Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
FERENCZY ANNA 5. Otthon megverték a bizonyítványért, a füle belecsöngött a pofonokba, mégis hallgatott Ha elárulja tanítóját, amilyen hirtelen haragú az apja, a tanítónak csendíthetnek ... Ezt mesélte el bizalmasan Reginának, ő meg Gáspárnak. Egész szünidő alatt arról akarta meggyőzni magát, hogy nem történt semmi. Fellibbentette a kacáját, na és?... A fiúk a réten hányszor, de hányszor hátrataszítják a lányokat! így okoskodott Ágnes, de azért az iskolaév elején napokig, hetekig messziről elkerülte a tanítót. Már-már úgy tűnt, elfelejtődött a dolog. Hallotta a tanító sürgetését, de a betűk nem engedelmeskedtek neki. Valamelyik gyerek felnevetett, ettől azt hitte menten elájul. Tehát tudják ... Küszködött a betűkkel, közben a tanító a lábát simogatta. ezért egészen az íróasztal széléig húzódott Ekkor a tanító bottal kezdte piszkálni. Kétségbeesésében többször oldalt rúgott de ezt az osztály nem láthatta Ezt kínzója nagyon is jól tudta Mivel Ágnes csak a címbetűig jutott el, a tanító megragadta a hajfonatát, és belódította őt az íróasztal alá. — Angéla, vidd a könyvet, és olvass! Mutasd meg ennek a gerencséri szamárnak, hogyan kell felolvasni. Bár Angéla az osztály legjobb tanulója volt, most mégis csak félve, akadozva rótta a sorokat. Ezalatt Ágnes a tanító lábának érintését érezte, kínjában úgy tói a nyolcadik osztályosokig. Micsoda dalolást csaptak, minden osztály mást énekelt. Úgy tűnt, mintha búcsúba mennének, ott is mindenki a magáét fújta. Csak úgy zengett az erdő jókedvű daluktól! Ágnes vissza-visszafordult, s látta, amint Gáspár széles mosollyal nézett rá. Néhányuk szívesen felmászott volna a köves oldalról a hegytetőre, de a nővérke óva intette a hetvenkedőket a balesettől. A Piramis felől kapaszkodtak fel a meredek, tekervényes úton. Ágnes, ahogy meg-megállt a hegyen, sajnálta, hogy nem madár. Egészen a szikla széléig merészkedett. Csábító vágy fogta el, hogy kaiját széttáija. és repüljön^ Ebédelni az emlékmű hatalmas, kerek betontalpazatára ültek le. Magának az emlékműnek nyoma veszett, állítólag a len; hajnalra sűrű köddel takarta az ösvényeket, és a hegy meredek oldalát kínálta kivezető útként. A törökök egytől egyig belevágtattak a szakadékba. Ennek emlékére Törökkapunak nevezték el a sziklát, és így hívták még ma is messze környéken. Ágnes néhány barátnőjével kissé távolabbra ment a társaitól, hogy gyöngyvirágot szedjen. Bár szebbnél szebb virágok kínálták magukat, csak gyöngyvirágot szedett, mivel ezt szerette a legjobban. Önfeledten rakta csokorba az illatos virágot, amikor valaki hátulról átfogta, és gyöngéden maga felé fordította. Gáspár állt vele szemben, kezében nagy csokor gyöngyvirág fehérlett. — Kell? — erőltette » szót Gáspár. Ágnes sokáig hallgatott. Szeme a fiú szemébe mélyedt, feje bódultán a virág-Az egyik rajzórán azt a feladatot kapták, fessék le emlékezetből a szünidő legkedvesebb élményét. Ágnes hegyet, erdőt rajzolt, alatta libákat őrző kislányt. Rajzát a tanító kirakta a táblára, és fölöttébb megdicsérte. Másnap egy nagy könyvet tett az asztalára. szép színes borítólappal. — Ez Ágnesé, megérdemli. Ágnes, gyere, vedd át! Ágnes nem mozdult. — Ágnes! — sürgette türelmetlenül. Ekkor felállt, de a lába nem mozdult. Osztálytársai nem értették, hiszen kalendáriumon és biblián kívül otthon mást nem lapoztak. Úgy vélték. Ágnes kitüntetésnek vehetné az ajándékot. Az osztályra feszült csönd telepedett Angéla, a padtársa, arra emlékeztette súgva, hogy a radírgumi eltűnése óta tolvajnak tartják, hogy a karján a bot nyoma napokig látszott És miért? Mert akkor is makacskodott — Ágnes, kifelé!!! — Nem kell, tanító úr... Anyám vesz... — Aha, szóval vesz. És mikor? — Ha mondta. — Mondta, nem mondta, most én mondom: kifelé!! Feje búbjáig elvörösödött, felmarkolta a pálcát párszor megsuhogtatta, ettől mintha kissé megnyugodott volna. Ágnes elindult, hogy átvegye a könyvet. De a tanító kinyitotta, letette az asztalra. — Olvass, de szépen, hogy az utolsó padban is megértsék. A betűk összefutottak előtte. — Tovább! — kopogtatta meg az íróasztalt. összekuporodott, mint egy sebzett kismadár. Amikor a tanító látta, hogy minden igyekezete hiábavaló, tehetetlen dühében a nadrágját kezdte gombolgatni reszkető kézzel. Ágnes hátat fordított, a sarokba szorította a fejét, szemét két kezével eltakarta. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő. csigalassúsággal teltek a percek. Egyszercsak arra rezzent össze, hogy szólítgatják. — Vége az órának, bújj már ki. — Angéla húzta ki az asztal alól. — Elaludtál? — El — nyögte. Szeme előtt karikák táncoltak. — Ne, itt a könyved, vidd haza! Ágnes soha nem tudta meg Guliver utazásainak történetét, csak anya simogatta meg, amiért kislánya ilyen szép könyvet kapott. — Megköszönted? — Ágnes rábólintott. Az iskolaév végéig még kétszer került az íróasztal mélyedésébe, de erre jobb nem emlékezni... Ezért volt hát oly határtalanul boldog, amikor harmadikosként a nővérekhez került. Tavasszal történt valami. Az osztályok kirándulni indultak a hegyre. Anya lisztestojást sütött, csészébe gyömöszölte, hozzá nagy karéj kenyeret szelt, melyet gondosan kenyérruhába kötött A zárda udvarán óriási lárma fogadta. A gyerekek örültek a kirándulásnak, nézegették. ki mit hozott magával, mit rejtenek a kenyérruhák. Hosszú oszlopban kígyóztak az erdő felé másodikosokmillenniumi évek alatt építették, a csehek bejövetelükkor felrobbantották, csupán egy magas vasoszlop meredt az ég felé. a sas örökre elszállt róla. Gáspár letelepedett elé a fűbe, és kolbásszal kínálta. Ágnes meg a csésze alján hagyott egy kis tojást, s azt adta neki. A magas, terebélyes fenyőfák illatát tele tüdővel szívták magukba. De szerette ezt a részegítő illatot! Néhányan levetették egészcipőjüket, és összekötve a nyakukba vetették. Ágnes követte példájukat. Izzadt talpukra ráragadt a fenyő tülevele, így kergetőztek. fogócskáztak. Mikor megszomjaztak, libasorban kacskaringóztak le a Szent Szórád-barlanghoz, s a forrás friss vizével enyhítették szomjukat, amikor visszamentek. A fiúk török-magyar háborúsdit játszottak. Óriási botokkal „ükülle, külkülle, mükülle" csatakiáltással rohantak egymásnak. A két nővér óriási fecskéhez hasonlított, itt-ott bele-belevijjogtak a gyerekek játékába ha egyik-másik fiú az egészségét veszélyeztette. Hosszú fekete fátylukat lebegtette a szél. Ágnes szinte azt várta, szárnyra kapnak, akár a villásfarkúak. Hirtelen az a legenda jutott az eszébe, amit téli estéken a vén szülék meséltek. Valamikor törökök uralták a hegytetőt. Egy alkalommal valamit ünnepeltek, sípok, dobok hangját kergette a szél, és riogatta a falu népét. Éjszaka meg a hegy. mintha lángokba borult volna, s mintha a sátán ülte volna ott a lakodalmát. A borhoz nem szokott törökök megkótyagosodtak az italtól, a Zobor levétől. Ekkor törtek rájuk a magyarok. A hegy szelleme bosszút esküdött a törökök elcsokorra esett, és ekkor úgy érezte, hogy Gáspár megcsókolta a fejét... — Hahó. hahó! — hallatszott messziről. Nehezen mozdult a lábuk, mindketten sajnálták, hogy vissza kell menniük. Ágnes nővér szemöldöke tettetett haraggal összerándult. míg Marietta nővér megértőén mosolygott Ágnes a virágot három részre osztotta, egy-egy csokrot a nővéreknek adott, a harmadikat meghagyta magának. Lefelé menet Gáspár melléje somfordáit, s megbántottan kérdezte: — Minek adtad oda? — Nekik az enyémet adtam, a tied nálam van. — Ja, akkor jó — nevetett megbékéltem Amint kiértek a szekérútra, ismét dalolni kezdtek. Ágnes boldog volt s úgy érezte, az élete legszebb napja. Vacsora után, amikor már lefekvéshez készülődtek, kopogtattak a konyhaajtón. A bíró. a kisbíró és Zsuzsánna apja lépett be, aki nagyon feldúltnak látszott. A jövevények Ágnes apjával együtt bevonultak az elülső szobába, és sokáig beszélgettek. Később behívták Ágnest. Mereven, ünnepélyesen, mégis vádlókként ültek a hosszú székeken. A bíró többször megköszörülte a torkát majd körülményesen kezdte: — A tanító veled is?... Hirtelen inogni, forogni süppedni kezdett vele a szoba. Görcsösen megmarkolta a karosszékef és a bíró bajuszát nézte, ami olyan hegyes volt. mintha a szemét akarná kiszúrni vele. nő 14
