a hazugság, és felfogásuk — szinte földrészektől függetlenül — megegyezik abban, hogy a felnőttnek (lehetőleg) nem szabad hazudni — de az óvodás társaknak vagy a szomszéd egykorú gyereknek természetesen szabad mesélni csodálatos kalandokról, éjszaka a házunk előtt rakétáról, amivel mi is felröppenünk — és így tovább. A gyerek derűsen meséli nekünk, felnőtteknek. hogy mit mondott Gábornak. Árpinak — és hogy ők el is hitték. (Az öt év körüli gyerek ezenkívül még könnyedén konfabulál. azaz összemeséli valóságos életének tényeit elképzelt eseményekkel. Ez — most még — nem hazugság. Tréfásan vagy féltréfásan beszélgetve ezekről a fantáziákról, jelezhetem, hogy én mit is gondolok róluk, de nem helyes, ha kétségbe vonom a gyerek szavahihetőségét.) A tizedik életév körül a gyerekek hazugságfelfogásában sajátos változás következik be. Elsősorban a másik gyereknek, a barátnak, a csoport, a csapat, a banda, a törzs tagjának nem szabad hazudni; a felnőttnek, „ha muszáj" — különösen a magunk, egymás védelmében — lehet. A barátságok valódi megerősödésével kialakul a betyárbecsület — a kortárs-csoport erős belső szolidaritása, az összetartozás tudata. Nem szerencsés, hogyha egy tíz év körüli gyereket kortársait, csoporttársait, barátait vagy barátját védő hazugságon rajtakapva így feddünk meg: — Kisfiam! Aki hazudik, az lop is! Az ilyen emberek kerülnek a Kék fénybe. Ugyanis, bármilyen furcsán hangzik, a gyerek morális fejlődésének sajátos szakaszáról van szó — melyen áthaladva kovácsolódik ki (kovácsolódna ki. ha a felnőtt világ ehhez megfelelő lehetőségeket nyújtana) az igazmondáshoz való ragaszkodása, mind szélesebb társas körökben. Nagyon fontos volna, hogy most már igazán „nyitott" legyen a lakásunk — legalábbis a gyerek szobája, ha van neki, vagy az ö sarka — a többi gyerekek, a barátok előtt. Kaphassanak nálunk egy pohár vizet, vagy teát, vagy tejet, vagy kakaót, vagy málnaszörpöt, ha szomjasak, egy falat vajas vagy zsíros kenyeret — vagy ami éppen van otthon —. ha megéheztek, és hagyjuk őket nyugodtan együtt lenni, játszani. Ha most feljöhetnek hozzánk a barátok, akkor majd később — a kamaszkorban, a titkolódzások korában — is ismerni fogjuk gyerekeink barátait és szerelmeit, és ez nekünk, szülőknek is — de a gyerekeknek is! — hihetetlen biztonságot ad, és megkönnyíti majd, hogy gyerek, szülő és család épségben jusson át a kamasz- és ifjúkor viharain. A tíz év körüli gyerek tehát csoportszeretö, bandaalapító indiántörzset kiépítő — csapatbaverödő. így hát az ifjúsági mozgalom életkorilag jól van kitalálva, más kérdés azonban, hogy az elmúlt évtizedekben olyan szerencsétlenül az iskolára tapadt és úgy elszakadt — tisztelet a kivételt képező csapatoknak! — a gyerekek valódi gyerekéletétől, hogy a gyerekek valódi barátkozása és csoportképzése általában a szikra és pionírélet keretein kívül valósul meg. (Felmérésekből tudjuk, hogy a gyerekek nem szívesen vállalnak tisztséget a mozgalomban — elsősorban azok nem, akik vezetésre hivatottak és alkalmasak lennének, s akiket kortársaik vezetőként elismernek —, mert úgy érzik, hogy ez lejáratja őket. Ugyanezek a gyerekek a mozgalmon kívüli j spontán csoportosulásokban törekszenek a vezető szerepre, s általában el is érik azt!) Az is sajnálatos, hogy az a jó pionír, aki jó tanuló — nem pedig az. aki szépen fütyül, jól táncol, remekül farag, nagyszerűen álcázza magát számháború közben, tud paprikás krumplit főzni és tüzet rakni — és így tovább. (Legalább az ifjúsági mozgalom tudná méltányolni azt a sokféle tehetséget és készséget, ami ott lappang a gyerekekben, amit életre támasztani és megerősíteni az ö érdekükben ugyanolyan fontos volna, mint a társadalom érdekében, de amellyel az iskola nem tud mit kezdeni.) V. T. FOTÓ: ARCHÍV nő 10
