Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-24 / 22. szám
TÁJOLÓ Szerkesszék velünk a lapot! Riportereink hetente nyakukba veszik az országot, mennek az éppen legidőszerűbb problémák nyomában, segítik az olvasót munkahelyi, de magán jellegű gondjai megoldásában is. Sokat tartózkodunk olvasóink között; mégsem mondhatjuk el, hogy lapunk szerkesztésében valamennyi olvasónk igényét figyelembe vesszük. Mégha ezt korkövetelménynek tartjuk is. Milyen is a Nő olvasója? Mennyire elégíti ki őt lapunk tartalma? Ezekre és hasonló kérdésekre tudományos megalapozottsággal csak egy széleskörű olvasói felmérés válaszolhat. Ezért örömmel vettük a Bratislavai Újságírói Kutatóintézet együttműködési készségét egy olvasói kérdőív összeállításánál és a szerkesztőségbe visszaérkezett adatok számítógépes feldolgozásánál. Kérjük olvasóinkat, töltsék ki a mellékelt kérdőívet, legyenek segítségünkre lapunk szerkesztésénél; valamennyi javaslatot köszönettel vesszük és megfontoljuk. Kérjük, hogy a megfelelő válaszokhoz tartozó számot keretezzék be. Amennyiben a válaszokra kihagyott hely nem elegendő, külön lapon mellékeljék javaslataikat. A kitöltött kérdőívet tíz napon belül postázzák szerkesztőségünk címére: Redakcia Nő, Leninovo námestíe 12, 812 03 Bratislava. A szerkesztőség " ...."........ 1 ----KÖNYV Mai szovjet drámák Gerinctörö feladatra vállalkozna az, aki a mai szovjet drámairodalom keresztmetszetét megkísérelné feldolgozni, hiszen a legújabb termés mellett tucatszám kerülnek elő a fiókok mélyéből azok a drámák, amelyeket az előző politikai vezetők ad acta helyeztettek. A „Három lány kékben" című antológia ilyesmit meg sem kísérel, csupán bemutat négy, immáron ismert, de még fiatalnak számító szerzőt. Mindannyian az úgynevezett „posztvampilovi nemzedék" tagjai, s az új hullám érintése mindannyiuknál egy időpontra tehető, s Arbuzov drámaírói szemináriumjaihoz vezethető vissza. Témájuk alapja is szinte teljesen ugyanaz: a széteső család, társadalom, lélekben megtört emberek, társadalmi feszültségek, önmagukkal meghasonult egzisztenciák, kilátástalan sorsok. „Túl sötét színekkel ecsetelnek" — mondták rájuk. Mint egyre inkább kitudódik, csak megközelítettek egyes igazságokat. Ljudmila Petrusevszkaja (orosz) „Három lány kékben" című drámája leplezetlenül csehovi ihletésű, sőt a szerzönő figuráit úgy igyekszik megalkotni, mintha a száz évvel ezelőtti család élete folytatódna. Kegyetlen ez a folytatás, az emberi értékek devalvációja. Alekszej Dudarev (belorusz) Küszöb című drámáját viszont Vampilov Vadkacsavadászat-ának egyenes folytatásaként is fölfoghatjuk. Kevésbé epikus ugyan, de líraiságának különösen a zárójelenetben megrázó ereje van. Lali Roszeba (grúz) újfent Csehovhoz tér vissza, kompozíciójában sem titkolja a Sirály-jal való rokonságot. A kisváros átfogó tekintete ugyanúgy semmisíti meg a főhős Zizit, mint a Sirály ifjú színésznőjét. A „Vidéki történet” annyiban különbözik a kötet többi drámájától, hogy a végén fölmutatja a menekülés egyfajta lehetőségét is. A szerzők közül számunkra a legismertebb Alekszandr Galin, hiszen Retro cimü darabját mifelénk is játszották. Most a „Keleti lelátó"-val mutatkozik be, pellengérre állítva a vidéki álértelmiség és vezető réteg gigantomániás túlkapásait. Kétségkívül a kötet legértékesebb darabja. Az Európa kiadó kötete nálunk is megvásárolható. SOÓKY LÁSZLÓ Volt egy farmom Afrikában „Karcsú, jó alakú, okos szemű, dús gesztenyebama hajú, bájos és elegáns fiatal nő ..." — így emlékezik Karén Blixenre, e könyv szerzőjére házasságkötésének egyik tanúja, Vilmos svéd királyi herceg. Ez a vonzó fiatal teremtés apai ágon ősnemes, anyai ágon gazdag nagypolgári családból származott. Festőnek készült és írással is foglalkozott. Később leendő férjével úgy döntött, hogy egy gyarmaton kezdenek új életet. Hatalmas birtokot vásároltak Kenyában. Nairobi közelében. Az volt az elképzelésük, hogy kávétermesztéssel foglalkoznak majd. A regény öt fejezetéből megtudhatjuk, milyen az élet egy farmon. Fény derül arra is, hogy a szépen induló szerelem mennyire törékeny. Blixen báró ugyanis legtöbbet a gyarmat szépasszonyaí után fut. Karen Blixen tizenhét évig élt a fekete kontinensen. Könyvében kivételes érzékenységgel ír a gyarmat és a bennszülöttek életéről. Amíg férje a gyarmat szépasszonyaival, addig ő élete nagy szerelmével, Afrikával ismerkedett. Elsőként az afrikai táj bűvölte el: „Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és az esték áttetszöek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek... A tájnak s benne az ember életének legfőbb jellegzetessége azonban a levegő volt." Bűvölete még csak fokozódott, amikor egyre jobban megismerte az afrikai bennszülötteket, szokásaikat, kultúrájukat. Bensőséges baráti viszonyba sikerült kerülnie ezekkel az emberekkel, akikről tudott, hogy nem szívesen engedik magukhoz közel a fehéreket. S a bennszülötteket valóban nem csalta meg érzésük, hiszen egy olyan fehér nőt engedtek közel magukhoz, aki így ír róluk: „Afrikában az európaiaknak arra sincs hatalmuk, hogy az afrikait a létből kivessék. Ez a föld az afrikaiak földje ..." A regény utolsó fejezetének címe „Búcsú a farmtól". Mi játszott szerepet abban, hogy a búcsú bekövetkezzék, s hogy azt az írónő tragédiaként élje át ? Elsősorban a rosszul megválasztott hely. Ha emlékszünk még, kávétermesztésre rendezkedtek be, de amint kiderült, ehhez a farm túlságosan magasan feküdt. És természetesen nagy szerepe volt benne az Írónő viharos, tragédiáktól sem mentes érzelmi életének is.'Az Árkádia könyvkiadó gondozásában megjelent regényt egyébként Robert Fiedford és Meryl Streep főszereplésével filmre is vitték, s aki szerencsés, ugyanabban a járási városban megvásárolhatja a könyvet s — ha éppen vetítik — megnézheti a többszörös Oscar-ral kitüntetett amerikai filmet is. A. BÁRCZI IRÉN FILM Silkwood Szerencsés embernek tartom magam, hogy annak idején felfedeztem azt a csodálatos színésznőt (Meryl Streep), akinek azóta minden filmjét, hacsak tehetem, megtekintek. A „Karen Silkwood" c. amerikai film forgatókönyvének vázlata meglehetősen profánnak hat. Az egyik szálon az egyén harcát próbálja felvázolni a hatalommal, az erővel szemben (ennek sikerültebb példája Pöllacktól „A keselyű három napja"). Hálás témának ígérkezik, hiszen a magányos hősök a maguk, időnként szélmalom-harcával mindig megnyerik a mi rokonszenvünket. A másik szálon a főszereplő halálos kimenetelű sugárfertőzésével ismertet meg bennünket a rendező. Mike Nicholson. Ezt is láttuk már (Bobby Deerfield, Griffin és Phoenix), ha a csomagolást nézzük, szintén jobbnak mondható minőségben, pontosabban: szívrehatóbban. Még néhány melléfogás: a film elején látjuk Karen volt férjét — aki állítólag sosem volt a férje — a három gyerekkel. Láthatóan nagy hangsúlyt fektet erre a jelenetre a rendező, a történethez azonban semmi köze. Persze, ha a csapongó életet élő anya öntudatra ébredését akarja vázolni ezzel, elismerem, hogy igaza van. illetve lenne, ha nem hagyná ki számításaiból éppen a színésznőt. Ellentmond ennek a lényéből sugárzó ragaszkodás, s a későbbiekben kirajzolódó „figura" jelleme, s végsősoron a történet menete sem teszi logikussá ezt a fejezetet, magyarán: a film kiveti magából ezt a részt. Aztán itt van még egy érzékeny pont: a halál tudatosításának ábrázolása. Szerencsésnek tartom, hogy nem rágódik rajta a rendező hatásvadász módon, mert megtehette volna, hogy könnyeket sajtol a néző szeméből. S így elérkeztem oda, ami az egész filmre jellemző. Mindezek ellenére visszafogott. Csak „úgy mellesleg" játszódik a történet, és ez kimondhatatlan varázzsal ruházza fel a filmet. A befejezés is annyira visszafogott, hogy észre sem veszszük, vagy inkább nem akarjuk elhinni, hogy véget ért. Éppen olyan váratlan, mint maga a halál. Igen, ennek a metafórája lehet. A hatalmas erő, mely bármikor kinyújthatja kezét és lepöckölhet az „asztalról", a kiszolgáltatottság és ebből eredően a pusztítás logikájának — logikátlanságának — demonstrálása ez a mozzanat, mely az egész filmet megmenti attól, hogy az elcsépelt giccsek közé soroltassák, s itt sem szabad elfelejteni, hogy ez többé-kevésbé Meryl Streep érdeme. A történet az urániumércet feldolgozó gyáregységet, az ott dolgozó emberek kiszolgáltatottságát — mind a sugárfertőzésnek, mind a kiszákmányolásnak — mutatja be. Fényt derít a csalásokra, melyek következtében milliók kerülhetnek életveszélybe, s Ka rent jelöli ki az igazságszolgáltatásig vezető út megtételére (amelyért az erővel szembeni egyenlőtlen harc következtében az életével fizet). Témáját valós esemény alapján dolgozta fel Mike Nicholson. MÓROCZ MÁRIA ZENE Cosi fan tutte Mozartot minden bizonnyal nevezhetjük a 18. század „slágergyárosának", hiszen könnyed, fülbemászó dallamaival, ötletes hangszereléseivel elkápráztatta kora zenekedvelőit. Darabjait ma is nagy sikerrel játszszák a világ zenés színházai. Különösen kedveltek vigoperái, melyek közül a legkiemelkedőbbek a „Figaro házassága" és a „Cosi fan tutte" (Mind így csinálják, vagy ismertebb nevén: így tesz minden nő). A prágai Kamara Opera előadásában mi is hallhattuk az utóbbit Dunaszerdaheiyen (Dunajská Streda). Mozart kétfelvonásos vígoperáját 1790- ben mutatták be a „zene fővárosában", Bécsben. Ellentétben kortársai operáival, inkább az érdekes jellemek között szövődő tömör cselekményt választotta, a nehezen érthető, nehézkes, az unalomig átszőtt intrikák felvonultatása helyett. Az opera cselekménye egyszerű, könnyen érthető, szórakoztató és mindenképpen jól végződik. A társulat produkcióját, ha a legmagasabb mércével mérjük (és miért ne mérnénk azzal?!) afféle tisztességes előadásnak nevezhetjük. A hat énekes szereplő közül csak a Don Alfonzót alakító Petr Hlavaty és Fiordiligi, azaz Ilona Bedmová álltak közel a megformálandó figurákhoz. A többi szerep valahogy nem elevenedett meg kellő súllyal, így a produkció kifejezetten szárnyaszegetté vált. Úgy tűnt, hogy az előadók néhol nem akarták kikényszeríteni hangjukból az optimális megoldást. Lehet, hogy ebben közrejátszott az a tudat, hogy „kisvárosban" lépnek fel, ahol elég félgőzzel is hajtani ? Sajnos, ezt pontosan nem tudhatjuk, de az biztos, hogy egy orvosnak a legeldugottabb helyen is úgy kéne dolgoznia, mint a fővárosban ... így az előadás a nézők számára csak szép jelmezbe öltöztetett szoprán, mezzoszoprán, tenor és bariton szólamok halmaza volt. A darabnak vígopera-jelleget a zenekar adott, mintegy a szereplők feje fölött sikerült létrehoznia az előadás alapvető egységét. A zenekar játéka meglepően homogén, ami a karmester — Pavel Pokomy — és a zenészek tudását, hozzáértését bizonyította. A zene élvezetéhez hozzásegített bennünket az újjávarázsolt színházterem kitűnő akusztikája is. A közönség érthetetlen „túlbuzgóságát" tükrözte, hogy néha nem várta meg a zene elhallgatását, tetszésnyilvánítását a zenével „ötvözte". A taps pedig nem mindig „illett" a zenéhez — sajnos. Talán e kisváros zenei életének állóvizét érdemes volna gyakrabban „fölkavami", tartalmas és maradandó élményt nyújtó produkciókkal. ANTAL TAMÁS nő 18
