Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-03 / 19. szám
FERENCZY ANNA 9. A borítékban kapott pénz legjobbkor érkezett házukhoz. Anyja örömében körülugrálta Ágnest, mint régen szeretett Nenéjét. A pénzből kifizették a boltost, s bizony alig maradt belőle valamicske. Hetekig lóhalálában dolgoztak a magukén, igyekeztek, ha munka kínálkozna valahol, mehessenek. A kisvárosban sokan dolgoztak a gabonagyűjtőben. Ő is odakerült nővérével együtt. Gabonát forgattak, ami nagyon nehéz munka volt. Alex már kereskedősegéd volt, s városba menet gyakran megleste, hozzá szegődött. mellette kerekezett. Ágnes néha szívesen vette közeledését, máskor meg zavarta öt. Tudta, Alex üzletes lesz, lehet, talán több is, mit szédíti hát? Alex meg csak mondta, mondta a magáét, közben villogtatta fehér fogsorát. A többiek el-elmaradoztak tőlük, vagy megelőzték őket. Nem volt kedve társalogni, felhólyagzott tenyere úgy égett, mint a parázs. Otthon hideg vízbe mártott zsebkendőbe csavargatta kezét, de itt, az országúton nem volt mivel enyhítse fájdalmát. Ha Ágnes megszaporázta lépteit, a kerékpár felgyorsult, ha meg lassabban szedte a lábait, Alex is lassított. Bolond ez a fiú, vagy belőle csinál bolondot ? Mert komolyan nem gondolhatja a dolgot, hiszen parasztszoknyájában hogy nézne ki mellette?! Ugratja, az már biztos. De azért lopva rá-rásandított, Alex meg le nem vette róla szomorú tekintetét — Elfáradtál, Kócos? — El én — pusmogta az orra alatt kelletlenül Ágnes. — Ülj fel, hazaviszlek. Ágnes nem szerette a hősködést a városból hazafelé csupa emelkedő, meredek út vezetett, ha maga ül is a kerékpáron, elég hajtani. De teszi a nagyot, hát csak tegye! Megbántani mégsem akarta. — Mit szólnának a többiek?! — Számít? Nem számit. Neked számit? — Számit is meg nem is. — Neked istenuccse, jól áll, ha durcáskodol! Dehogy durcáskodott, csak fáradt, piszkos, poros volt, alig várta, hogy hazaérjen, és megmosakodjon, nyakát csípte a por. Sehogy se tudott eligazodni Alexen. Zavarta a nézése, a kitartása, még a figyelmessége is zavarta. Hallotta, hogy a fiú a városi lányokat is kísérgeti; hacsak teheti, melléjük szegődik, forog, akár a szélkakas. Minden ujjára jutna valaki. Akkor hát miért jár utána, miért? — Ne a földet nézd. Kócos! — Hát mit?... Megálltak egy pillanatra. Alex csöndesen a keze után nyúlt, megfordította, nézegette. Szép arca meglepetésről árulkodott, amint meglátta Ágnes lapátnyéltől eldurvult sebes kezét. Hol rá, hol a kezére nézett nagy sötét barna szemével. — Ne csináld, hallod, ne csináld, ez még felnőttnek is nehéz. Ágnes hallgatott, most valóban az utat nézte. — Muszáj, Ágnes, muszáj?. Meglepődött. Hát van valaki, aki sajnálja, félti ? Vagy csak azért, hogy közelebb férkőzzön hozzá? — Mondd, muszáj. Kócos?... Ebből a kérdésből valami féltő aggodalom csendült ki, ami végtelenül jólesett neki, de sértő, szánakozó színezete is volt Alex hangjának, s ő a szánalomból nem kér. Hátrafordult, tekintetük találkozott. Alex szemében sajnálat, Ágnesében a felelet: „Igen, muszáj" — de kimondani nem bírta. Késő ősszel Ágnest elbocsátották munkahelyéről, míg nővére maradhatott. Állítólag minden évben voltak elbocsátások, s most rá is sor került. Más munka után kellett néznie. Télen már seprűt, kefét készített. Ujjahegye, körme majd leszakadt, mig ki nem tapasztalta a drót hajlítgatásának titkát. Kezdetben alig-alig keresett valamit, mivel darabszámra fizették őket, de lassacskán megtanulta a munka fortélyát. Alex nemcsak nyáron, télen, a hideg hófúvások idején is megvárta, hogy munka után együtt tegyék meg az utat hazafelé. Messziről intett Ágnesnek, amikor meglátta. Mindig azon az oldalon haladt, ahonnan a szél fújt, ahonnan a vihar rájuk söpörte a havat, hogy védje, óvja, amennyire lehet. Ágnes már a munkahelyén agyonfázott, hiszen a helyiség, ahol dolgozott, tűzveszélyes volt, ezért nem fűtötték. Néha úgy érezte, a hazafelé vezető útnak sosem érnek a végére. Nehéz idők voltak ezek, örülhettek, hogy egyáltalán dolgozhattak. Lassan peregtek a napok, hetek, hónapok. Valahogy úgy érezte, nem zavarja már annyira Alex. Kísérgesse, ha akarja, pedig ugyancsak vékonyka fonál kötötte hozzá, még mindig Gáspárt szerette, bár látta, érezte. Regina lassan a hálójába keríti. Karácsony után történt. Háromkirályok vasárnapjának délutánján barátnői kérlelték, sétáljon velük. Nehezen bár, de rászánta magát. Élvezték, amint séta közben nyikorgott csizmájuk alatt a hó. Szaloncukrot majszoltak, jókedvűek, vidámak voltak. A fiúk hógotyóztak. a lányok sikongattak, és kimelegedtek a sok futkározásban. Gáspár morcosán állt közéjük. Sejtette, hogy valami Ágnes fülébe juthatott. Barátnői fázni kezdtek, s bár Ágnes volt a legfázósabb, Gáspár láttán egyszerre melege lett. Még sétáltak egy kis ideig a csoportba verődött fiatalok, még fordultak egyet-kettőt, a falu közepén azonban elbúcsúztak egymástól. Mint a fázós csirkék, szétrebbentek, hazakergette őket a hideg. De jó is volt egyedül maradni Gáspárral, haladni az oldalán, mint régen! Ha nem szégyellte volna, hát belékarol. Biztos volt benne, morcosságát féltékenysége okozza. Türelmetlenül várta, hogy megszólaljon. Majdcsak kirukkol vele. legalább megtudja, hányadán állnak. Gáspárnak tudnia kell. hogy őt nem lehet csak úgy az árokba dobni, mint a törött cserepet. A fiú a kezét kereste. Ágnts ezt jó jelnek vélte. Biztosra vette, nyilatkozik, mond valamit, ami ismét összekapcsolja őket. A hársfák alatt a szokott helyükön megálltak. — Minek kísérget ez a ficsúr? — hangjában számonkérés dübőrgött. Vérta a kérdést, mégis meglepte. Mit feleljen (irre? Regina már rég a begyében volt, ezért a kérdésre kérdéssel felelt. — Hát Regina? Gáspár keze megrándult, nem tudott védekezni, hiszen való igaz, hogy kisérgette Regi hát. — Én Reginát csak úgy... — nyögte kétstigbeesve. — Hát akkor én is csak úgy — mondta dacosan, de nyomban meg is bánta. Közelebb húzódott Gáspárhoz; nagyon, de nagyon sokat jelentett neki, nem felesegethet vele. — Reginával... én csak úgy ... Hidd el... — magyarázkodott Gáspár. — Hát akkor csak tedd — sóhajtott nagyot Ágnes. Nagykendőjét igazgatta, a „csak úgy" gyenge vigasz volt neki, mást, egészen mást várt, de ez csak annyi, mint hideg ellen a kendője, a szél csak átfúj rajta. Még mindig abban reménykedett, majdcsak megszólal, hiszen úgy, de úgy várta ezt a találkozást! Leste minden mozdulatát, figyelte, hallotta a lélegzetét. Valami felsikoltott benne, valami, amit csak ő hallott. „Mondd már végre, hogy .. hogy nem Regina kell neked, hanem én, de ha nem is mondod, legalább súgjad, hogv szeretsz ..." Ágnest bántotta Gáspár hallgatása. Mire vár. ki beszéljen, talán az évszázados hársfa, vagy a szél mondja el helyette? Aztán arra gondolt, ha megcsókolná, beszéd nélkül is hinne neki, elhinné, hogy „Regina csakúgy ..." De Gáspár nem mozdult, csak hallgatott, topogott kezét szorongatva, és hallgatott Ágnes is. Nem egyszerű hallgatás volt ez, hanem fojtogató, keserű csönd, ezt mind a ketten tudták. Gáspár mintha csak megnémult volna, nem találta a szavakat,- hogy megmagyarázza viselkedését. Ujjaik erősen egymásba kapcsolódtak, de Ágnesben sírt valami. Hirtelen erősen megszorította Gáspár kezét, és szótlanul hazafutott... Otthon azonnal ágyba bújt, ott kínlódott, vergődött. Nem, ez több volt a kínnál. Az első szerelmi csalódás. Tervei, álmai szertefoszlottak. Gáspár nem nyilatkozott, csak hümmögött; ő nem kényszerítheti, erre képtelen lenne. A kötelék tehát, amit annyira erősnek hitt, elszakadt. Ha Gáspár igazán szeretné, ha igazán ragaszkodna hozzá, semmi sem tudná elszakítani tőle... Ha a földeket elveszik, államosítják, Gáspárnak nem marad mása. csak az összetört szíve ... Könnyei végigperegtek az arcán. Azt kívánta. bár meghalna. Sokat gondolkodott, sokat töprengett, mig végül rájött, hogy nemcsak Gáspár, nemcsak Regina hibás, hanem ő is. Miért is hagyta, hogy Alex kísérgesse ? Mind a ketten hibásak, nincs mit siránkoznia. Ágnes tudta, álmodozásra hajlamos természetét anyjától örökölte. Ö is tisztának, szépnek álmodta meg életét, és lám, mire ment vele. Anyja lányságáról keveset tudott, de annyit kihámozott a felnőttek beszédéből, ha annak idején nem olyan alvajárók azzal a bizonyos Gergővel, ha szembe mernek fordulni az árral, akkor anyja élete egészen másként alakulhatott volna. Ágnes eddig egy könyvet, egy verset sem olvasott, még Guliver utazásait sem olvasta végig. Egyszerű eszével mégis kitapasztalta az élet törvényszerűségét, a természet örök körforgását, ismétlődését. Szegény anyja még a maga kárán sem tanult, így az élet idővel eldurvította, maga alá teperte. Könyörtelen súlya alatt, mely senkinek sem kegyelmez, elfáradt, megkeményedett a lelke. r Ágnesben jajongott a fájdalom, nem találta a helyét, forgolódott az ágyban, fonatai nyomták a fejét. Sötét képek kergették egymást, melyeknek összekuszátódtak a szálai. Nem tudta, hogy tapasztalatlan kis lepkeként pókhálóba kerül-e, vagy meg tud-e menekülni. Megmenekül.. megmenekül, mert meg akar menekülni — hajtogatta könnyeit nyelve. Pedig észrevette, hogy az utóbbi időben nagyanyja is szövi a hálót, hogy rabul ejtse. nő 14
