Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-22 / 13. szám
de gyorsan, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék, ismét munkájába merül. — Kinek készíted? — Még nem tudom, melyik testvéremnek lesz jó ... — Szeretsz kötni? — Most tanultam meg. Nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagyok .. . Már varrni is megpróbáltam ... Klári szülei gimnáziumba íratták, hogy főiskolát végezzen, mint később két nővére. Senki nem kérdezte tőle, jó lesz-e így. A családi tradíciót hogy merte volna megszegni?! Örökké a könyveket bújta, tanult, míg a kimerültség, az iskolában az önbizalomhiány, a képességeit meghaladó feladat, hogy színjeles legyen, megtörték egészségét. Összeroppant. Itt az intézetben hosszú ideig teljesen magába zárkózottan, elszigetelten élt, de a napokban megtartott farsangi jelmezbálnak már örült, feloldódott, jelmezt is készített magának, jól szórakozott. Mikor megkérdeztem, mit szeretne csinálni, ha hazakerül, azt mondta, szakmát szeretne tanulni, hogy milyet, még nem döntötte el. Klári nem az egyedüli eset, akitől otthon nem kérdezték meg: mi szeretnél lenni. Pedig a szülői becsvágy nemegyszer a tehetséges gyerekek útját is megnehezíti, hát még a gyengébbekét! A példa ragadós Ebéd után a nagyok is kimennek a szabadban. Egyetlen nagylány, a tizenhat éves Franciska ül könyvvel a kezében a pihenőszobában. — Büntetését tölti, megint rendetlenkedett — kapjuk a magyarázatot. — Állandóan a fiúk körül lebzsel, még a nála sokkal fiatalabbakat is megkömyékezi. Szülei elváltak, ő az anyjánál maradt, aki már több ízben volt prostitúcióért büntetve. A képek, amelyek a kislány szeme előtt játszódtak le, esetenként tulajdon préda-mivolta, állandóan kísértette és kísérti most is. Legutóbb a nagymama viselte gondját, de nem bírt vele. Franciska elcsavargott, megszökött a nagymamától... Anyja feslett élete idegileg is nagyon megviselte, de már javul az állapota, mégha rakoncátlankodik is... Visszatérve a föorvosnő szobájába, masnis cica tekint ránk a vitrinből. — Franciska festette nekem, engesztelésül, hogy ne tagadjam meg tőle a hétvégi kimenőt. Szeretne elmenni a nagymamához ... — A gyógykezelés ideje alatt is hazalátogathatnak pácienseik? — Igen, ezzel jutalmazzuk őket jó magatartásukért, a büntetés viszont a kimenő megvonása a kihágás miatt. Ki kéri számon? Rendőrautó fékez az intézet bejárata előtt. A közbiztonsági szervek dolgozói egy siralmas állapotban lévő kamaszfiút támogatnak. Leri róla, hogy kábítószeres. Egy további áldozat. Vajon kit terhel érte a felelősség? A föorvosnő eseteket sorol. A probléma egyik okát abban látja, hogy tíz-tizenkét éves gyerekek esténként az utcán kóborolnak, a lakótelepek zugaiban, alagsoraiban verődnek össze, ahol lehetőség kínálkozik mindenre, amitől a serdülőt óvni kell. S hányszor meg se kérdezik a szülök, amikor a gyerek hazatér, hol voltál, kinek a társaságában. Volt esetünk, amikor a vallomásból kiderült, a szülő észre sem vette, hogy kiskorú gyermeke nem töltötte otthon az éjszakát, hogy napokig, hetekig nem látogatta az iskolát. Az alkalom szüli a tolvajt. S a rendőrautó egyre gyakrabban fordul meg a pezinoki parkban... A gyermek ideggyógyintézet hetvenhat férőhelye már kevésnek bizonyul. Naponta érkeznek jelzések további fiatalok sürgős gyógykezelésének szükségére. Köztük sok a kábítószeres ... Meg ne tudja senki Furcsa előítélet lengi körül kezdettől a pezinoki gyógyintézetet, s ez a nézet máig sem változott. Suttogva beszélnek arról, akit ott gyógykezelnek, még ha kiskorú is. Valamiféle szégyenérzet szüli a titoktartást, mondatja a családtagokkal máig is: Meg ne tudja senki, hogy Bazinban kezeltek! Mit fognak gondolni rólunk?! A nézet nem helytálló, hiszen más egészségügyi intézet mellett is van ideggyógyászat. S végül is nem szégyellni, nem titkolni kell a dolgokat, hanem megelőzni a bajt, megváltoztatni a körülményeket, megszüntetni az okokat, amelyek a problémát előidézik, olyan tapintatos élményközösséget teremteni a családban, amelyben mindenki nyílt, őszinte, ahol mindenki számíthat a másikra. S még valami. Ha a lelki beteg gyerek mégis idekerül a pezinoki idegosztályra, a gyógykezelés fontos szempontja a szülőkkel való szoros együttműködés. A kezelőorvosnak és a szülőnek minél többet kellene beszélgetni az állapot elfajulásának okairól és a teljes felépülés feltételeiről. Ez azonban egy kerületi hatáskörű egészségügyi intézetben, mint a pezinoki, ahová több száz kilométernyi távolságról is érkeznek betegek, nem olyan egyszerű. Telefonon érdeklődni lehet, de bizalmasan beszélgetni nem! A helyi egészségügyi dolgozók, beleértve az orvosokat is, munkaideje naponta 1/4 8-tól 3/4 4-ig tart. Ha tehát a szülő személyesen akar szót váltani gyermeke kezelőorvosával, „csúsztatnia" kell munkahelyén, vagy szabadságot kivennie, hogy ideutazhasson, ami, ha gyermeke kezelése hosszabb időt vesz igénybe, felemésztheti egész évi szabadságát. Korábban volt egy jól bevált megoldás. Az intézet orvosainak naponta fél órával megrövidült a munkaidejük, viszont minden héten volt egy úgynevezett „hosszú" napjuk, amikor este hétig a szülök rendelkezésére álltak, hogy négyszemközt beszélgessenek. Ezt a munkaidő-beosztást néhány éve, ki tudja ki, ki tudja miért, megváltoztatta, megszüntetve a hosszú napot. Eléggé meggondolatlanul. Visszaállítása, amit a föorvosnő szerint az osztály egészségügyi dolgozói is szívesen fogadnának, mindenképpen a betegek érdekét, a gyógykezelés eredményességét szolgálná. J. HEGEDŰS MAGDA KÖNÖZSI ISTVÁN felvételei Furcsa előítélet lengi körül ezt az egészségügyi intézetet Matematika óra az I—3. összevont osztályban nő 5