Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-15 / 12. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Veletek vagyok Az elmúlt esztendő végének könyvterméke Csontos Vilmos költő válogatott verseinek gyűjteménye, mely minden bizonnyal az idén nyolcvanéves lírikus életművéből akar rövid összefoglalót adni olvasóinak. Tiszta emberséggel cseng ez a költészet, a kis dolgok versei sorakoznak egymás mellett benne. Nincs a kötetben semmi kimódoltság, nincs kísérletezés. Csontos Vilmos mindvégig hűséges maradt a választott formához, amelynek segítségével a költészet nyelvén meg tudott szólalni. Nem próbált, nem próbál ma sem más lenni, másnak látszani, mint ami: szerény, érzékeny ember. Szelíd hangúak a versei, kicsit mintha meszsziröl felejtödtek volna itt, mégis tiszteletet parancsolón mondják el egy ember hitét, humanitását, s ezeket ma vállalni a maguk egyszerűségében, tisztaságában talán nem is a legkevesebb. Főleg akkor nem, amikor egy viszonylag érett forma, érett — kiérlelt — saját költői nyelv társul hozzá, teszi érdekessé. „Sokáig vártam önmagámra, / míg arcom a sors kifaragta. / S mig fényesedtem, el is égtem / a formáló mester kezében." — írja tömören egy négysorosában tulajdon életét. Mert Csontos Vilmos egy olyan költőnemzedék tagja, amely még azért írta verseit, hogy azoknak is segítsen elviselhetőbbé, jobbá tenni az életet, akik lehorgasztott fővel veszik kézbe könyvét. Csontos Vilmos költészete valahová gyerekkorunkba, nagyanyóka csodálatos meséinek világába hív vissza bennünket, s bár e kötetben — mert keresztmetszet egy életről — vannak egyáltalán nem mesés tények is, jó elmerülni az olvasásában. Jó elgondolkodni azon, hogy zaklatott korunkban is vannak még szigetek, ahonnan körül lehet nézni világrengető indulatok nélkül, s ami igazán ritkaság: élhet költő is békében önmagával. Meglehet, ehhez már kell a fehér hajjal járó bölcsesség, annak megtapasztalása, milyen a természet, milyen a fa, hogyan alakítható, s mivé válik, ha fejsze alá érett. Talán mindennek birtokában vált, válhatott Csontos Vilmos költészete egyre egységesebbé, letisztultabbá, egyre csontosibbá. Úgy, hogy nem poétikai leckéket vett költészetét gyarapítandó, hanem a természettől tanult. N. GYURKOV1TS RÓZA Iránytű a labirintusban A felnőttek és a fiatalok között néha nagyon nagy a távolság. Az élet minden területén találhatók ellentétforrások. Ezek feltárása és elhárítása mindkét fél érdeke és egyben feladata is. Ehhez próbál segítséget nyújtani a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, amikor sorra jelenteti meg az Iránytű elnevezésű sorozat — nálunk is megvásárolható — köteteit. Néhányan talán még emlékeznek rá. hogy a Magyar Televízió az 1981-es esztendő végén egy ötrészes adást sugárzott „Kamaszkor köriif" címmel. Bö fél évtizeddel az adást követően, a témához kapcsolódó véleményekkel együtt, könyv formájában is megjelentek az ott elhangzott gondolatok. A könyvben, melyet egyébként az ismert pszichológus, Vekerdy Tamás jegyez, kamaszok beszélnek érzéseikről, problémáikról. Elbeszélésükben előbukkannak családi és iskolai bonyodalmak, összeütközések, feszültségek is, melyekre megoldást, alternatívákat keresnek, s közben mindig és mindenhol ott buzgólkodik bennük az önállósulási vágy. Már nem szeretnek a „mások fejével" gondolkodni, de a sajátjukkal még nem mernek, vagy talán még nem tudnak. Türelmetlenek, fellázadnak, ha nem mehetnek moziba, diszkóba. Dühösek, mert féltik őket. Közben minduntalan keresik a választ a mindenki számára ismerős „Ki vagyok ÉN?" és „Milyen vagyok ÉN?" kérdésekre, s az állandó önkivizsgálatok, erőfelmérések során szinte észrevétlenül jutnak el a felnőttség határához. Ugyancsak az Iránytű sorozatban jelent meg a népszerű szexuálpszichológus, dr. Lux Elvira új könyve, a „Lépéspróbák egymás felé". A szerzőnö is elsősorban a két legnépesebb korosztály közti szakadék áthidalására vállalkozik, mindenekelőtt pszichológusi gyakorlatából leszűrt tapasztalatok, vélemények közreadásával. Könyvét négy fejezetre osztotta, melyek az Ismerkedjünk, Biomorfózis. Szerelem, Pszichomorfózis címeket viselik, s ezekben kisebb-nagyobb terjedelemben szól a pszichoszexuális fejlődésről, a lányok és fiúk metamorfózisáról, női és férfi szerepekről, rokonszenvről, szerelemről, az udvarlás és az együttjárás közti különbségről, szexualitásról, a nagykorúság kérdéséről, fiatalok és idősebbek kapcsolatáról, kommunikációról, viselkedésről, és még sorolhatnánk az érdekes és hasznos könyvben felvetett témákat. Dr. Lux Elvira jól tudja, hogy a kamasz számára az első és legfontosabb lépés önmaga felfedezése, testi és lelki vonatkozásban egyaránt, csak ezután következhet a környező világ, a társak, a másik nem sikeres megismerése, kapcsolatteremtési, érzelmi és szexuális kérdések helyes megválaszolása. A könyv fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szól, és ahogy a fülszöveg írja: „Az iránytű persze csak a továbbhaladás helyes irányát mutatja, az útra kinek-kinek magának kell rátalálnia és azt végigjárnia." Ehhez pedig sok mindent meg kellene tanulni. Az iskolai tananyagon túl is. A. SZABÓ LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁS Mária Bartuszová szobrairól A pár száz méterrel odébb, a „nagy galériában" látható „Kortárs tájfestészet a Keletszlovákiai kerületben" című, avítt szemléletek tucatját fölsorakoztató tárlat után a megdöbbentés erejével hatott emez, amelyen Mária Bartuszová mutatkozott be a recenzens által már megnyitásakor Dóm Galériának titulált két szobácskábán, pár méternyire a kassaiakban mindmáig büszkeséget tápláló katedrális gótikus épületétől. Az évtizedek óta Kassán (Kosice) élő cseh nemzetiségű szobrászművész negyed század termését (1962—1987) összegző bemutatkozása nemcsak alkotói alázatról és a szobrok atmoszférájába sűrített, azokba és a térbe oltott szerénységről beszélt sajátos nyelven, hanem arról is, hogy a kerületben élő mesteremberek tucatjaiból kimagasló izigvérig művészek sorában kell nyilvántartanunk őt is. Sőt, e szerény, képzelt sorban is elülső, kockázat nélkül leírható, európai poszton. Az ötvenkét éves alkotó természetesen nem negyed század termését, hanem ezalatt érlelődött művészi szemléletét tette közszemlére a, recenzens saccolása szerint, mintegy 90 négyzetméternyi kisgalériában, amelyet ő maga rendezett be. Sőt, a helyszínen készített, a helyszínhez formált szobrokkal, a térhez méretezett ágas-bogas fával, egyéb anyagokkal. Főként gipszből és drótokból készült tárgyakkal. Tévedés ne essék: azzal, hogy alkotónk majdnem három hétig tartóan a helyszínen készítette el néhány szobrát, nem az alkotás expressziv, önfeltáró mozzanatát kívánta kidomborítani. Ellenkezőleg, azt a már-már érzelemmentes, szinte teljesen személytelen, szerkezetelvű művészetet mutatta be, amely a művészet tárgyteremtő funkcióját hordozza. Alkotásainak zöme szemmel láthatóan nem szállítható tovább, korai pusztulásra ítéltetett, egyetlen funkciója — a személyes tartalmakat előtérbe helyező alkotásokkal szemben — a forma, a szerkezet és a tér hiteles meghatározása; mondhatni, a személytelen forma objektivitása. Az már alkotáslélektani mozzanat, hogy Mária Bartuszová miért a személytelenségre, már-már az anonimitással parolázó művészetre voksol. Valószínű, hogy müvei magukban foglalnak több személyességre vonatkozó motívumot is, csakhogy ezek jelenléte nem kerekedik felül, nem válik uralkodóvá a geometriai struktúrák egzaktságával, objektivitásával szemben. Alkotónk olyan áramlatok összegzője, rokonitója, mint amilyen a hatvanas évekbeli fluxus, a hard edge vagy az expanzionista ihletettségű land art. Nem ki, hanem be a természetbe, a városba, a terekbe, hogy: „otthon legyünk benne". A recenzens személyesen nem ismeri a kiáHitót, sosem látta, azt viszont sejti róla, hogy mérhetetlenül szerény, visszahúzódó, rendkívül szenzibilis, miközben minden tette etikailag is megalapozott. Személytelenné formált alkotásai minden bizonnyal azért kapcsolódnak csak áttételesen az ember testi jelenlétének fizikai tényéhez, mert számára ez az áttétel — ez az én- és valóságképzeteknek különféle kreativitás- és térszituációkba való helyezése, absztrahálása — az utolsó esély arra, hogy egymás puszta létéből merítsünk vigasztalást. Olyan gondolkozó ő, akiben egyesül a kifejezés vitalitása az emberiség léthelyzetének szövevényességével. Szobrászaténak legmegdöbbentőbb sajátossága a forma finomságának egyesítése azzal, amit általában agresszivitásnak, fájdalomnak, szorongásnak, esetleg durva érzékelésnek nevezünk. Tárlatával hiteles szellemi-kulturális-társadalmi környezet rajzot teremtett. Kár, hogy nem a szomszédos „nagy galériában" kapott teret. SZIGETI.LÁSZLÓ TELEVÍZIÓ Derszu igazságai Évtizedek is elteltek azóta, hogy kezemben tartottam és olvastam Vlagyimir Arszenyev (1872—1930) szovjet-orosz Író és néprajzkutató könyvét Derszu Uzaláról. Akkoriban tanyákon éltem, a természet bűvöletében: a közeli erdőkben töltöttem napjaim nagy részét, ismertem az erdő világát, sőt a tanyánk csirkéire lecsapó erdei sasok rejtekhelyeit is felkutattam. Bizonyára fogékony voltam a természeti képek és élmények iránt, s mélyebben éreztem át az egyszerű tajgai vadász egyszerű igazságait. Belém vésődtek ezek az igazságok, gyermek és ifjúkoromat gazdagabbá tette ez a könyv. A könyv azóta sem akadt a kezembe, nem olvashattam újra, mint több kedvenc gyermek- és ifjúsági könyvemet, de Derszu igy is itt él bennem. A könyvből készült filmmel viszont immár másodszor találkoztam; legutóbb a Magyar Televízió tűzte műsorára a kétrészes filmet, s hűségesen végigültem a három órát: előre tudva, hogy a film rendezője, a kiváló Akimura Kuroszava, s hogy egy-egy kép micsoda remek rendezői és operatőri munka. És nem csalódtam az események ábrázolásában sem: Derszu ma is lenyűgözött. Most azonban azt az érzést is kiváltotta bennem, hogy a ma emberének, itt, a közép-európai földrészen, mily távolba vesző élménye a szabad természet, a vadászat, az erdő, az erdei állatok, a madarak. A természet ma szólamokra törpül: természet és környezetvédelemre, miközben egyre távolodunk tőle. Több ilyen „Derszu Uzala-film" kellene, az élet és a természet ilyen egyszerű és emberi szemlélete: az egér-ember, a bogár-ember, a szél-ember, a mások tisztelete. Kapálódzunk, keressük az utat a természethez, de még mindig jobban vonzanak a krimik; az erőszak bűvölete tart fogva bennünket, s csak fájdalmas lemondás a természet szépsége, erdeinek vonzása. Pedig a fa-ember ősidők óta szolgál bennünket, s kevesebbszer volt hűtlen hozzánk, mint mi őhozzá. Ebben a kettős hűségben rejlik Derszu igazsága is: te megadod, ami nekem kell, én megadom, ami neked jár. Enélkül könnyen elveszejtheti az ember éltető forrását... MÉSZÁROS KÁROLY nő 18
