Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
TAJOLO KÖNYV Útirajzok Hosszabb idő elteltével került újra könyvesboltjaink kínálatába Petőfi Sándor Útirajzainak kötete, ezúttal a Helikon Kiadó gondozásában, 1 000 példányban. A két részből — Úti jegyzetek és Úti levelek Kerényi Frigyeshez — álló takaros kiállítású, korabeli illusztrációkkal színesített könyvecskét remélhetőleg érdeklődéssel veszi kezébe a hazai olvasó, hiszen a szerzőtől kevésbé ismert prózai megnyilvánulás nagy költőnk egy másik oldalát tárja föl. Ezen felül sajátos olvasmányélményt kinál a költő naplószerű, élményeit szeretettel áthatott sorokban tolmácsoló, irodalomtörténeti vonatkozásokkal átszőtt beszámolója, mivel poétánk útja 1845 tavaszán a Felvidékre vezetett s így általunk jól ismert vidékekről, a múlt század derekáról szóló tudósítást olvashatunk. A kor és az országos állapotok hiteles képét tükröző gondolatok mellett újra és újra föltömek a 19. század magyar irodalmi életének gondjai. Petőfitől prózában sem idegen az éles tekintettel leleplezett társadalmi bajok orvoslásának őszinte óhaja. Rozsnyói (Roznava) illetőségemre nézve csak természetes, hogy tudva a költő háromnapos rozsnyói tartózkodásának fényéről (amire e városban sem utcanév, sem emléktábla nem emlékeztet), a városka mára már szinte szállóigévé vált leírásánál („ ... alamizsnakrajcár a koldus kalapjában") ütöm föl a kötetet. Petőfi Kassán, Sároson és a Szepességen át érkezett Gömörbe és ismerkedett a táj nevezetességeivel. E három nappal foglalkozó részben nem tér ki rá. de Iglón töltött napjai megilletődött leírásából sejthető, hogy ide barátja, Pákh Albert szülővárosa megismerésének vágya vezette. Aggtelekre mentében, Berzétén átkocsizva nem mulasztja el megemlékezni az általa „nagyon szeretett" költőtárs. Erdélyi János ottani tartózkodásáról. 1847 nyarának júliusában Bejéről keltezett levelében az ott lelkészkedö Tompa Mihálynál töltött kellemes órákról és murányi kirándulásukról számol be. Murány várának lenyűgöző látványa, a környező vidék vadregényes hegyeinek élménye csodálatra ragadtatják az Alföld végeláthatatlan rónasága és a kanyargó Tisza szerelmesét. A kötetet Steinert Ágota — a kort és a költő utazásával, élményeivel kapcsolatos körülményeit s azok munkásságában visszacsengő vBtületeit taglaló — utószava egészíti ki. TÖKÖLY GÁBOR HANGLEMEZ Cocker Minden bizonnyal a 80-as évekre egyszer majd úgy fogunk visszatekinteni, mint a „nagy visszatérések" éveire, hiszen a „rock öregjei" ebben az időben másod-, vagy éppen harmadvirágzásukat élik. Sorra készítik el a jobbnál jobb, vagy épp a legjobb albumaikat. Poraiból támadt fel és kápráztatta el a világot fantasztikus teljesítményével Tina Turner, a Deep Purple, az ELP, a Yes, vagy a Pink Floyd, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Sajnos, e külsőleg már picit megkopott, de belül még mindig fiatal sztárok nélkül bizony a 80-as évek zenei élete elég sivár lenne, ugyanis az utánpótlás még nem tudott, vagy talán nem is akar továbblépni a disco és a giccses slágerek szintjéről. A „nagy visszatérők" közül szinte bűn lenne kihagyni Joe Cocker-t, aki a fiatalokat is megszégyenítő akarással és hittel készítette el élete legjobb és legsikeresebb albumát, 43 évesen! Az biztos, hogy öt Fortuna nem nagyon hordozta a tenyerén. A „siker kenyeréből" csak a morzsákat csipegette, pedig ő az egyik legeredetibb blues-rock énekes. Fájdalmas, rekedtes, ám erőteljes énekhangja a lassúbb, az érzelmekre ható dalokban érvényesül elsősorban. Tartósnak éppen nem mondható sikereit a 60-as évek közepén aratta Lennon-McCartney dalainak feldolgozásával. Fellépett a legendás woodstocki koncerten is, de az igazi elismerést ez sem hozta meg számára. Többéves megfeszített munka eredménye 1974-ben egy slágerlistás dal, a You are so Beatiful. Az utána következő években több nagylemezt is kiadott, melyeket azonban sem a szakma, sem a közönség nem fogadott túlzott lelkesedéssel. Legutolsó albuma aztán meghozta számára a várva várt elismerést. A „Cocker" című album igazi mestermunka, amiről mi is meggyőződhetünk, ugyanis az EMI és az OPUS lemeztársaság közös gondozásában nálunk is az üzletekbe került. A kiváló zenészekből verbuválódott zenekar a dalokat érdekes zenei és akusztikai megoldásokkal teszi változatossá. Sok szerzeményben helyet kapott a klasszikus zongora is, amely kiválóan simul Cocker énekstílusához. A szólóhangszer szerepét pedig több esetben a szaxofon veszi át. ami különleges hangulatot kölcsönöz a daloknak. A bevezető dal rögtön egy slágerlistákat is megjárt szerzemény, a Shelter me. Feszes ritmusú dal, gyönyörű gitár- és szaxofonszólókkal tűzdelve. Az album másik nagy slágere a Dont you love me anymore. Szomorú, fájdalmas és meghatóan szép. Joe Cocker igazi énektudását, a tragikus körülmények között elhunyt színesbörű énekes-zeneszerző, M. Gaye dalának, az Inner city blues előadásával mutatja meg igazán. Az album egyetlen hibája a gyenge lemezminőség. A „fekete korong" néhol bizony elég vérszegényen szól, és sajnos, ez csökkenti az értékét. ANTAL TAMÁS TELEVÍZIÓ Bajazzók Azaz bohócok, ha magyarra fordítjuk Leoncavallo legsikerültebb operájának címszavát. A szerző egy pályázatra nyújtotta be operáját — Mascagni Parasztbecsülete nyerte el a pályadíjat —de elkerülte a zsűri figyelmét, mivel a pályaművek szigorúan egyfelvonásosokra vonatkoztak. Leoncavallo eredetileg bő órányi dalművét prológusra és két felvonásra írta. Később a két felvonás a közjátékkal összefonódott, így az operát ma szünet nélkül játsszák. Zenekritikusaink a Bajazzókat a verizmus iskola-alapító darabjának tekintik vagyis a naturalisztikus, élethű ábrázolásmód az operairodalom nóvuma Leoncavallo térhódításáig. A prológusban Tonio hívja fel a hallgatók figyelmét az élet valósághű ábrázolására, fátylat borít a szentimentális érzelmekre, szakit a romantikával ; Tonio nem más, mint Taddeo színpadi ruhába bújtatva. A cselekmény a komédiások megérkeztével indul. A falu népét invitálják másnapi előadásukra Canio — a vándorkomódiások vezetője — és felesége — Nedda — segédletével. Az elosztó tömeg után Tonio marad a színen Neddával. A férfiú szerelmével ostromolja Neddát, de igyekezete az asszony ridegsége miatt alábbhagy, s bosszút tervei ki ellene. Kihallgatja a parasztlegény, Silvio és Nedda bizalmas beszélgetését. Bosszúszomjának kielégítésére Caniót magához hívja, aki hűtlenségen kapja feleségét. A parasztfiúnak sikerül eliramodnia. Canio a fiú nevét követeli asszonyától. Az előadásra való készülődés félbeszakítja a házaspár esetleges-várható tragédiáját. Az egybegyűlt falusiak izgatottan váljék a függöny felgördülését. Kezdődik a játék, avagy a konfliktus kiéleződik. A nézők mit sem sejtenek az érzelmileg túlhevitett színészek „élethűen" szenvedélyes játékáról, teljes átéléséről, míg nem a felajzott Canio kését a magát emésztő Nedda szívébe szúrja. A kétségbeesésében odarohanó Slviot is Canio öli meg. Canio a színpadon megbosszulta felesége hűtlenségét. „A komédiának ezzel vége”. Az egyszerű, népdalihletésű, változó ritmikájú zene hűen tükrözi az ugyancsak a zeneszerző által írt szöveg mondanivalóját. Az 1978-ban készült felvételen Tonio szerepében Melis Györgyöt láthattuk, Neddát Sass Sylvia alakította, Canióként Kelen Péter játékát élvezhettük az MTV 2-es csatornájának egy pénteki zenés műsorában. HAJTMAN BÉLA KIÁLLÍTÁS Ami lenn és ami fenn „Szép az, amit fogalmak nélkül, általános gyönyör objektumaként képzelünk el". írja „Az ítéleterő kritikájában" Kant, amelyben azt is tételezi, hogy „a minden érdek nélküli gyönyör tárgyát nevezzük szépnek". S nekünk semmi okunk kételkedni állításában. Hacsak nem ad rá okot egy tárlat, amelyen egy huszonöt éves fiatalember — jobb szó híján — két alkotói korszakából mutat be válogatást. E két korszak, többek között, a szép megítélésében mutat különbséget. Mintha a Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) élő Ferdícs Gáborral e két korszak között történt volna valami megrázó, valami traumatikus, már-már tragikus. A komáromi (Komámo) SZISZ-klub pincegalériájában öt éve készült Torzóit akasztotta a főfalra, amelyek a közízlés alapján valóban szépnek mondhatók. Mert torzó voltuk ellenére harmóniát, nyugalmat árasztanak. S mi hajlandók vagyunk elhinni, hogy „minden érdek nélkül" látjuk őket szépnek. Holott érdekeltek vagyunk, hiszen mindenekfölött azért tetszenek nekünk, mert konkrétan nem rólunk készültek, s hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sosem voltunk és lehetünk e torzók tárgyai, hogy az „ízlésesen" ábrázolt mezítelen férfi és női test önmagában is szép. Mintha a szépség a tárgynak csupán esztétikai tartalma lenne, holott nemcsak az. Mert mi van akkor, ha egy rajz a nem-tetszés érzetét váltja ki belőlünk? Sokkal őszintétlenebb áhítattal szoktuk nézni a kiállítások képeit, mintsem hogy „csúnyasággal" mernénk megbélyegezni valamelyiket közülük. Talán még magunknak sem merjük bevallani, hogy ez vagy az a rajz „csúnya". Ezt a vádat azért nem merjük kimondani, mert úgy érezzük, ezzel hozzá nem értésünknek adnánk hangot. Hogy szépszükségletünk kielégületlensége az ízlésünkről, mi több, képzőművészetről vallott nézeteinkről rántaná le a leplet. Holott esetünkben csupán arról van szó, hogy Ferdics második korszakában, az utóbbi másfél évben készült rajzaival nem akarja kiszolgálni konvencionális szépszükségletünket. Mert őszinte. Mert valami történt vele, ami eltérítette az általános közízléstől. Ami befelé fordította. Mostani gondolkozásával rokona az őskori Tabula Smaragdina fogalmazójának: „Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. így érted meg az egyetlen csodát." Ferdics rajzainak megközelítéséhez nem árt tudni, hogy restaurátorként dolgozik (öt éve végzett az iparművészeti szakközépiskola szobrász szakán), naponta érintkezik barokk, sőt, gótikus és olykor még régebbi kövekkel, struktúrákkal. Látja az anyagba kövült trilobitákat, a rák- és csigaformákat, amelyeknek ugyanúgy érezni véli a lelkét, mint napjaink emberének. Ha alaposabban szemrevételezzük a második korszakából való húsz nagyobb formátumú rajzát, láthatjuk, hogy a fent vázolt, erősen ontológiai színezetű szemléletből erednek mindent elsöprő kérdései. „Ki vagyok?", „kik vagyunk?", „mit tegyek, hogy helyesen éljek?", „mit kezdjek a tudatalattival?" és „mit kezdjek e parányi csodával, a lélekkel?". Ferdics elsősorban a rajz nyelvén szól a tudatalattiról. A több időt, mindenkor racionális alkotói megközelítést igénylő kisplasztikáival szemben a percnyi léthelyzeteket- és érzéseket kivetítő rajzok az igazi (mert egyelőre hitelesebb) tükrözői végső kérdéseinek. Tudja, rajzaiban még gondolati és érzelmi bizonytalanságokat is megengedhet magának. Természetesen, sosem szakmait; rajzi absztrakciói szuverének, magukba foglalják a Klee emlegette lineáris energiát, ami annál inkább is értékelendő, mivel az első önálló kiállításával bemutatkozó alkotónk kőszobrászatot tanult. És köztudott, hogy a szobrászok közt sok az olyan, akinek rajzait a majdani szobor, a tervezés szándéka határozza meg. Ferdics művészi útját nehéz kijelölni, ennek az írásnak nem is ez a feladata. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy lényeges kérdéseket tesz fel, hogy még sokáig nem enged a gyakran amortizáló formanyelvből. És még sokáig nem törődik majd azzal, hogy azt lássa szépnek, harmonikusnak, ami a többségben nem feltétlenül „az általános gyönyör objektumaként" jelenik meg. SZIGETI LÁSZLÓ nő 18
