Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-04-12 / 16. szám

„Ragályos lenne a férjem szenvedélye ? Nem tudom, de a fiunk, aki alig ötéves, már úgy bújja a repülős szaklapokat, mint más, vele egyidős gyerek a leporellókat mesekönyveket Típusonként ismeri a gépeket tud róluk ezt meg azt s csak nézem, amikor a két férfi összeül és szakmai dolgokról „tárgyal". Két repülős egy családban ? Jobb nem gondolni rá."

Janovsky Katalin. Anya, feleség, pedagógus. Érettségi után pedagógusi képesítést szerzett, és szülőföldjétől többszáz kilométerre, idegen környezetben, ismeretlen emberek közt, nem kis megpróbáltatások árán teremtett meleg, meghitt otthont ötödmagának. Rendkívül rokonszenves, türelmes, megbízható, optimista ember.

örömmel játszik a gyerekekkel. Megnevetteti őket leköti a figyelmüket, mókázik, mesét, lejár velük sétálni, cirkuszba, állatkertbe megy velük. Minden szabadidejét velük tölti.

Öt év gyermekgondozási szabadság után visszamentem tanítani.

Túlzás lenne azt állítani, hogy állandó rettegés az életem, de a féltés mindig itt rejtőzik a lelkem mélyén. Amikor nem a

vedélyévé vált és így lett a hivatása is a repülés. Úgy érzem, ezt a rendkívül felelősségteljes, veszélyes munkát teljes odaadás nélkül nem is lehet csinálni. Az ő szakmájában nem tévedhet az ember, nem mondhatja, hogy elnézést nem így akartam. A pilóták életében nincs hibalehetőség. Több ezer méter magasságban, óriási sebességgel hasítják a levegőt s közben egy pillanatra sem fáradhatnak el, mert ilyesmiért az életükkel fizetnének. Sajnos, ezzel én is tisztában vagyok.

„Négy éven át ugyanannak a losonci (Lucenec) gimnáziumnak voltunk a növendékei. A több száz diák közt évekig elkerültük egymást Történt egyszer, hogy nyolc tanulót kiválasztottak egy tanulmányútra a Szovjetunióba. Iskolánk baráti kapcsolatban állt egy bogorogyicki iskolával, ide szólt a jutalomút Mindketten a „kiválasztottak" közt voltunk. Nyolc ember közt már gyerekjáték volt egymásra találni. Kezdetben csak barátkoztunk. Ha akkor valami azt mondja, hogy mi hét-nyolc év múlva házastársak leszünk, aligha hiszem el.

A barátság odahaza is folytatódott, kapcsolatunk egyre bensőségesebbé vált. Érettségi után Péter Kassára (,Koáice) került, az ottani katonai főiskolára, én Banská Bystricában tanultam tovább. Teltek az évek, a levelek egyre sűrűbben váltották egymást A távolság nem hogy elidegenített volna egymástól, mindinkább minket igazolt; azt hogy egymáshoz tartozunk. Az utolsó szemeszterekben — ha csak egy-két órára is — minden hétvégén elutazott hozzám. A barátságból szerelem lett, s talán azért válhatott a kettőnk kapcsolatából ilyen őszinte, boldog házasság, mert lassan, megfontolva érlelődött bennünk minden érzés. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk diplomaosztás után. Egyszerű esküvőnk volt, alig pár ember, szülők, testvérek. A neheze azonban csak azután kezdődött

Tisztában voltam a katonai pálya komolyságával. Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy minden félelem, kétely nélkül néztem közös jövőnk elébe. Nem tudtuk, hol kell majd letelepednünk, hiszen Pétert az ország bármely katonai egységéhez beoszthatták, ahol katonai repülőtér működött Nekem hozzá kellett alkalmazkodnom. Végül is Nyugat-Szlovákiában kerültünk. Én körbejártam néhány alapiskolát, kerestem, hol van szükség egy frissen diplomázott pedagógusra.

Gajaryban rámmosolygott a szerencse, munkát találtam, Péter pedig hosszas, türelmes keresés után albérletet. Ez lett az első közös otthonunk.

Az 1979—80-as tanév elején egy nagy bőrönddel a kezemben megérkeztem az új „hazába". Tele voltam szorongással. Senki nem várt ott álltam egyedül, messze azoktól, akik eddig a családot jelentették, az ismerősöket, a barátokat. Pétert akkor Hradec Králóvéban iskolázták. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet, mégsem voltam elkeseredve, kettőnkért vállaltam ezt az állapotot Katonafeleség-sors.

A helyzet akkor kezdett javulni, mikor Malackyban lakást kaptunk. Legfőbb ideje volt mert amikorra úgy-ahogy otthonossá sikerült tenni, megszületett kislányunk, akit gyorsan követett a második és Péter fiunkra sem kellett soká várni. Ezek az évek voltak a legnehezebbek.

Három apró gyerekkel, minden segítség nélkül. Éjfél előtt soha nem kerültem ágyba, s hajnalban már költöttek a gyerekek. Naponta többször lecihelődni velük gyalog a harmadik emeletről, mert hát bevásárolni naponta kellett, levegőzni, sétálni. Ha az egyik megbetegedett, legtöbbször a másik kettő is elkapta tőle, s így az orvoshoz is negyedmagammal jártam. Péter napokig, hetekig el volt otthonról.

Amikor szabadja volt, természetesen, igyekezett segíteni. Ilyenkor végre kialudhattam magam, ő volt a gyerekek mellett, mert gyakran felébredtek éjjelente, rossz alvók voltak. Nem volt, s nincs most sem olyan házimunka, amit nem tudott, vagy nem akart volna szó nélkül elvégezni. Néha lelkiismeret-furdalásom is volt vele szemben, hogy tud-e majd biztonságosan repülni egy-egy gyereksírástól átvirrasztott éjszaka után. Ilyenkor még fokozottabb izgalommal vártam haza.

Kivételes tehetséggel tud a gyerekekkel foglalkozni. Mindig boldogság tölt el, amikor látom, milyen felszabadultan.

saját alakulatuknál repülnek, méginkább aggódom. Ilyenkor nem tudom, mikor érkezik haza, de addig soha nem fekszem le, míg meg nem jön. Minden zörejre, rezzenésre felütöm a fejem, hallgatom, mikor fordul a kulcs a zárban. Ami bizakodást önt belém, az az, hogy tudom, mennyire megfontolt, pontos, milyen felelősséggel és odaadással végzi munkáját.

Vitorlázó repülőként kezdte, ami szende ha nem bíznék a képességeiben, beteges rettegés lenne az életem. Olyan odaadással végzi a munkáját és olyan meggyőződéssel tud beszélni róla, annyira a vérében van a repülés, hogy őt csak így, ezzel együtt tudom elképzelni. Volt más lehetőség is — tanársegédi állást kínáltak neki a főiskolán —, nem fogadta el, és ismerve őt, nem is tehettem szemrehányást neki."

Navigare necesse est — hajózni szükséges, tartja az ókori mondás. És repülni? Repülni is. Legalább is ezt vallják azok, akik naponta felemelkednek a magasba, akiknek ez az életük részét képezi. Vannak, akik nem térnek vissza közülük, de bajtársaik újra meg újra szárnyra kelnek. Mert vérükben van a magasság, a repülés semmihez sem hasonlítható, szédítő érzése.

LANGSTEIN ERZSÉBET