Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-10 / 20. szám
Viera Lehotayová, az SZNSZ Lévai JB családi nevelési bizottságának elnöke: Lassan már hagyománnyá válik, hogy a lévai (Levice) Levitex kubai vendégmunkásaival rendszeresen találkoznak a járási nőszövetség családi neveléssel foglalkozó bizottságának tagjai. A védnökséget a kubai lányok fölött még 1986-ban vállaltuk. Ezek a lányok négy éven keresztül ismerkednek nálunk a textilgyártás fortélyaival, hogy hazájukba visszatérve szakképzett dolgozói és szakavatott megalapozói legyenek a kubai textiliparnak. A nálunk töltött négy évet akaija még hasznosabbá, jobbá tenni számunkra az SZNSZ Lévai Járási Bizottsága. Azt akaijuk, hogy megismerkedjenek hazánk történelmével, kultúrájával, állampolgáraink mindennapi életével, hogy ne csak szakmailag felkészülten, hanem Csehszlovákia ismerőiként és barátaiként térjenek vissza otthonukba. A kapcsolat nagyon szépen fejlődik, az eddigi találkozók sikeresek, tartalmasak voltak. Legutóbb Kuba állami ünnepe alkalmából találkoztunk, majd azt követően a februári győzelem évfordulója alkalmából beszélgettünk el velük arról, mit is jelent népünknek ez az ünnep. Válaszoltunk a lányok kérdéseire, melyek a gyermekekről, a nőkről, az ifjúságról való gondoskodásra vonatkoztak, utána pedig mi kérdeztük meg tőlük, milyen problémáik vannak, miben tudnánk segíteni nekik. Ellátogattak hozzánk erre az összejövetelre Bratislavából a Kubatechnika külképviseleti szervének dolgozói is. Hogy mennyire közvetlen, baráti volt a találkozó, arról mi sem tanúskodik jobban, mint hogy a végén minden jelenlévő együtt énekelte a szlovák, magyar és kubai dalokat. Ha akad egy jó tolmács, sok szép élményt nyújt az ilyen baráti kapcsolat. Ajánljuk másoknak is! r Mindenféle Kisluci már iskolás, de azért még most is tartja az évekkel ezelőtt kötött barátságot. Amikor Nagyikénál hosszú-hosszú távoliét után ismét találkozunk, úgy rohan felénk, hogy könnyek árasztják el szememet. Részben a meghatód ott ságt ól, de leginkább a hasfalamat érő erős ütéstől, amit nyakbaugrás közben kapok vékony térdeitől. Aztán csicsereg egész délután. És megmutatja az özvegy tyúkanyót, a virágokat, melyeket ő öntözget. a gyümölcsöst, ahol a szigorú tilalmak ellenére rendszeresen fogyasztja a félig érett gyümölcsöt... Lefekvéshez készülődik a család. Kislucinak ugyan megvan a saját, senki által nem bitorolható helye, de ö velünk akar aludni a heverőn. — Jó, legyen — nézünk egymásra a feleségemmel. — Aludjon hát velünk. Közénk fészkelődül Öleléseket és puszikákat osztogat. Aztán mozdulatlanná válik a csend. Csak halk szuszogás hallatszik. — Alszik — súgom a feleségemnek, és kényelmesebben helyezkedem el a szűk heverön. — Dehogy alszom — ül fel közöttünk Kisluci. mint egy felkiáltójel, és én a szőnyegre kerülök. — Hiszen még nem is meséltem nektek. Pedig... — És mesél és csacsog. hogy a madarak tavaszi tereferéje a poros nyomába se érbet. A kirándulásokról, a versenyekről, a barátnőkről, akikkel levelez és a barátokról, akiket ugyan mélységesen lenéz, de valamelyik mégiscsak a vőlegénye lesz. A tábortűzi események ecsetelésénél már alig bírom a szememet nyitva tartani. De ő életre ráz. — Hát te nem hallgatod, amit én beszélek? — és villog a szeme az ablakon beeső telihold sugaraiban. Feleségem közben felébred, és altatódalt kezd énekelni: „Hunyd be szép szemedet, gyönyörű virágom ..." Én álomittasan belebrúgózom a dalba. — Ez meg mi '«kar lenni ? — szusszan nagyot kis barátnőm. — Mi vagy te tulajdonképpen? — Nagybőgő — válaszolom a lehető legmélyebb hangomon. — Akkor én majd húzlak — ül fel ismét, és parányi kezeivel muzsikálni kezd mellemen. Aztán ráborul a nagybőgőre, úgy szendéről álomba. FÁBIÁN JÓZSEF Az élelmiszerüzlet mellett, fából összetákolt kis asztalon egy öregapó kínálta portének egyedüli értelme lett. Az nem vigasz, hogy nyáron akár egy hónapra is elmehet hozzá. Nem. Béla nem érti, hogy a halálos ítéletet modta ki fölötte. Védekezni nem tud ellene, hiszen tárgyilagosan mérlegelve mindenki Bélának adhat igazat. Mi keresni valója van neki egy idegen nö. egy idegen kislány, s végeredményben egy most már csaknem idegen férfi mellett?! Béla azt is megígérte, hogy néha hétvégeken is meglátogatják majd őt. Béla nem akar rosszat neki, csak éppen megfosztja élete értelmétől. Hallgattam. Hamis lett volna minden vigasz, minden tanács. Mert mi történt? Két egymást szerető ember egybekel, egy öregasszony pedig belepusztul. Vagy talán mégsem ? Nem tudom ... káját. Ismerős és megnyugtató látvány volt az idős férfi és asztalán a szép sorjában pihenő fényes almák. Tavasszal retket, barkát is árult. A kisfiú eleinte csendesen figyelte, ahogy méri és csomagolja az apóka a gyümölcsöt, majd megszólalt: „Bácsi legyél a nagyapémr A férfi meghökkenve felnézett, majd zavartan elmosolyodott. „Mondd, csak úgy... a nagyapám lennél, tudod, nekem nincsen... Segítenék neked eladni... Hazatolnám veled a kocsit... Aztán Játszanánk ..." „És mit szólna az anyukád?!" — nevette el magát tréfálkozva az apó, miközben kiszolgált egy új vevőt. Kis idő múlva megérkezett a fiúcska édesanyja. „Nagyapó, én holnap megint eljövök, jó lesz? Majd beszélgetünk." ,Jó" — bólintott az apó, és jókedvűen rakta tovább az almákat a zacskóba. SZÁZ ILDIKÓ Emlékezzünk 43 évvel ezelőtt, május 9-én véget ért a II. világháború. A felszabadulást mindenki nagyon várta, de talán a legtürelmetlenebbül azok, akik minden emberi méltóságuktól megfosztva, kopaszon és csontsoványan a lágerek kerítésein belül éltek, ha egyáltalán életnek lehetett nevezni azt a vegetálást, amelyet a legalapvetőbb élelmiszerek és legelemibb higiénia hiánya, s az állandó verések alkottak. Erzsébetet, húgát és édesanyjukat az utolsók között, 1944 májusában hurcolták Auschwitz-Birkenauba. Megérkezésük után Mengele dr. szelektálta a foglyokat. A két fiatal lányt, a 23 éves Erzsébetet és 20 éves húgát munkára alkalmasnak találta, édesanyjukat azonban gázkamrába küldte. Borzasztó volt elviselniük édesanyjuk halálát, de amikor egy hónapig az útépítéshez termésköveket kellett hordaniuk, melyeknek súlya a 20 kg-ot is meghaladta, azzal vigasztalták magukat, hogy gyönge és beteges édesanyjuk ebbe a nehéz munkába úgyis belehalt volna. Az egy hónap letelte után megint óriási szelektálást végzett Mengele. A húgát már félreállították, munkára alkalmasnak találták. Erzsébet még ott állt a többi között, amikor meghallotta, hogy már csak három személyt kell kiválasztani, a többiek sorsa a biztos halál. Egy óvatlan pillanatban odaszökött a húga mellé, így sikerült mindvégig együtt és életben maradniuk. Egy olyan üzembe kerültek, ahol gránátokat töltöttek. Napi 12 órát dolgoztak. 1944 októberének egyik délutánján csak 6 óráig dolgoztak, uzsonnát kaptak — amit azelőtt sohasem —, méghozzá véres- és májashurkát, majd felsorakoztatták őket az udvaron, hogy végignézzék két lengyel lány akasztását. A lányok bűne az volt. hogy a puskaporból, amivel dolgoztak, elcsentek, és a lengyel férfiaknak juttatták, akik felrobbantották a birkenaui krematórium 6 kamráját. Amíg a lányokat akasztották, Himmler tartott egy beszédet, amelyben többek között ezt mondta: Mivel mint foglyok német állampolgárok lettek, ez lesz a sorsuk, ha szabotálnak. Húga az akasztást nem bírta végignézni, összeesett. Kapott is érte négy hatalmas pofont. A németek azt az őrt is agyonverték, aki a lengyel lányokat őrizte. 1944 karácsonyát és szilveszterét is munkával töltötték, s ez volt a szerencséjük. Ugyanis szőnyegbombázás volt, s bőven hullottak a bombák a barakkokra is. Ez alkalommal 160 SS is elpusztult. Auschwitz területén 8 krematórium volt, de az áldozatok száma elérte a napi kétezret is, és ennyi ember elégetésére még a nyolc krematórium sem volt elég. Ezért a foglyokkal árkot ásattak, föléje máglyát rakattak, s ebbe dobálták a gyermekeket. Egy ízben felgyújtották a gyermekblokkot, amelyben 130 gyermek lelte halálát. Erzsébet és húga túlélte a sok borzalmat. Amikor a nácik az előrenyomuló szovjet hadsereg elől eltakarodtak, ők gyalogosan nekivágtak a hazafelé vezető útnak. Az emberek mindenütt segítették őket. étellel, itallal. valamilyen jármüvei. Lesoványodott, legyengült testüknek nehéz volt az út hazáig, de talán még nehezebb volt a lelkűknek, amelyet édesanyjuk emléke nyomasztott, aki sok szenvedése ellenére is mindig arra intette lányait: Akármi történjék is veletek, mindig igyekezzetek emberek maradni. Erzsébet már nagymama. Gyermekeinek átadta édesanyja tanítását, most az unokákon van a sor. Sőt, idegen gyermekek is tanulhatnak tőle, hiszen a Galántai járás iskoláinak diákjai gyakran hívják meg egyegy beszélgetésre a népszerű Erzsi nénit. S ő szívesen megy, mert nem akarja, hogy feledésbe merüljenek ezek az emberiség ellen elkövetett gaztettek. Szavai mindannyiunknak erőt adhatnak ahhoz, hogy tehetségünkhöz mérten mindig és mindenhol küzdjünk azért, hogy ezek a rémtettek soha és sehol ne ismétlődhessenek meg. BUGÁR MÁRIA nő 7
