Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-12 / 3. szám
ta éppen a világ ama országaiban a legsiralmasabb, amelyek a túlnépesedés gondjával küszködnek. Az érem másik oldala: riasztó elnéptelenedés A világ legfejletteb ipari államait viszont az elnéptelenedés aggasztja. A fejlett kapitalista országokban jelenleg átlag 15 százalékkal kevesebb gyermek születik, mint amennyi a lakosság egyszerű reprodukciójához szükséges lenne. Különösen válságos a helyzet a Német Szövetségi Köztársaságban, ahol már az 1966-os évtizedben a felére csökkent a háromgyermekes családok száma. Svédországban pedig már úgyszintén 1976-ban magasabb volt az elhalálozások aránya, mint a születéseké. Hasonló a helyzet Franciaországban is. Ráadásul a fejlett országokban a lakosság fokozatosan elöregszik, míg a produktiv, munkaképes korosztály észrevehetően zsugorodik. S míg egykét évtizeddel ezelőtt számoltak a nyugdíjkorhatárt csökkentésével, ma erről már szó sem lehet. A tőkés országok hadigépezete, elsősorban a Pentagon, pedig azt „fájlalja", hogy szinte évről évre nagyobb gond a hadsereg feltöltése új erőkkel. Az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági világszervezete, a FAO, 1981 óta vizsgálja folyamatosan a népesedéssel kapcsolatos problémákat, és arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt húsz év alatt, a mezőgazdasági termelés növekedésének üteme összeségében — világviszonylatban — jelentős mértékben meghaladja a népességnövekedés ütemét. Megállapítják továbbá, hogy a legújabb korszerű geológiai kutatások és módszerek révén jóval bőségesebb források birtokába juthat a világ, mint a múltban. Ugyanez a dokumentum leszögezi azt is, hogy az emberiség pillanatnyilag elegendő termőfölddel rendelkezik, s a következő évtizedben nem kell tartani a megfogyatkozástól. Persze, már kérdés, s ez jelenti az igazi gondot, hogy ezek a megfelelő termőföldek földrajzi szempontból hol és hogyan tagolódnak Földünkön. A világ jeles demográfusainak egy része, s nem is kevesen, elutasítják a túlzott derűlátást éppen úgy, mint az „alarmisták" károgását. Szerintük a nyomor, az éhezés okát nem kizárólag a túlnépesedésben kell keresni, és ugyanúgy a tudományos és műszaki haladásban sem látják a viláméretű gondokat megoldó „deus ex machinát". Inkább afelé hajlanak, hogy a problémák megoldásának útja a javak igazságosabb elosztása, az új gazdasági rend bevezetése lenne. Ezen belül pedig meggyőződésünk, hogy a demográfiai robbanás megfékezésének feltétele a gazdasági fejlődés, s hogy születésszabályozásban, családtervezésben a tudományos-műszaki haladás révén e téren is bekövetkezik a szemléletváltozás; s éppen erre van szükség, mint nem pedig erőszakos, merev adminisztratív intézkedésekre, mint ahogy manapság a legtöbb kapitalista ország tudósai vélik. Feldolgozta: LÁNG ÉVA Fotó: archív Mindvégig küzdelem A Csehszlovák—Szovjet Baráti Szövetség szlovákiai kongresszusán találkoztunk. Junák Miklós kapta a legidősebb küldöttnek kijáró virágot, és — szerintem — a kongresszus legőszintébb tapsát is. Mégsem csak emiatt kerestem fel a tanácskozás szünetében. Tíz percbe sűrített mondanivalója felkeltette érdeklődésemet. S talán megbocsátható szakmai elfogultságom is. amikor a régmúlt idők újságterjesztőjében olyan beszélgetőtársra találtam, aki teljes joggal adja át tapasztalatait a következő nemzedéknek. A kongresszus elsősorban arra alkalom, hogy a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség alapszervezeteiben végzett munkánkat összegezzük, és meghatározzuk további feladatainkat. Az ön beszámolója több volt ennél. Saját életének emlékkönyvét lapozta fel. Mi ösztönözte erre ? — Amikor megkaptam a kongresszusra szóló meghívót, gondolkodni kezdtem: hetvenöt éves vagyok, úgy érzem, életem utolsó nagy alkalma, hogy valamit még elmondjak a nagy küzdelmeimből. Szerettem volna úgy szólni, hogy adósságom törlesszem ezért a szép öregkorért. S mivel a kongresszuson olyan fiatalok váltanak fel bennünket, akik egy békés kor szülöttei, úgy éreztem, van mit mondanom. Elmondtam, hogy a ház, amelyben élek itt, a fővárosban, nyugdíjasok otthona. Noha mi, feleségemmel még nem szorulunk ellátásra, egyszer ez is bekövetkezhet, és itt ezt is megkapjuk, amint szükségünk lesz rá. Család, utód nincs, nekünk ez a megoldás a támaszunk, biztonságunk. Szépen telnek napjaink. Aki bírja, még részt vesz a társadalmi szervezetek munkájában. A Csehszlovák-Szovjet ^aráti Szövetségnek is jól működő alapszervezete van. Nincs olyan jeles évforduló, ünnep, hogy ne emlékeznénk meg róla, gyakran készítünk műsoros ünnepet. Gondolom, a tisztelt kongresszus érdeklődéssel hallgatta, hogyan működik egy csupa nyugdíjasokból álló alapiszervezet. Hiszen mi elmondhatjuk, hogy „barátságunk" igazán régi, patinás, történelmi viharokban edzett. Ezért is idéztemtől régi emlékeimet. Úgy gondoltam, itt csak nálam fiatalabbak ülnek, hadd hallják a hiteles tanú vallomásából, miért drága és megbonthatatlan ez a barátság nekem. Sajnos, egyre kevesebben vagyunk, akik erről még élőszóban vallhatunk. — Nem vitatom az élőszó varázserejét, gondolom, azért érdemes néhány szóban papírra vetni a múltat. — Az én emlékeim könyve 1919 júniusától íródik. Anyámmal, a szegény kassai (Kosice) dohánygyári munkásnövel együtt vártuk Kun Bélát, majd hallgattunk dübörgő szavait, ahogy elmondta, hogy a cári Oroszországban győzött a proletárforradalom, és a Lenin vezette bolsevik párt örökre leszámolt a kizsákmányolással. Egy nappal később Presovban kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Egy nappal később FYesovban kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Én ekkor csupán hatéves voltam. Sok mindent nem értettem meg. Csak később, 1923-ban, pionír koromtól kezdtem érteni, hogy a mi héttagú családunk miért lakik egyetlen szobában, és a dohánygyáros miért pazar villában. Később. Lenin temetése napján, a dohánygyári munkásnők a téren felállított katafalkhoz meneteltek, fejükön gyászkendő volt. És akkor ismét anyám szavai értették meg velem, miért e gyászoló munkástömeg. Hosszan tudnék beszélni a komszomollal való találkozásaimról, a cserkészéletröl, majd a pártmunkáról, amelynek 1931 -tői tagja vagyok. Készülő önéletrajzi munkámban talán mindenről szólhatok — Önt 1939 március 15-én illegális sajtótermékek terjesztése miatt letartóztatták. A megőrzött egykori bírósági vádirat hosszú, részletes. A lényeget talán Ön tudná összefoglalni legjobban. — Azon az éjszakák több társammal együtt az egész várost (Kassát) teleszórtuk röplapokkal, ami miatt „a Schönherz Zoltán által vezetett — az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására és megsemmisítésére, különösen a munkásosztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalomban és szervezkedésben részt vettek — valamint e mozgalmat és szervezkedést cselekményeikkel és magatartásukkal előmozdították" — mondja a vádirat... Hát ezért emlékezem, és ezért mondom ki ezredszer is hangosan: én örökké adósa vagyok a felszabadító, életet áldozó szovjet katonáknak. Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek kötélessége emlékezni. — Mindenki érezhette, igen mély és erős szálak kötik a Szovjetunióhoz, a szovjet emberekhez. — Minden embernek vannak vágyai. Nekem hosszú évekig az volt, hogy egyszer szemtől szembe találkozhassam a szovjet emberekkel És ez a vágyam néhány évvel ezelőtt teljesült. Hosszú, hosszú percekig álltam a sorban a Vörös téren, hogy a mauzóleumban fejet hajthassak az emberiség nagy gondolkodója, Lenin előtt. Láttam Gagarinnak, a bátor űrhajósnak a sírját. Gyönyörködtem a metróállomásokban, és a metrón is olvasó fiatalokban. Láttam az újjáépített Kijev utcáit, megcsodáltam a leningrádi Ermitázs műkincseit. És jártam ott is... a piszkarevói temetőben. Ott, ahol a hős leningrádiak ezrei alusszák örök álmukat. Én ezt a temetőt nem tudom feledni. Csak aki járt már ott, az tudja, milyen belső kényszer az emlékezés ... És talán csak az tudja felmérni e szavak súlyát, értelmét: tisztelet, szeretet, barátság. Hát ezért mondtam a tisztelt kongreszszusnak: édesanyák, édesapák, tanítsátok meg gyermekeiteket érteni a múltat, hogy becsülni tudják a jelent és felelősséggel készüljenek a jövőre. Tanúsíthatom: a felszólalását, néhol megrázóan őszinte vallomását mély csendben hallgatta a kongresszus, és hatalmas, őszinte tapsával fejezte ki egyetértését. Aki ott voltunk, hisszük, hogy szavai nem voltak hiábavalók. MEGYERI ANDREA Ismerkedés, tapasztalatcsere a kongresszus szünetében Junák Miklós Elena Fbtocká ipari tanulóval, a tanácskozás legifjabb résztvevőjével beszé'9et Fotó: Z Kajzr nő 9
