Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-03-08 / 11. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Megszólal a töröksíp A sors furcsa iróniája, hogy az író épp azzal a könyvével búcsúzik a földi világtól s magától az alkotástól, melyben a bölcsőhelynek állít emléket, a szülőföld alakjait és tájait idézi meg, innen indítja hőseit a világ felé. Persze, Szombathy Viktor nem gondolt még az utolsó átváltozásra, mikor könyvét írta, s mi sem hittük, hogy ebből már posztumusz kötet lesz. Mert az író szinte az utolsó pillanatig szőtte terveit; íróasztalához ült, hogy így tegye teljesebbé múlandó napjait. A Megszólal a töröksíp csodálatosan szép és kedves regény. A cselekmény első színtere a török kori Rimaszombat. A város két polgára, Lopócsi Menyhért és Zorkóczi Bálint egy sebesült török nagyurat talált a Papharaszt nevű dűlőben. A török törvények értelmében annak, aki ilyen nagyurat talált, vissza kellett vinnie azt hazájába. Márpedig Murza bég, aki sebesülten feküdt a város határában, igen nagy úr volt. így hát a két rimaszombati egyetlen választása az útrakelés lehetett csak. Igen ám, de Rimaszombat és Konstantinápoly közt akkor sem volt kisebb a távolság, mint napjainkban. Sőt, akinek szekérrel kellett a Balkánig utaznia, az bizony hosszú időre búcsút vehetett szülőföldjétől. Lopócsi és Zorkóczi mindent vállal szeretett szülővárosáért. Elindulnak hát a bizonytalan világba, s a regény cselekménye így válik egyre izgalmasabbá. Kaland kalandot követ, mígnem a két parasztember találkozik budai Ali basával, bebarangolja a Balkán hegyeit, hajóra ül a tengeren, hosszabb-rövidebb időt tölt a szultán udvarában, végül visszatér Rimaszombatba. Hozzák magukkal a furcsa ajándékot, a máig őrzött töröksípot, mely a maga nemében mindennél drágább kincs volt Rimaszombatban. Mert ha azon az ismert dallamot elfújták az itteniek, minden török adószedő és fosztogató pribék messze elkerülte a városukat. Szombathy könyve valóban nagyszerű olvasmány. Az író stílusa élvezetes, élénk és fordulatos. Jellemformáló képessége tökéletes, cselekményszövése lebilincselő. Szombathy Viktor jó ismerője a kornak, melyben szereplői élnek. De kitűnően ismeri a tájakat is, amerre a regényhősöket végigvonultatja. Ismeri a természeti szépségeket, a történelmi múltat, a népek szokásait stb. Leírásai csodálatosak, korrajza hiteles, a regény mondanivalója pedig megszívlelendő. Könyvét éppen ezért fiataloknak és felnőtteknek, gömörieknek és távolabbiaknak egyaránt ■ ajánlom. Az író utolsó regénye nemcsak szórakoztat, de ismeretünket is gyarapítja, s egyben okít: önbecsülésre és szülöföldszeretetre. A Móra kiadó 1987-ben megjelent kötete nálunk is megvásárolható. CSÁKY KÁROLY Szent Hilárius Bőd Péter, mégha korának és világának — a XVIII. századi Erdélynek — elismert és nagy tudósa volt is, nálunk jelenleg, úgy hiszem, nem sokan ismerik nevét. Ennek oka főleg az, hogy ami tőle, róla hozzánk az utóbbi évtizedekben, években eljutott, azt csak az irodalomtörténetek, lexikonok róla szóló fenő 18 jezetei jelentették. Egyébként is csak kisebb példányszámú, nehezebben hozzáférhető kiadványok foglalkoztak vele századunkban. Nevét az irodalommal részletesebben foglalkozók leggyakrabban főművéhez, a Magyar Athenashoz szokták kapcsolni. Ez az 1766- ban kiadott irodalomtörténeti mű az első magyar nyelven írt betűrendes írói lexikon. Ebben a feldolgozásában Bőd Péter 528 írót vesz számba, tudományos igényességgel. Ezen kívül még húsz müve jelent meg nyomtatásban, szinte mind más és más műfajú írás. A terjedelmes életművet maga után hagyó tudós 1712-ben született. Udvari papként és könyvtárosként élt és dolgozott a vallási — őt is érintő — ellentétek tarkította XVIII. században. A Magyar Ritkaságok sorozatban az elmúlt év végén kiadott művének címe félrevezető. A benne olvashatóknak ugyanis szinte semmi köze Hilariushoz, Poitiers IV. századi püspökéhez. Bőd Péter Hilarius püspök nevének jelentésére volt tekintettel, „amely vidám szivüt, jó kedvűt vagy örvendezőt tészen" — ahogy az olvasónak szánt bevezetőben írt erről. Könyve valójában — ahogy a mű alcíme is jelzi: „szívet vidámító, elmét élesítő, kegyességre serkentő, rövid kérdésekbe és feleletekbe foglalt dolgok" gyűjteménye, melyeket a szerző „az hasznos idő töltésére, s mind az épületes tanúságra" ajánl olvasójának. Azt hiszem, a XX. század végi olvasó sem fog csalódni e ritkaságokat lapozgatva, olvasgatva. A tizenhárom fejezetbe — többek között gazdaságról, szerelemről, halálról, betegségről — szedett tudnivalók kellemes, sokszor mulatságos perceket szerezhetnek a mai, jó irodalmat szerető embernek is. Kiváltképp. ha a több mint kétszáz éve megfogalmazott gondolatokban több helyen is észreveszi azok mai érvényességét. A kötet elé nem hosszú, de a korban és Bőd Péter munkásságában nagyon jól eligazító tanulmányt írt Hargittay Emil, aki jegyzetekkel s — lévén nem ma írott munka — hasznos szómagyarázatokkal egészítette ki ezt a gyűjteményt. Mivel a Magyar Ritkaságok minden darabja kapható könyvesüzleteinkben, „szívünket vidámítja. elménket élesíti" ez az érdekes kis könyv is. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987) AMBRUS FERENC FILM Tájképek sorakozója A kassai (Kosice) Kelet-szlovákiai Galéria a kerületben élő képzőművészek közül harminchoz fordult azzal a felhívással, hogy ábrázolja a kerület szocialista fejlődését. Ösztönzőként hathatott, hogy az alkalomra készült alkotásokból — azon túl, hogy a jégtörő február tiszteletére tárlatot szervez — a saját gyűjteményét is gyarapítani akarja. Magyarán: a legjobbnak minősülő festményeket megvásárolja. Ennek ellenére csak huszonketten neveztek. Emögött föltehetően nemcsak az húzódik, hogy az ilyen pályázatok feltételezett elvárása' inak nem mindenki tesz eleget szívesen, hanem a különféle belső és külső hatások, az alkotói dilemmák és szubjektív életérzések is, amelyek az alkotót nem engedik kilépni az autonóm témaválasztás bűvköréből. Vagy egyszerűen csak azt gondolták néhányan, hogy az ilyen felhívásra legömbölyített szögletű, kitakaritott közérzetű, kellemes, üde képzeteket keltő festményekkel ajánlatos csak nevezni, s ők e finomabb, boldog hangszerelésű világtól éppen nagyon távol vannak, igy hát nem lehetnek hitelesek. Akadhat néző, aki ne értené meg őket? Mivel a beérkezett művek zömét tájképek alkották, a szervezők úgy döntöttek, a már említett történelmi évforduló tiszteletére a „Kortárs tájfestészet a Kelet-szlovákiai kerületben" címmel rendeznek tárlatot. S mert az anyaghoz hozzácsatoltak a tavalyi presovi „Korunk embere és annak világa" című, a noszf tiszteletére szervezett kiállítás festményeiből is, a bemutatkozók száma pontosan harmincra kerekedett. Természetesen nem a létszámgyarapitás, hanem a tárlat gazdagítása, sokrétűsítése céljából. Az nyilvánvalóan nem a tárlatszervezők rovására írandó, hogy a február végéig nyitva tartott kiállításon egyetlen új szemléletű, formabontó festménnyel sem találkozhatunk. Néhányan még mindig úgy vélik, hogy a gyarapodás diadalát csak gyárak, erőmüvek, ábrázolásával lehet bemutatni. Igaz ugyan, hogy sajátos ecsetkezeléssel, színharmóniával vagy éppen „az alkotó kívülmaradásáról beszélő" rideg színekkel igyekeznek tovább éltetni ezt az irányzatot, csakhogy a már megszületése pillanatában hiteltelen művészi gesztus ettől még nem válik hitelessé, ellenkezőleg, egyre avittabbá lesz. Nem ilyen mérvű az általános averzió a konvencionális tájképektől, amelyek egynémely festőművészünk műtermében ugyancsak szép számmal gyártódnak. A metaforikus, valamelyik részében, momentumában, megoldásában elvonatkoztatott, másra is utaló tájképek már nyugtalanító kérdéseket is kicsiholnak belőlünk. Természetes, hogy az elvont formák és az egymással szinte paradoxális viszonyban álló színek is kifejezik a táj mozgását, az alkotó életérzését, sőt, mintha napjaink létállapotaival ez a kifejezési forma lenne leginkább szinkronban, mégis az ilyen ihletésű és szemléletű festmények voltak leggyérebben láthatók a tárlókon. A kiállítottak alapján Eckerdt Sándor, Roskoványi István, Duncsák Attila, Slavomír Brezina és Dusán Srvátka a fentebb említett órtékszemlélet letéteményesei, s bár merőben különböznek tőlük Tibor Gáli (felvételünkön „A döglött halak öble" című olajfestménye) és Frantisek Vesely szimbólumokkal élő, vagy Ladislav Zozulak geometrikus elemeket alkalmazó festményei, mindenképpen az ő alkotásaik voltak azok, amelyek e szerény, különösebb értékek fölsorakoztatását mellőző tárlaton nagyobb figyelmet érdemeltek. SZIGETI LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁS Vezeklés Híre jóval megelőzte a filmet, emberek beszéltek róla nálunk is anélkül, hogy látták volna. De bemutatását mindenképpen várták. Korábban volt egy szűkebb körű szakmai bemutató, azután a Dolgozók Téli Filmfesztiváljának egyik darabjaként ezt vetítették filmszínházainkban, s az előzetes jelentések szerint márciusban a mozik műsorára tűzik. Tengiz Abuladze grúz filmrendező filmje színvonalas művészi alkotás, nem egy konjunktúra-lovas tisztességesen megcsinált munkája. Igaz. olyan dolgokról beszél a Vezeklésben a rendező, amelyekről sokáig inkább hallgattunk, megfeledkezve arról, hogy az eszme nem azonos a gyakoriattal. Abuladze filmjét előszeretettel kötik a kritikák ahhoz az országhoz, ahol keletkezett, tehát a Szovjetunió történelmének személyi kultuszos időszakához. Csakhogy: ennek a filmnek a tengerentúli sikere arról vall, nem köthető egyetlen emberhez, egyetlen személyhez. Abuladze a mindenkori abszolutizmus lélektanát próbálta megalkotni, Variamban a mindenkori despotát, a diktátort fogalmazza meg... Az már csak a nézőkön múlik, kiben kinek az arcát, jellemét idézi fel, szűkebb vagy tágabb környezetének melyik kis- vagy nem egészen kiskirálya jelenik meg. Diktátort nem lehet fekete-fehérrel festeni, mint ahogy a film is határozottan utal rá, vannak, akik szeretik, vannak odaadó hívei, és vannak ellenfelei is. És az abszolutizmusnak megvan a maga eszköztára, megvannak a maga áldozatai. Mesébe illő történetek hallhatók olykor nyomtalanul eltűnt emberekről, de öntömjénező ünnepségekről is. Nem véletlen hát, hogy Variam pribékjei arctalanok, leginkább a gépembereket — és egy kicsit a sötétnek is titulált középkort — idézik. Részei egy gépezetnek, mely általuk és velük együtt működik, szüli a megfoghatatlan félelmet az emberekben. És még valami nagyon fontos a filmben: Variam utóélete. Az, hogy leszármazottai és azok leszármazottai hogyan néznek a történtekre. Beszélhetnénk szükségszerűségről, meggyőződésről, beszélhetnénk arról, ami az eszmékből, a tettekből átörökíthető, hogy szinte természetes tartozékaként öröklött tulajdonságaként él Variam fiában, hogy apja hős volt... A történelem ítélőszéke előtt mégis más lenne? Vannak az emberiség történelmében olyan események, olyan korszakok, amelyekre nem lehet egyszerűen csak fátylat borítani; befejezetté sem nyilváníthatók egyetlen egyén pusztulásával. A „temetés" csak azután következhet be, ha szembenéztünk egy-egy korszakkal, s rendes helyére került minden — a történelemben is, az emberekben is. Különben tovább él egy megfoghatatlan félelem az emberekben; az abszolutizmus kísértete elűzhetetlen. (A kamasz fiú értelmetlen halála végül is arról győzi meg az apát, hogy az értelmetlen emberpusztítás — csak hogy a legenda szerte ne foszoljék — nem folytatható.) A vastaps, amelyet a nézőktől nálunk is kapott a film, egyértelműen annak szól: beszélni kell történelmünk sötétebb foltjairól, hogy meg ne ismétlődhessenek a dolgok. S hogy jó film, az is bizonyítja, hogy Amerikában is vastapsot kapott. N. GYURKOVITS RÓZA T
