Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-12 / 16. szám

„Ragályos lenne a férjem szenvedélye ? Nem tudom, de a fiunk, aki alig ötéves, már úgy bújja a repülős szaklapokat, mint más, vele egyidős gyerek a leporellókat mesekönyveket Típusonként ismeri a gépeket tud róluk ezt meg azt s csak nézem, amikor a két férfi összeül és szakmai dolgokról „tárgyal". Két repülős egy családban ? Jobb nem gondolni rá." Janovsky Katalin. Anya, feleség, pedagógus. Érettségi után pedagógusi képesítést szerzett, és szülőföldjétől többszáz kilométerre, idegen környe­zetben, ismeretlen emberek közt, nem kis megpróbáltatások árán terem­tett meleg, meghitt otthont ötödmagának. Rendkívül rokonszenves, türel­mes, megbízható, optimista ember. örömmel játszik a gyerekekkel. Megne­vetteti őket leköti a figyelmüket, móká­zik, mesét, lejár velük sétálni, cirkuszba, állatkertbe megy velük. Minden szabadi­dejét velük tölti. Öt év gyermekgondozási szabadság után visszamentem tanítani. Túlzás lenne azt állítani, hogy állandó rettegés az életem, de a féltés mindig itt rejtőzik a lelkem mélyén. Amikor nem a vedélyévé vált és így lett a hivatása is a repülés. Úgy érzem, ezt a rendkívül fele­lősségteljes, veszélyes munkát teljes oda­adás nélkül nem is lehet csinálni. Az ő szakmájában nem tévedhet az ember, nem mondhatja, hogy elnézést nem így akartam. A pilóták életében nincs hibale­hetőség. Több ezer méter magasságban, óriási sebességgel hasítják a levegőt s közben egy pillanatra sem fáradhatnak el, mert ilyesmiért az életükkel fizetné­nek. Sajnos, ezzel én is tisztában vagyok. „Négy éven át ugyanannak a losonci (Lucenec) gimnáziumnak voltunk a nö­vendékei. A több száz diák közt évekig elkerültük egymást Történt egyszer, hogy nyolc tanulót kiválasztottak egy tanulmányútra a Szovjetunióba. Iskolánk baráti kapcsolatban állt egy bogorogyicki iskolával, ide szólt a jutalomút Mindket­ten a „kiválasztottak" közt voltunk. Nyolc ember közt már gyerekjáték volt egy­másra találni. Kezdetben csak barátkoz­tunk. Ha akkor valami azt mondja, hogy mi hét-nyolc év múlva házastársak le­szünk, aligha hiszem el. A barátság odahaza is folytatódott, kapcsolatunk egyre bensőségesebbé vált. Érettségi után Péter Kassára (,Koáice) ke­rült, az ottani katonai főiskolára, én Banská Bystricában tanultam tovább. Teltek az évek, a levelek egyre sűrűbben váltották egymást A távolság nem hogy elidegenített volna egymástól, mindin­kább minket igazolt; azt hogy egymás­hoz tartozunk. Az utolsó szemeszterek­ben — ha csak egy-két órára is — minden hétvégén elutazott hozzám. A barátságból szerelem lett, s talán azért válhatott a kettőnk kapcsolatából ilyen őszinte, boldog házasság, mert lassan, megfontolva érlelődött bennünk minden érzés. Elhatároztuk, hogy összeházaso­dunk diplomaosztás után. Egyszerű eskü­vőnk volt, alig pár ember, szülők, testvé­rek. A neheze azonban csak azután kezdődött Tisztában voltam a katonai pálya ko­molyságával. Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy minden félelem, kétely nélkül néztem közös jövőnk elébe. Nem tudtuk, hol kell majd letelepednünk, hi­szen Pétert az ország bármely katonai egységéhez beoszthatták, ahol katonai repülőtér működött Nekem hozzá kellett alkalmazkodnom. Végül is Nyugat-Szlo­vákiában kerültünk. Én körbejártam né­hány alapiskolát, kerestem, hol van szük­ség egy frissen diplomázott pedagógusra. Gajaryban rámmosolygott a szerencse, munkát találtam, Péter pedig hosszas, türelmes keresés után albérletet. Ez lett az első közös otthonunk. Az 1979—80-as tanév elején egy nagy bőrönddel a kezemben megérkez­tem az új „hazába". Tele voltam szoron­gással. Senki nem várt ott álltam egye­dül, messze azoktól, akik eddig a csalá­dot jelentették, az ismerősöket, a baráto­kat. Pétert akkor Hradec Králóvéban is­kolázták. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet, mégsem voltam elkeseredve, ket­tőnkért vállaltam ezt az állapotot Kato­­nafeleség-sors. A helyzet akkor kezdett javulni, mikor Malackyban lakást kaptunk. Legfőbb ideje volt mert amikorra úgy-ahogy ott­honossá sikerült tenni, megszületett kis­lányunk, akit gyorsan követett a második és Péter fiunkra sem kellett soká várni. Ezek az évek voltak a legnehezebbek. Három apró gyerekkel, minden segít­ség nélkül. Éjfél előtt soha nem kerültem ágyba, s hajnalban már költöttek a gye­rekek. Naponta többször lecihelődni ve­lük gyalog a harmadik emeletről, mert hát bevásárolni naponta kellett, levegőz­ni, sétálni. Ha az egyik megbetegedett, legtöbbször a másik kettő is elkapta tőle, s így az orvoshoz is negyedmagammal jártam. Péter napokig, hetekig el volt otthonról. Amikor szabadja volt, természetesen, igyekezett segíteni. Ilyenkor végre ki­aludhattam magam, ő volt a gyerekek mellett, mert gyakran felébredtek éjje­lente, rossz alvók voltak. Nem volt, s nincs most sem olyan házimunka, amit nem tudott, vagy nem akart volna szó nélkül elvégezni. Néha lelkiismeret-fur­­dalásom is volt vele szemben, hogy tud-e majd biztonságosan repülni egy-egy gye­reksírástól átvirrasztott éjszaka után. Ilyenkor még fokozottabb izgalommal vártam haza. Kivételes tehetséggel tud a gyerekek­kel foglalkozni. Mindig boldogság tölt el, amikor látom, milyen felszabadultan. saját alakulatuknál repülnek, méginkább aggódom. Ilyenkor nem tudom, mikor érkezik haza, de addig soha nem fek­szem le, míg meg nem jön. Minden zörejre, rezzenésre felütöm a fejem, hall­gatom, mikor fordul a kulcs a zárban. Ami bizakodást önt belém, az az, hogy tudom, mennyire megfontolt, pontos, mi­lyen felelősséggel és odaadással végzi munkáját. Vitorlázó repülőként kezdte, ami szen­de ha nem bíznék a képességeiben, beteges rettegés lenne az életem. Olyan odaadással végzi a munkáját és olyan meggyőződéssel tud beszélni róla, annyi­ra a vérében van a repülés, hogy őt csak így, ezzel együtt tudom elképzelni. Volt más lehetőség is — tanársegédi állást kínáltak neki a főiskolán —, nem fogadta el, és ismerve őt, nem is tehettem szem­rehányást neki." Navigare necesse est — hajózni szükséges, tartja az ókori mondás. És repülni? Repülni is. Legalább is ezt vallják azok, akik naponta felemelked­nek a magasba, akiknek ez az életük részét képezi. Vannak, akik nem térnek vissza közülük, de bajtársaik újra meg újra szárnyra kelnek. Mert vérükben van a magasság, a repülés semmihez sem hasonlítható, szédítő érzése. LANGSTEIN ERZSÉBET

Next

/
Thumbnails
Contents