Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-31 / 23. szám

FÓRUM

Köztünk élnek

Húsz évvel ezelőtt nyilvánították járási székhellyé Nagykürtöst (VeTky Krtiájuénnek az épülő, dinamikusan fejlődő tízezres lélekszámú városkának négy zöldség- és gyümölcsboltja van. Ezek közül legforgalmasabb a Zelenina 352. sz. boltja. Vezetője Schmotzer Ilona, aki kereken negyed százada jegyezte el magát a kereskedelemmel. Kezdettől fogva zöldségboltban dolgozott, 1972- től vezető az imént említett üzletben. Munkáját, szorgalmát több alkalommal méltányolták kitüntetéssel. Tavaly pl. a járás legjobb dolgozóinak galériájában volt látható a fényképe.

— Az ember persze nem azért igyekszik jól dolgozni, hogy elismerést kapjon érte, mert erre végképp nem gondol munka közben. Teszi a dolgát, kötelességét nap mint nap, hétről hétre, évről évre. Kolléganőimmel, Péterová Annával és Bystrianská Máriával arra törekszünk, hogy a vevők elégedetten távozzanak az üzletünkből. Napi forgalmunk 15 ezer korona körüli, főidényben elérjük a 20—25 ezret. Számunkra a tavaszi időszak a legkritikusabb, mivel fogytán a téli

árukészlet, az új termésre pedig várni kell, s ha van is saláta, uborka, retek és karalábé, nincs elég belőle. A zöldségboltokban a nyár a legkényesebb, mert sok az ilyen-olyan gyümölcs, aminek a tartóssága bizony nagyon rövid. Ezen úgy próbálunk segíteni, hogy ebédszünetben és a szabad hétfőn is nyitva tartunk. Ebben az imént említetteken kívül az a meggondolás vezet bennünket, hogy vásárlóink minél frissebb zöldséghez és gyümölcshöz jussanak. Hogy mi a szép ebben a munkában? Számomra az, hogy emberekkel dolgozhatom, és ha látom, hogy elégedetten távoznak boltunkból. Akkor érzem, érezzük, hogy elégedettségük egy kicsit a mi munkánknak, a mi fáradozásunknak is szól — így vallott munkájáról Schmotzer Ilona.

És önmagáról?

— Mindennap este hatig tartunk nyitva, így aztán nagyon gyakran otthonra marad az ún. papírmunka. Szerencsére, jó férjem van, aki megérti elfoglaltságomat, segít a házi munkában. A nőszervezeten kívül még a CSSZBSZ-szervezetnek vagyok tagja. Mivel a nap nagy részét a munkában töltöm, a kevéske szabadidőt bizony nehéz úgy beosztani, hogy több pihenésre, kikapcsolódásra és szórakozásra jusson belőle.

Kép és szöveg: BODZSÁR GYULA

Mindenféle

gy kezdődött, hogy bementem a készruhaüztetbe. Árut kaptak, gondoltam, egy kiesd körülnézek, hátha találok magamnak egy csinos alkalmi ruhát, amit már vagy két hónapja keresek. Érdeklődve szemlélgettem a ruhákat amikor hirtelen szinte dobbant a szivem: Ez az! Valami ilyet gondoltam! Ilyenről álmodoztam! Hirtelen megszólalt hátam mögött az eladónő; „Az a ruha ám ezerkétszáz koronába kerül!"

Hátra néztem. Azonnal fel sem fogtam, hogy mit mondott Úgy látszik, nagyon értetlen képet vágtam, mivel még egyszer megismételte: „ezerkétszáz" s közben sunyin mosolygott. Nyilván azt hitte, hogy a ruha árától képedtem el. Mert valóban elképedtem. Szocialista társadalmi rendszerben élünk, ahol minden ember egyenrangú. Honnét a csudából veszi ez az elárusító a bátorságot ahhoz, hogy feltételezze rólam, nincs pénzem, nincs ezerkétszáz koronám a ruhára!

Bevallom, alaposan fe/fortyantam „Megveszem!" —■ mondtam kissé barátságtalan hangon. „Csomagolja be!"

„Mi az. meg sem próbálja ?"'

„Nem!" — vágtam rá gyorsan, s alig vártam, hogy kilépjek az üzletből. (Izgatottan siettem haza, szerencsére, a ruhát mintha rám öntötték volna.)

Ez még télen történt De tavasszal is ért egy meglepetés. Ez alkalommal a cipőboltban. Piros félcipőt szerettem volna venni. Hatalmas szerencsém volt. Az én méretemben háromféle piros cipő is sorakozott a polcon, ami kisvárosunkban ritkaság. Kisfiámat leültettem, jómagam fjedig igyekezettel próbáltam fel azt a cipellőt, amelyik a legjobban tetszett.

„Maga még Mveszi a pirosat?" — szólt rám egy asszony. Csodálkozva néztem rá. Hirtelen szólni sem tudtam. Hát mi ez? Miért ne vehetném én fél pirosat?! Igaz, hogy nem vagyok tinédzser, de még fiatal vagyok. Nem látja ez az asszony?

„Igen felveszem, miért ne venném fel?! — böktem ki félhangosan.

„A maga méretében kékben is van ugyanez a fajta" — mutatott a lábamon levő pirosra az asszony.

„De én pirosat akarok venni!" — mondtam most már kissé türelmetlenül. Annál is inkább mivel a , Jjeszédes" és éltes asszonyság kezében is éppen egy piros cipő pihent.

„Hát én nem is tudom. Ez a cipő nekem éppen megfelelne, csak a színe... Én már ötvenéves vagyok..." — nézett rám tanácstalanul. Aztán megkérdezte: „mennyibe kerül az a cipő, amit maga akar venni?"

E

Mi,

hatvan körüliek

Bátran magunkra is vonatkoztathatjuk a régi mondás igazságát: A jó pap holtig tanul. Hohó, nehogy azt gondolja bárki is. hogy nyugdíjba vonulásával berekesztödött számára a tanulás, ismeretszerzés ideje. Igaz ugyan hogy ezzel az életszakaszt radikálisan megváltoztató ténnyel párhuzamosan jelentkezik •ilyesfajta életérzés, a fölöslegessé válás érzete, mert ugye ma még nélkülözhetetlen munkaerő vagy, oszlopos tag. kiváló szakember vagy felelősen intézkedő dolgozó, másnap pedig már nélkülözhető, félreállitott, idős ember. Akihez enyhe fölény vagy sajnálat árnyalta hangsúlylyal, olykor szinte gyermeknek kijáró kímélettel szó! volt munkatársa. Akárhogy is van, sürgősen át kell váltanod, bizonyos fokig más emberré válnod, Elfogultság lenne korosztályunkat egy kalap alá venni — mint ahogy a fiatalokat se lehet, — jellemző jegyek mégis felfedezhetők. Például, hogy cipeljük múltunk terheit a bugyrunkban. Jaj, a világért se akarok erre kitérni, érdeklődés, türelem úgy se adatik a meghallgatására. Legfeljebb egy kézlegyintés kíséretében a jól ismert szöveg: Az akkor volt. most másképp van. Hát ez is igaz. Szóval életünk „sztorijai” mellett kísérőként itt vannak szerzett tapasztalatainkT Hát ezeket nehéz magunkban tartanunk, ezért néha hősi küzdelmet kell vívnunk önmagunkért. Persze nem mindig sikerül ezt az önmegtartóztatást (micsoda régimódi fogalom) gyakorolnunk. Na, de ez is a tapasztalatokhoz tartozik, hogy mindenképpen kívánatos — gondolva a következményekre. De hát miért is vagywnk olyan naivak, mi idősebbek, hogy azt gondoljuk, valaki is kiváncsi arra amit tudunk, amit begyakoroltunk, alkalmaztunk. Ugyan1. Éppen ellenkezőleg. És most jön, amit tulajdonképpen mondani akarok. Az a bizonyos tanulás. Az oktatás véget nem érő türelmes meghallgatása, tudomásul vétele. Na nem valamiféle tudományos, ismeretterjesztő előadásra gondolok. Ezt természetesnek veszem, ha van rá igény, elvégre az időből telik. Nem ilyenre célzok. Hanem arra, hogy hőn szeretett családunk fiatalabb tagjai: a lányunk, a fiunk, a menyünk, a vőnk és alig serdült unokáink számára megunhatatlan alanyai vagyunk oktatási, nevelési kedvünknek, ingerüknek, indulatuknak. Mert ugye: Ezt nem így kell csinálni, azt nem oda kell rakni, ehhez te nem értesz, a te idődben ez másképp volt.. . stb.

Türelem, türelem kedves kortársaim. Végtére is. azért nem olyan sötét a helyzet. Mert aztán egyszerre csak jön a mindent áthidaló, kedves kérdés: Mit csinálsz holnap? És ez már sejtet veled valamit. Felelősségérzeted tudatában egyre nősz. nősz belülről, mert már tunő 6

„Száznyolcvan" — feleltem kurtán.

„Igazán ? Ne mondja! Milyen helyes, és ne is drága! Nézzük csak, olyan van itt rámva is!" — örült meg az olcsóságnak az asszon azzal gyors próba után a kosarába dobta száznyolcvan koronás cipőt s már loholt is kasszához

A harmadik bosszantó dolog pedig pár nat ja történt velem. Szombaton délután wa Ragyogóan sütött a napocska, igy hát elhat roztam, hogy gyerekeimmel egy jó kis bicik. túrát teszünk. Előszedtük porosodó kerékpá jainkat, s vidáman kerekeztünk a Vág tölti sén. Aztán egy kis időre megálltunk a sógo nőmnél, aki egy közeli lakótelepen él. Röv. ideig tartott a látogatásunk, ám mégis ele hosszú volt azoknak, akik időközben leszere ték a szelepeinket Morcosán vettük tudom, sül, hogy gyalog kell hazamennünk, miv sem sógornőmnek, sem a szomszédokna nem akadtak szelepeik. Már majdnem indu tunk hazafelé, amikor találkoztam egy falunI beli fiatalemberrel, aki jelenleg szintén ezen lakótelepen lakik kis családjával. Ö ajánlott fel, hogy megjavítja biciklijeinket, mivel vai nak otthon tartalékszelepei, hasonló esetr. Csak hazaszalad érte, öt percnyire lakik sógo. nőmtől, s különben is, ráér mivel felesége szülészeten van, két nap múlva lóg szüli császármetszéssel.

Sógornőm visszament a gyerekekkel mé egy üdítőre a lakásba, én meg a háztömb elő vártam a jótevőnkre. Megjött pillanatok ala\ indulásra készen álltak a kerékpárok. Éppé megköszöntem a segítséget amikor egy szír tén falunkbeli fiatal asszony állt meg mellei tünk: „Hát ez meg mi?"

Köszöntünk neki, elfogadta, aztán újra fe tette a kérdést: „Hát ez meg mi?"

Úgy látszik, nehezen kapcsolok. Másodpei cek teltek el, mire rájöttem a kérdés nyitjára.. rosszhiszemű asszonyka nyilván úgy vélte ti kos találkán kapott rajta bennünket. Nyílta meg is kérdezte: „Mit kerestek ti kettesbe. ittr

Kénytelen kelletlen elmeséltem a biciklihis tóriát a szelepeket, a segítségnyújtást A fiaté asszony hitte is, nem is, aztán ennyit szó. röviden: „Na azért!” Aztán mint egy lelkiisme

dód, a fiatalok rád bízzák szemük fényéi örömötök közös forrását, a kis unoka dal Vele nagyon jól megértitek egymást Ő szépen figyel rád. szinte csüng rajtat

— amíg kicsi —, csodálatos dolgoka hall tőled, mesevilágba vezeted és józai realitásokkal ismerteted meg. neveled é.

— kicsit kényezteted Tudja, hogy hí lehet, teljesíted a kívánságát, hajlandt