Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-22 / 13. szám
FERENCZY ANNA 3. ■ ■ Öccse születésével egy kis fény is belopakodott hozzájuk. Apja gyakran gügyögött a bölcső fölé hajolva. Örült, hogy harmadik gyermeke fiú lett, bár koraszülött, de mégiscsak fiú. Állítólag amikor a nővére megszületett, a sárga földig leitta magát, mert fiút várt mindenáron. Ágnest már meg sem nézte, feldobott a szekérre egy borjút, bevitte a városba az ünnepekre. Három napig a színét se látták, azután se pénz, se posztó... Ágnes félt apja szúrós tekintetétől. Ha csintalanok voltak, a pofonok mindig az ő képén csattantak. biek is, és éhesen kötötték be az istállóba. Ágnes apja dúlt-fúlt haragjában, megfenyegette anyját, kérte a jussát, de hiába. Még örülhetett, hogy nem tagadja ki, ahogy gyakran mondogatta. Ki nem tagadta ugyan, de mindent a három unokájára íratott, csak ő tudta, miért. Egy tavaszi reggelen minden a feje tetejére állt. A veszekedés a pitvarban kezdődött. Anya mindig kiszorult a tűzhely mellől. Anyósa csak a lányának segített, csak neki főzött, anyának még a levest sem volt hajlandó berántani. Szegény anyát gúzsba kötötte a három gyerek, fiát örökké a hátán cipelte, ezerféle munka várta. Este meg nem főzhetett ebédet, tejen és kenyéren petette az asztalt. Sötétedésig éhesen, álmosan pislogva, de a karácsonyi csodában reménykedve várt a három gyerek. Nyolc körül megjött az apjuk, hátán zsákot cipelt, tántorogva állt meg a konyha közepén. — Hát a pénz?... — nyögte ijedten az anyjuk. — Volt, nincs. De helyette hoztam valami mást. A zsák szája megnyílt, és kiöklendezte a rengeteg narancsot. Máskor felkapkodták volna a nagyritkán látott finomságot, most megszeppenve nézték, egyikük sem mert hozzányúlni. Anyjuk, hogy elkerülje a civódást, felszedegette a tízkilónyi narancsot, a lúdkosárba rakta, és szótlanul vacsorához ültek. Apjuk tött, már a tavaszt várta, ami kevés jót hozott. Húsvét előtt nővére és ő az iskolába készültek, anyjuk a városba, ahová öcscsüket nem vihette magával. Az anyjához nem vihette, mivel nem szívlelték egymást, inkább arra fanyalodott, megkéri anyósát, vigyázzon Istvánkára, míg ő megjön a városból. De hiába kérlelte, így végül betuszkolta a gyereket a pitvarba, ráreteszelte a sorompót, és otthagyta. Sírva indult a városba. Bár ne tette volna! A gyerek kireteszelte a zárat, az udvaron ténfergett, s amikor elfáradt, lefeküdt a fal tövéhez, senki sem törődött vele. Iskolából jöttek hazafelé, s már messziről látták, hogy házuk előtt Nővére volt apja kedvence, rá hasonlított. Talpraesett, erős lány volt, fekete göndör hajú és zöld szemű, míg Ágnes vézna, szőke, álmodozó. Na és az öcscsel Hamarosan megerősödött, és úgy feküdt a bölcsőben, mint valami óriás. Igaz, négy kilón felül volt, amikor megszületett. Nagyanyja idővel ismét lekényszerült hozzájuk, mivel két mostohagyereke kinézte otthonából. Öreg szüle a meleg siskó tetejéről egy másik otthonba, a temetőbe költözött. Szülét csak anya siratta meg, mint régen az övéit. Sógort és Nenét. Nagyanyjukat egész nap nem látták, de este, fürösztésnél gyakran rájuk nyitotta az ajtót. Kényelmesen leült az ablak alatti székre, segíteni nem segített, miért is tette volna ... Mikor anya az asztalon rendbetette kisfiát, felemelte, jól megnézegette, megtáncoltatta. Öccsük egyik lábát felhúzta, úgy ugrált, akár a gólya. — Nocsak, nocsak, rövidebb az egyik lába? — sandított anya és apa felé, s nem minden ok nélkül. Apa nővére csípőficammal született, János öccse kifordult bokával. Bizony az ijedség nem volt alaptalan. Szegény anya titokban gyakran kicsomagolta Istvánkát, össze-össze méregette a lábát, mely egyforma volt. De a bogarat már beültették a fülébe, a szívébe pedig a félelmet. A Farkas-portán napirenden voltak a súrlódások. Ennek megvolt az oka. Nagyanya szétosztotta a földeket, de úgy, hogy nem volt benne köszönet. Az öregek szerint a fiúnak dukált volna a porta első része, mégsem így lett. A földek egy része is a fiút illette volna, de ez sem lett az övé. Igaz, a lovakat ő kapta, de lépten-nyomon befogták őket a töbdig nem lehetett dolgozni. Az említett napon apja haragjában félrehúzta a tűzhelyről nagyanya fazekait, és odaparancsolta anyát, hogy főzzön. Anyát gyerekestül eltaszigálták, apa meg mérgében kivagdosta a fazekakat az udvarra. Kegyetlenül összekaptak, ‘a pitvar csatatérré változott. Minden ami az övék volt, fedők, csészék, fazekak, egymás után repültek. Apa azzal fenyegette szülőjét, beledobja a siskóba, ha nem tér jobb belátásra. Talán rájuk való tekintettel, vagy talán azért, mert megijedt a siskó tüzétől, nagyanya meglepő lépésre szánta el magát. Harmincnyolc tavaszán hozzásegítette fiát az építkezéshez, aki átalakította a magtárat, azaz a mindenes kamrát, mely az istállók elején állott. A közfalakhoz maguk vetették a vályogot. Egy nagy, több mint ötméteres szobájuk lett, háromméteres konyhájuk és egy két és fél méteres kamrájuk, ami ugyan eléggé szűkösnek bizonyult, de az övék volt. A majd méteres döngölt fal kővel volt keverve, hideg volt, ezért anyjuk úgy határozott, a szobába is beépített tűzhelyet raknak. új lakásban az első karácsony, amit várva vártak, félresikerült. Talán azért, mert túl nagy reményeket fűztek hozzá, azt, hátha minden megváltozik és békesség költözik a családba. S mert olyan nagyon várták a szeretet és béke ünnepét, a csalódás, a fájdalom kétszeresen égette őket, s a pislákoló remény reménytelenségbe fulladt. Karácsony előestéjén apjuk a harmadik disznót vitte a városi henteshez, mert nem fogott rajta az étel. Anya már a fát is feldíszítette, várták a szeretet ünnepét. Anya ünnephez illőn megteríarcán valami nagy-nagy megbánásféle tükröződött, senkire se nézett, szótlanul kanalazta a lencselevest. Keze megmegállt, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt. Ágnesnek az volt az érzése, sír, csak nem látni a könnyeit. Anyjuk is nyelte a könnyeit, ha az apjuk kiment az állatokhoz, hozzábújtak, miként az árvák. A szentelt gyertya fényénél úgy gubbasztottak, mint a siralomházban. A nagy csöndben csak a gyertya percegett. így, ilyen szomorúan teltek el a várva várt ünnepek. Nehéz tavasz köszöntött rájuk. Teruska már iskolába járt, Ágnes az öccsére vigyázott, őrizte a libákat, szüleik pedig a földeken küszködtek. Napszámosokat fizetni nem volt miből, de aratókat kellett fogadniok. Ágnes hordta utánuk az ételt, hátára kötve a kenyér, két kezében kannák, tálak, mikor mit vitt. Fárasztotta ez a munka, mégis szerette. Kis gyalogutak kacskaringóztak előtte, szinte elveszett a magas rozstáblák között, amik olyan, de olyan illatosak voltak a rengeteg vadvirágtól. Hazafelé jövet mindig szedett egy csokorral. Főleg a búzavirágot szerette, napokig kéklett a tisztaszoba asztalán. Ősszel azután Ágnes is iskolás lett. Az életük pedig egyre nehezebbé vált. Reggelenként mindig minden a feje tetején állt, anyjuk azt sem tudta, mihez kapjon előbb. A sok lábasjószág, a fejés, a malacok etetése, a gyerekek fésülése, a reggeli elkészítése, a főzés, a munka a földeken mind, mind reá várt. Ágnes alig várta, hogy iskolába szaladhasson. Hazajövet kitakarított, ha kellett, úgy gyúrta meg a tésztát, hogy sámlira állt. Meg a hízólibákat is megtömte apró gyermekkezével, csakhogy segíthessen. Még a tél be sem köszönnagy a csődület. Apjuk úgy hadonászott, káromkodott, ordított, hogy hallgatni is rossz volt. Az öccsük tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, az orvos lemondott róla, de azért felírta neki a gyógyszereket, aztán két karját szélesre tárva mutatta, segít az isten, ha ugyan segít... Micsoda napok, hetek, hónapok következtek! Öccsük napokon keresztül magas lázba feküdt, hol énekelt, hol kiabált. Nappal besötítették a szobát, hogy valamicskét aludjon. Csonttá-börré fogyott, végül már beszélni sem maradt ereje. Ágnes vigyázta, cukros tejjel itatgatta. Anya mindig futva érkezett haza, hogy él-e még a fia. Míg öccsük az ágyat nyomta, nagyanyjuk házukat megkerülve ment fel a kertbe, mert félt a fiától. A beteg megmaradt, de nagy árat fizettek érte; nemcsak pénzt, a betegséggel járó gond, ijedség, aggodalom úgy terpeszkedett a nyugalmat áhító otthonra, mint a kísértet. Agnes kiegyenesítette az emlékek súlya alatt meggömyedt hátát. Csigalassúsággal telt az idő, a nap mintha egy helyben állt volna. Csak az emlékei peregtek, száguldottak eszeveszetten, akár egy filmszalag. Hirtelen iskolás kora tolakodott elébe, de ettől az emléktől menekült, nem akart rá visszagondolni. Szeme a Zobor-hegyet, ezt a vén szunyókáló óriást simogatta; végigpásztázta gerincét, majd tekintete a kísértödombon állapodott meg. Kísértődomb ... Kísértődomb ... Vajon igaz-e, amit az öregek meséltek róla? Igaz vagy sem, még a domb is őrzi a titkát, hát még az ember, főleg egy kisgyerek... nő 14
