Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-24 / 22. szám
az egyes üzemrészlegeknek is az önálló gazdálkodást. Az üzemvezető maga határozhatja meg, honnan szerzi be a szükséges alapanyagot. Hogy ez milyen lehetőségeket rejt magában, hogyan könnyíti a szolgáltatásban dolgozók munkáját, arról Pápay Margittal, a vállalat közegészségügyi szolgáltatásokat nyújtó részlegének vezetőjével beszélgettem. — Most lehetőségünk van rá, hogy készpénzért vásároljunk alapanyagot. Ez eddig nagyon korlátozott volt. Ha valamit nem kaptunk meg a Rempótól — mert a nagykereskedelmi vállalattól vásárolunk —, csak nagyon kis mennyiségben tudtuk a kiskereskedelemből pótolni. Most, ha meglátok egy új terméket, ami még a Rempo kínálatában nem szerepel, nyugodtan megvehetem, és kipróbálhatjuk. Ha beválik, később többet rendelünk. Ha a most folyó gazdasági kísérlet lehetővé tenné, hogy minden doldozó ott szerezze be a felhasználandó anyagot, ahol tudja, az én munkám könnyebb lenne. Hisz azon kívül, hogy nem kellene a megrendelésekkel foglalkoznom, megszabadulnék a raktáros szerepétől is. Most minden fél órában ki kell adnom valamint. Tény azonban, hogy a javasolt módszer a jelenlegi körülmények között szerintem megvalósíthatatlan lenne. A megrendelési listámon 190 féle termék van, ezt a hozzám tartozó részlegek, a kozmetika, a pedikűr, női és férfifodrászat dolgozói használják. Hol tudnák mindezt maguk beszerezni?! Még ha mindig minden kapható lenne is, óriási teher ennyiféle áru beszerzése, nem beszélve arról, hogy mindenkinek külön raktár kellene, hisz minden dolgozó külön készleteket halmozna fel. Nem, ezt nem tartom megvalósíthatónak. Mi továbbra is nagy tételben rendeljük az árut, s ezt egészítjük ki a kiskereskedelemből vásároltakkal. Ez a vendégnek is olcsóbb, hisz a boltban a csomagolást is meg kell fizetni. A nyitrai (Nitra) üzem próbálkozik a teljes önállósággal, majd az év végén megtudom a tapasztalataikat. — Nálunk nem új dolog az önelszámolás, évek óta gyakoroljuk. A dolgozók a tiszta, az úgynevezett redukált teljesítmény alapján százalékban kifejezve kapják a bért. Új csak az, hogy tavaly év végén mindenkinek minősitő vizsgát kellett tennie, s az itt elért besorolás szerint határoztuk meg a százalékot. Ezt a vizsgát két-három évente meg kell ismételniük. Ez ösztönzi majd őket a tanulásra, a fejlődésre. Mert itt fejlődni kell, főleg a női fodrászatban! Mi ehhez az üzemvezetőségtől minden támogatást megkapunk; továbbképzésekre, versenyekre járunk, résztvevőként, vagy nézőként. Ez a szakma másként nem él meg. Bár még így is nehezen. A női fodrászat nyereséges, de a férfifodrászatra évről évre ráfizetünk. Az árak hosszú évek óta nem változtak. Egy divatos vágásért, kézi szárításért tíz éve ugyanennyit kértünk, mint ma. Csak közben a felhasznált anyagok ára változott. A társadalmi feladatok nincsenek összhangban a gazdaságossággal. Az elvárás ugyanis az, hogy a szolgáltatást közel kell vinni az emberekhez, ki a lakótelepekre, a falvakba, ez viszont nem gazdaságos, már csak a lakbér, a víz- és villanyfogyasztás stb. miatt sem. Nem beszélve arról, hogy a munka minősége is jobb ott, ahol többen dolgoznak együtt. Fejlődni, véleményem szerint, csak kollektívában lehet. Ezért sem félek attól, hogy az új rendelkezések által lehetségessé vált magánvállalkozás, ha lesz, konkurenciát jelenthet nekünk. Egy gazdasági irányelv akkor jó és hatásos, ha a fő iránymutatás, az alapvető feladatok megszabása mellett lehetőséget biztosit a vezetőnek önnálló döntésre, választásra. A hamarosan életbe lépő új vállalati törvény alapvető rendelkezéseit minden vezetőnek kötelező figyelembe vennie, ám bizonyos részletekben ki-ki saját belátása szerint, vállalati és társadalmi érdekeket szem előtt tartva dönthet. És — amint azt fenti példáink is bizonyítják — ez nagyobb felelősséget ró minden vezetőre. CSÉFALVAY INGRID A járási szolgáltató vállalat bútorrészlegért H&.« ftJ* uéyík. Az öregek háza olt áll a falu végén. Földszintes épület, mint a többi. Talán csak abban különbözik testvéreitől hogy több virág nyílik az udvarán. több az ablakában a muskátli. A fül melletti padokon csöndes öregek üldögélnek. Valamikor menház volt ez az épület. Csavargók, koldusok, elesettek tanyája Az irgalom vagy talán az irgalmai lanság lökte ide az élet kitaszítottjait. Sziget volt. de sivár, kietlen. ahol a hajótöröttek apadt lélekkel vártak a menekülésre. Évtizedekkel ezelőtt az állam vette gondjaiba a házat, megváltoztatta jellegét. Egyedülálló öregek otthona lett, egy kicsit a béke és nyugalom tanyája.. . Járom a szobákat. A berendezés egyszerű: vaságyak, szekrények, asztal. székek. A férfiak szobái ridegebbek, a nőkéi otthonosabbak, derűsebbek. De cuni a legfőbb: tiszták. Gondos kezek tesznek rendet. Lányok, asszonyok gondozzák a legtöbbnyire már magatehetetleneket. Most is ott találom az egyik fiatalaszszonyt a szobában. Tiszta ágyhuzatot hozott, azzal bíbelődik. A ház lakói barátságosak. Már feloldódott bennük az élet feszültsége. A küzdés ösztönző ereje megcsitult lelkűkben. Megcsendesedtek. Életük alkonyán megsorvadt bennük a világba kívánkozó vágy. Szorongatják kezemet, maguk közé ültetnek. Lassan csordogál ajkukról a szó, s én a lelkűkbe szeretnék pillantani. De mély, nagyon mély kút a telkük. Vajon mennyit ért az életünk ? Volt-e benne szépség és értelem ? Egy derűs arcú. kajla bajuszt) bácsika beszél sorsáról Cselédsorban született, gazdasági cseléd lett maga is. Istálló sarkában hasaló dikó volt a menedéke. Nem nősült meg. Nem akarta senkivel megosztani mincstelenségét. Fiatalságának legjavát elrabolta a háborít. Mire visszatalált a vérzivatarból, megtört, megöregedett. Sóhaj szakad ki a telkekből. Ezzel tesznek pontot a szomorít életsors után. Sápadt, apadt tekintetű öregember gubbaszt a széken. Azt mondják, süket néma. A lojz a neve. Magatehetetlen, csendes bácsika Ki viselne rá gondot, ki szánná meg egy tányér meleg levessel, ha nem adott volna neki otthont ez a ház ?! Reszketeg kezű, gyűrött arcú, tétova tekintetű idős emberek szólongatnak. Bizonygatják, hogy jó dolguk van itt. Jól bánnak velük, gondol viselnek rájuk. Mégis van ebben valami torokszorító egyhangúság, számkivetettség. Hirtelen megszólal az ebédre hívó gong. Míg ebédelnek, kiülök a ház előtti padra s elnézem a szépen gondozott virágágyakat. Valaki a váltamra teszi a kezét. — Jöjjön csak, fiam, jöjjön — invitál Mari néni. Oda vezet a virágágyakhoz. mutogatja a petúniákat, simogatja. becézgeti őket. közben az életéről mesél. Férje elesett a háborúban. Két gyermek maradt utána: egy fiú és egy lány. Keservesen, de fölnevelte őket. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy kenyeret adhasson a kezükbe, hogy emberré érlelje őket. Végtelen szeretettel csüngött rajtuk. A gyerekei felnőttek, megcsaládosodtak. Mari néni megöregedett, végül ide került. Közben a többiek is kiszállingóznak az udvarra. — Jó volt az ebéd? — kérdezem tőlük. Bólogatnak. — Paradicsomleves meg túrós csusza. Töpörtvűvel. Holnap rántott hús lesz. Vallatom a körénk telepedőkel: Milyen érzés az öregség. — Jó most öregnek lenni, mert az állam gondoskodik rólunk. Mindnyájan helyeselnek. Feri bácsi elrévedő szemmel sóhajtja: — Istenem. Ötven után oly gyorsan szaladnak az évek. Az ember észre sem veszi, és megroggyan. El lehetne viselni a vénséget. csak ne fájna mindig valahol. Hol a gyomra fáj az embernek, hol meg a reuma kínozza. Szeretném tudni, mi volt a legértékesebb az életükben. Mi volt az életük sója. Szinte egymás szavába vágnak, úgy mondják: — A munka. A tennivaló. Bár volna még erőnk és dolgozhatnánk, mint régen! A munka éltette, a munka segítette át őket az élet nehezén. S még most is megmozgatja őket az a rejtelmes erő. Csöndesen tesznek-vesznek. Megöntözik a virágokat, segítenek a konyhán, farigcsálnak, tisztán tartják közös otthonuk hyékát. Megtörtek, megöregedtek, hűlő szivükben csöndesen motoz az emlék. DÉNES GYÖRGY nő 5
