Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-03 / 19. szám

bi jó ötletekkel sok mindent elérhet még a nőbizottság. GABRIELA HORECNÁ Nemzetközi társastáncversenyt szervezett a Csemadok érsekújvári (Nővé Zámky) alap­szervezetének táncklubja. Tizenkilenc klub 118 táncospárja vett részt rajta, köztük ju­­goszlávok, NDK-beliek és magyarországiak. A verseny fő díját, a „Felszabadulási Vándor­­serleget" a gyermekek csapatversenyének győztesei kapták meg idén, vagyis a Keller Gábor vezette újvári gyermekcsoport. A juni­or táncosok versenyében színvonalas pro­dukciókat láthattunk. Itt a pálmát a hódme­zővásárhelyi Nádra-Gulyás pár vitte el az újvári (Nővé Zámky) Gajdosík testvérpár (ké­pünkön) elől a standard táncok kategóriájá­ban. A rendezvényen bemutatkozott a helyi táncklub két A-kategóriás táncospárja, s az alig hatéves előkészítős kis táncospalánták is előadták „Kukac" c. kompozíciójukat. Kép és szöveg: VIRÁG TIBOR MINDENFÉLE Tagadhatatlan, hogy a televízió min­dennapos társunkká vált. Szidjuk és dicsérjük, egyes műsorait ízekre bontva elemezzük családunk vagy munkatársa­ink körében. Maga a tény, hogy beszé­lünk róla. igazolja: életünk a tévé nélkül szinte elképzelhetetlen, hisz szórakoz­tat, szobánkba hozza a világot. Tájékoz­tat a mindennapos eseményekről. Ami műsorait illeti, színvonaluk mint a ten­ger. hullámzó. A műsorszerkesztök oly­kor jéghideg tajtékot zúdítanak a nya­kunkba kemény krimik formájában, máskor fullasztó monszun andalít sziru­pos történetek révén. Véget ért a Klinika-sorozat első hullá­ma, s közülünk ki nehéz szívvel, ki fellélegezve búcsúzott egy időre hőse­itől. A magam részéről már kissé nehe­zen viseltem az utolsó részek operett­hangulatát, s ezt a sorozat legjobban megformált jelleme, Brinkman profesz­­szor sem tudta ellensúlyozni. Kati, a házvezetőnő minden külsőségre szerfö­lött kiterjedő figyelme, gyermeteg jóin­tét. hogy bejelentése egészen köznapiasan hasson. Füttyent ettem. — Ez azt jelenti, hogy e nyáron nem is töltik nálatok a szokásos négy hetet?. — Mielőtt elutaznak, lehozzák őket pár napra, hogy nyugodtan készülhessenek az útra. — Gondolom, hiányozni fognak, csöndes lesz a ház ... — Hát igen — mondta Bella, mint aki nem is bánkódik túlságosan. — Tudod — emlé­keztetett —, mennyire elkapott tavasszal valami vírusos influenza, milyen sokáig tar­tott, amíg kihevertem! Akkor Palim azt mondta, jót tenne a nyáron egy kis sós tengeri levegő. Az igaz. mondtam, de hogy tehetném ki a lábam nyáron itthonról?. Pali erősködött. hogy meg lehet azt oldani, én meg ráhagytam, nem vettem komolyan. Ö közben, tudtom nélkül kiválasztott az utazá­si irodában egy háromhetes üdülést a ten­gerparton. Csak most, hogy már be kellett fizetni, szólt nekem. Kapkodtam a fejemet, mi lesz a befőzéssel, a többi munkákról nem is beszélve. — Veled mi lesz. azt kérdezd, ha csak tékozlod az erődet?! — A tengerre gondoltam, amit még csak képeslapokon, filmen, tévében láttam, és kezdett tetszeni a dolog. Miért is ne? Meglepődtem, és el voltam ragadtatva. — Veled együtt örülök és izgulok — mondtam lelkesen. — Az unokák egyszer kitombolhatják magukat a Balaton partján is, a befőzést meg ezúttal vigye a fene! —- Hát azért nem egészen — mondta Bella, hangjában olyan titkos kis diadallal, amire felkaptam a fejemet. — Mire mi indulunk, a gyerekek hazajön­nek a Balatonról, és mivel Icámnak a tanítás csak szeptemberben kezdődik, itt lesz a gyerekekkel, s amit tud. elvégez helyettem. Két hétig még az ura is itt lesz és segíthet, aztán meg munka után 40—50 perc alatt leér ide a kocsival. Ezt Pali rendezte el Így velük. Nézett rám a teli málnáskosár fölött, hogy mit szólok. Egy pillanatra megnémitott a meglepetés, hirtelen nem tudtam többet mondani, csak hogy „gratulálok". Aztán még gyorsan hoz­zátettem: „A férjedhez!" QxgrJy UJÁlut dulata. a mindennapok gondjaitól több mérföldes távolságokra lebegő lelke, jól „fodrászolt", zsabós külleme — egyál­talán, mikor látta valaki főzni, takarítani, vasalni, cipőt tisztítani? — pedig ki­mondottan fölborzolta idegrendszere­met. De mindegy, egyelőre vége. eltűnt Christa nővér telivér mosolya, eltűnt Udo tinédzsereket megbűvölő pillantá­sa, jöjjön az új sorozat. És eljött a „Mindenki tanköteles". Még csak az első rész pergett le, amikor fellélegez­tem: végre valami életszagú. valami, ami nekünk szól. a mi gondjainkat, örömeinket boncolgatja, a való életből merít. Az első rész egyik jelenete — sajnos — talán túlságosan is. Hogy mire gondolok? Arra amikor a kis elsősök megilletődötten és reménykedve ülnek a padban, a tanító néni meg arról beszél nekik, hogy milyen jó lesz az iskolában, mennyi mindent megtanul­nak. A gyerekek engedelmesen ülnek, hallgatják a szózatot. Az egyik fürtös kisfiú az ablak előtti fán hirtelen egy mókust pillant meg. Boldog rácsodál­­kozással megy közelebb, hogy szem­ügyre vegye. A nagy élményt nem akar­ja csak magának megtartani, szól a tanító néninek, a társainak. A tanító néni először nyugodtan, második, har­madik alkalommal már ingerültebben zavarja helyükre a kicsiket, sőt a mó­kust — hiszen zavarja a szónoklatát — elkergeti az ágról. Eszébe sem jut, mi­csoda — talán soha vissza nem térő — lehetőséget szalasztott el, hisz beszél­getett volna a gyerekeknek a mókus életmódjáról, a természet védelméről, megkérdezhette volna, ki hol látott már mókust (ami arról tájékoztatta volna, kivel járnak kirándulni, állatkertbe stb„) de az iskolakezdés kapcsán szólhatott volna a mókus szorgalmáról, arról, ho­gyan készül föl a télre. Szólhatott volna, de nem szólt. Egyetlen dolog érdekelte: a rend. Az, hogy az iskolában fegyelme­zetten kell viselkedni. Nem bírok meg­szabadulni a gondolattól: hogy a „ját­szani is engedd" ajánlása időszerűtlen­né vált az iskolában?! Mindenesetre elképzelhető, hogy a kis fürtös már nem is fogja olyan csodálatosnak tartani az iskolát és a tanító nénit... KOSA KAROLA FÍGYELGETEK „Szeressük egymást gyerekek ..." szól a régi sláger. A komáromi születésű, tragiku­san elhunyt Seres Rezső írta. énekelte, zenét is költött hozzá. A dal sokáig giccsnek szá­mított. megtehet, ma is az, noha mostaná­ban zenés műfajként adják elő nagy sikerrel. De nem csupán közönségsikerrel, mondava­lóját időközben felfedezték a mindenhez értő kritikusok is. Én a napokban eszméltem ró, mily nagyon szükséges, hogy mi, felnőtt gyerekek szeressük egymást, mivelhogy: „A szeretet a legfőbb kincs, és ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs!” No igen! De értelme csak akkor van, ha nem csupán énekeljük, hanem gyakoroljuk isi Sokáig meditáltam. No nem azon, miként kell szeretnünk embertársainkat, hanem azon, miként ne adjuk jelét, mennyire utáljuk egymást... Mi! Felnőtt gyerekek! Meglátogatott a napokban egy hatvan kö­rüli régi jó ismerősöm. Francia mankóval jött, mert pár hónapja elütötte egy autó. Alig tudták az orvosok összeilleszteni, egybefor­rasztani darabokra tőrt csontjait. Annyira mindenesetre nem, hogy mankójára támasz­kodva fel tudott volna csoszogni negyedik emeleti lakásomba, de annyira mégis, hogy egy régi munkatársa — akit csak egyszer operáltak porckopással; botra támaszkodva jól közlekedett — elhozhatta öt kocsiján hozzám és elsegíthette a lakásom kényelmét szolgáló felvonó ajtójáig. Kinyitni a liftajtót nem tudták, mert a kórházban, ahol kezelték őket, csak mankót, botot adtak nekik, régi divatú liftajtóhoz kulcsot nem. Ezért mint ama mesebeli róka a holló csőrében lévő sajtra, nézegettek vágyakozva a negyedik emeleti lakásom ajtaja felé. De létezik szerencse is. Ez alkalommal fürge, ötven körüli szomszédasszonyom for­májában lépett ki a felvonóból... Ámde vakszerencsének bizonyult, mivelhogy be­csapta orruk előtt a liftajtót. Kérésükre, hogy hát kulcsával nyitná ki mégis s eresztené be őket a szekrénykébe, ingerülten csak annyit felelt: „Setek! Nincs időm!" A fejét csóválgató olvasót megnyugtatom. Sérült végtagú barátaim azért feljutottak hozzám. Porckopásos vendégem a botjára és a csigalépcső korlátjára támaszkodva „felslattyogott" a negyedik emeletre, be­csöngetett hozzám, én a lumbágómmal le­csoszogtam a negyedikről a földszintre — mivelhogy csiperke szomszédasszonyom a teljesség kedvéért a felvonókabin belső ajtóit nyitva hagyta, s az ilyen régimódi szekrényke nyitott belső ajtókkal semmiféle gombnyo­másra nem indul — mankójára támaszkodó barátnőmért és végre lakásomba érve mind­hárman emlegetni kezdtük a készséges és udvarias szomszédasszony istenét. Utána meg felemlegettük az áldott Seres Rezsőt, merthogy fontosnak és szükségesnek tartot­ta az emberiséget figyelmeztetni... Mégha egyesek giccsnek tartják is a felebaráti sze­­retetet. I nő 7

Next

/
Thumbnails
Contents