Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-23 / 9. szám
A CSALÁD gyszer volt, hot nem volt, a nógrádi hepehupákon túl, az Ipoly folyón innen, élt egy házaspár. Az asszony beszédes, vígkedélyű volt, az ura szóban, mosolyban is fukarabb. Amikor összeházasodtak, annyifűk sem volt, mint a templom egerének, mégis mindenük megvolt mert szerették egymást Valahogy így, meseszerűen kellene kezdeni ezt az írást, mondogatja napok óta az elmesélő, s közben azon kesereg, a házaspár története csak utótag, mai szemmel meseszerű. A múltban szinte megfeszültek, éjjelnappal hajszolták magukat. Először magukért aztán a gyerekekért, később az unokákért Osztottak és szoroztak, elvettek és hozzátettek, természetességük legfőbb jellemzője a becsületes munkából származó jövedelem, s a pénz biztosította tekintély megszerzése, majd megőrzése volt. Sosem hivalkodtak, de azokkal se törődtek, akik a robot megszállottjainak, csudabogárjainak tartották őket Ezekről egyszerűen nem vettek tudomást. Házasságukat a puritán okosság, a célratörő racionalitás és a gondosan szabályozott kiegyensúlyozottság jellemezte s jellemzi most is. Az azonban mégis meseszerűséget kölcsönöz nekik, hogy mindig az elvégzett munkából fakadó tisztességet tekintették követendő életformának, igazi életideálnak pedig a munkával szembeni alázat megőrzését és atadásat Nekik a politikus vagy az agitátor nemcsak az ötvenes években, ma is fölöslegesen szövegeli, hogy növelni akarja a vállalkozó kedvüket, mert bennük az mindig elevenen működött. A külső szabályozók, az utasítások, rendelkezések. az ország kacskaringói természetesen belejátszottak az ő életükbe is. de legfeljebb ismeretlen részletekkel tudták meglepni őket, családi fészkük valóságát, életük egységét nem tudták kikezdeni. S éppen ettől rokonai azoknak a mesebeli figuráknak, akik bár öntudatlanul, de kirekesztődnek a látszólagos valóságból, hogy egy sokkal izgalmasabb, minden mozzanatában hitelesebb jelenben, összefogott egyéniségük zártságában lehessenek otthon. dám Mihály háromévesen került szülőfalujából, a Sajó menti Girincsről az Ipoly völgye északi részén elterülő Vükére (Veliká nad tpíom}. Pont azon esztendőben, amelyben majdani, máig ragaszkodó szerelme megszületett a falu egyik portáján, hogy a Sinka Borbála nevet kapja. Az akkor hároméves fiút édesapja hozta magával, mert egy fiatal földesúr öthektámyi dohányosán félhaszonban dolgozhatott. Mi sem nyilvánvalóbb, hogy a munkából a család valamennyi tagja kivette részét Ádám Mihály tíztől huszonkét éves koráig dolgozott, vagyis kereken egytucat esztendőt a családi vállalkozásban, amiből négyet szeretne elismertetni a hivatallal. Mert 1989. január 7-én betölti a hatva na t nyugdíjas lesz Bár a posztógyáriaknak, és neki is az a terve, hogy egyelőre marad. Ha abbahagyná, valami végképp etfojtódna benne, végképp leforrasztaná egyébként sem sokat használt szóját Úgy érezhetőé, a pálya, amit megtett, a semmibe vezetett Hirtelen semmissé válnának a bútorgyárban, a széntelepen, a szövetkezetben és a posztógyárban eltöltött évek. Meg talán a méhészkedés is. Nyugtalanító káprázattá válnának azok a csillagfényes pirkadatok, amelyeken, a gyári műszak után vagy éppen előtte, négy éven át járt fejni a szövetkezet istállójába, hogy több legyen a pénz. Ezt legfeljebb a mesebeli Fanyűvő bírta volna rajta kívül. Igaz az ötvenes évek traktorainak nyergét ő sem bírta gyomorbántalmak nélkül, mégsem szállt ki egykönnyen, mert a föld nem maradhatott megdolgozatlanul. És a posztógyári néma fogcsikorgatások ? A lépcsőfokok akaratlan megtétele, segédmunkásétól, a gépkezelőén, a csoportvezetőén át a mesteréig ? Tizenegy éve a losonci posztógyár kártolórészlegének mestere. Akamok lenne ? Szó sincs róla, csak valami csoda folytán, olyan ember került mesteri posztra, aki ösztönösen is olyan erények híve, mint a józanság, a szakértelem, a becsület a kitartó munka. £bben nem is rokona, szinte édestestvére a felesége, aki 1948-tól a losonci (Lucenec) PoTana munkásnője. Ma már nyugdíjas, de libatömés, sütés-főzés közben is hallja néha a gépek zörejét. Panaszolta is, hogy a mai kártoló, amíg a gépkezelő az esetleges hibát keresi, félremegy cigizni, lazítani. Ő? Ott állt a gépnél, várta, mikor kezdheti újra, mert nem volt mindegy, mennyit termel. Nevet is, mint az a jóságos anyó, aki átlát minden történeten, s tudja, a rengetegébe tévedt vándorlók közül ki méltó a segítségére. Ezzel a mosolyával kínálta porcukrozott herőcéjét meg erős kávéját, majd a konyhai díványon szétszórt oklevelek és érmék tucatjain állt meg a tekintete. Az övé meg az uráé. Negyvennyolctól annyi, hogy ki lehetne velük tapétázni a nagyszobát Az Év Mesterétől, a népi milícia kitüntető oklevelén át a Csemadok-beli tevékenységük elismeréséig sok minden. A meséidnek két nap múNa is emlékezetében volt még ez a kép. amikor Komáromban (Komámo), a Járási Építkezési Vállalat gazdasági igazgatóhelyettesének irodájában megpillantotta a mérnökfiuk nevére kiállított oklevelet. És ahogy utána járt, azt is megtudta, hogy Éva lányuk sem utolsó munkása a losonci Prior áruháznak. Sőt olt kiktől örökölni a munkabírást a munka szeretetét. Ele a két gyermek számára nemcsak ez az egyetlen, amit örökségüknek tudnak. Amikor az elmesélő arra kérte őket, idézzék föl gyermekkorukat, édesapjuk, édesanyjuk szeretetének és szigorának megnyilvánulásait, szinte mindketten tisztelgő távolsággal szóltak édesapjukról. Kíméletlen volt? Nem, csak szigorú. Magáért beszél, hogy magáztatta magát a gyerekeivel. Sokan azt vallják, leáldozóban lévő apa—gyermek kapcsolat az olyan, amelynek az önkénnyel kiharcolt presztízs a jellemzője, csakhogy Ádám Mihály atyai presztízse nem az önkényen, hanem következetességen, a rendszeres számonkérésen alapult. Mi tagadás, nehezen felfogható a hatása, mert látszólag nyíltság ellenes, holott éppen azért szófukar, mert egyedül őszinte akart tenni. Egyik gyerek sem fogalmazta meg igazán az apai szigor és következetes számonkérés káros hatását, ellenkezőleg, dicsérték, bár hozzátették, csak mai, felnőtt tudatukkal, ugyanakkor mindketten hangsúlyozták, hogy ők gyermekeik barátjaként akarják élni a szülő szerepét. Vagyis ezen a pontos, utólag, mondhatni, szavaikkal ellentétben, apjukkal ellentétben cselekszenek. Férsze, maga az édesapa is megváltozott. nagypapai minőségében fölöttébb engedékeny. Amikor Gyuri fia vagy Éva lánya az ő szeme láttára fegyelmezné gyermekét, közbeszól, védi unokáit. De ezen a ponton csak látszólag kerül ellentmondásba elv és gyakorlat, hiszen benne apa és nagyapa eleve két ember. égső soron, mindnyájan több ember vagyunk, teszi hozzá az elmesélő, és felsóhajt Mert mi is mesélhető el a többórás beszélgetésekből? Abból a vükéi csillagos éjszakából, amikor együtt várta Ádám Mihállyal az autóbuszt, hogy bedöcögjenek Losoncra ? És az éjszakai műszak közömbös tekintetű munkásarcaiból? Mi mondható el annak tudatában, hogy kettejük nyugdija együtt sem lesz négyezer, s bizony továbbra is meg kell hagyni a méheket, hogy legyen plusz-bevétel? Mi mesélhető el az életükről, amikor maguk megfogalmazták, hogy mindaz. amit megszereztek, az nemcsak a Pol'anának, hanem a műszakon túli sok hajtásnak, a két kezüknek, az örökös robotnak is köszönhető. Amikor Gyuri befejezte az építészetit, kilencvenkétezerért kapott Lada gépkocsit, Éva házassága százezerbe került és folytatható lenne, mi mindent adtak gyerekeiknek. Dicséretükre legyen mondva, sosem kérték. ányszor gondolnak haza, nem tudható. Annyi azonban bizonyos, hogy nemcsak félhangosan ismerték el szüleik önzetlenségét, áldozatkészségét. Éva beismerte, annyit semmi esetre sem fog tudni adni két gyermekének, amennyit ö kapott otthonról, s bár Gyuri ezt nem mondta ki ilyen kereken, szavai mögött ott bujkált, gyermekei annyit kapnak majd, amennyi lesz. Mert mindketten kissé eltúlzottnak tartják szüleik szüntelen robotolását ugyanakkor alig látják, hogy ők sem sokkal különbek. Ezt más forrásokból tudta meg az elmesélő. Nem véletlen, hogy Gyuri már huszonhét évesen vállalati igazgatóhelyettes, s az azóta eltelt három évben, annak ellenére, hogy ez nem sok idő, s hogy természetesen nem egyedül, hanem egy alaposan megfiatalodott gárda tagjaként mégiscsak sikereket, elismeréseket ért el. Férfiasán bevallotta, néha hiányoznak neki több száz kilométerre élő szülei, s a meséiének újból csak az édesanya fájlaló szavai jutottak eszébe, aki túlhevült szavakkal mondogatta, jó lenne bizony, ha közelebb lennének. De azért elfogadják, hogy ilyen az élet: emberek házasodnak s ki közelebbre, ki távolabbra kerül a szülői háztól. Attól függően, merre veti a szerelem. A láthatatlan szálak révén azonban, amelyek néha sokkal-sokkal többek a láthatóaknái, a kapcsolat éltetőén működik. S e kapcsolatban a családban kialakított értékrend, világszemlélet munkál. Amikor Gyuri megírta szüleinek, hogy kinevezték vállalati igazgatóhelyettesnek, egy máig őrzött levélben azt írta vissza az édesapja: fiam, ne felejtsd el, hogy honnan kerültél ki, ki volt az apád. És még valamit: a szádból sose csinálj segget. Hát igen, mondta akkor egyértelmű örömmel az elmesélő, ez Ö. Az az Ádám Mihály, aki az éjszakai műszakban végigvezette őt a fonodán, és sajnálkozón beszélt ártól, hogy néhány éve egy kártológépet még hatszázezerért vehetett a vállalat ma négymillióért, a textilnek meg majdnem ugyanaz az ára, ami volt; hogy tizenöt kártológépükből három ötven-, hét pedig huszonöt éves; hogy a gyár mintegy 1 700 dolgozójából csak mintegy 650 a közvetlenül termelő erő; hogy azok közül, akikkel dolgozik, igazából csak ötven százalék a jó munkás, pedig ennél sokkal jobb százalékarányra lenne szüksége minden gyárnak; hogy már akadt olyan prémiumelvonással bírságolt munkása, aki megfenyegette, „na, Misi bácsi, majd odakint találkozunk", de a többség azért szereti. Szeretik, mert nem zaklatott lelkű, mert halk, mert éjszakai műszakban, amikor-----------N éhen, a gémegtehetné, hogy egy kicsit lepihen, pék között járkál, kérdezi, hogy megy a munka, biztat és odafigyel, együtt van a munkásaival. Hiába, ezt tanulta, ezt hozta otthonról, a dohányföldről. És Gyuri fiáról is kiderült, hogy amikor kellett, levetette öltönyét és beállt a kőművesek -n, Fások közé dolgozni, mert éppen egy aduig még nem épített betonszerkezetet húztak fel. elmesélőnek nyugodt józan, ki/~\/L egyens&fozott emberként mutatkozott meg Ádám Mihály, akinek már felidéződő hangja, képzeletben megjelenő szigorú, mégis meleg tekintete, de már oktatólag felemelkedő mutatóujja is elég volt ahhoz, hogy a két gyerek azt tegye, amit és ahogyan kell. S tudják ezt róla azok a munkások is, akik otthon, családi körben is becsületesek, helytállók. Mert Ádám Mihály szerint akik odahaza jól bánnak a családdal, azoknak a gyár, a munkaidő, az elvégzett munka minősége sem közömbös. Azok otthon is, a gyárban is tudják, csak azt lehet elosztani, amit megtermeltek. Mi tagadás, az elmesélő először azt hitte, hogy pedagógiai tébolyban szenvedő apával ül szemben, aki elveszítette minden beleérzőképességét képtelen gyermekei fejével gondolkozni, s ezzel nemegyszer utat nyitott annak, hogy nyugodt már-már jó szívvel legyen kegyetlen. Aztán hát az éjszakába nyúló beszélgetésben rádöbbent arra. hogy érzéketlenségeiben semmi szándékos könyörtelenség nem rejtezkedett, s hogy „érzéketlensége" burkolt de tömény együttérzés volt amelyet az az érdek irányított hogy a két gyermekből ne munkakerülő, lusta, a lehető legkönnyebben élni akaró „mai" fiatal legyen, hanem munkaszerető, a vállalt kötelességeinek eleget tevő kemény ember. Akinek értéke tudásában van. S ha az elmesélő hozzáteszi, hogy gyári gárdáját is egyetlen nagy családként kezeli, jó meg kevésbé jó. olykor rakoncátlankodó „gyerekeket" látva bennük, akik közül mór a szó szoros értelmében kinevette utódját akit majd javasolni fog maga után a mesteri posztra, akkor be kell ismernie, hogy Ádám Mihály, azon túl, hogy a családjának élt, a tágabb közösségért is sokat áldozott. A tágabb közösség érdekeit szem előtt tartva is tudott gondolkozni. Mert feleségével együtt egyszerre voltak gyári munkások és földművelők, szülők és gyermekeiket a hajnali órákban magukra hagyó munkások, egy időben tudtak babusgatok és szigorúak lenni. Magyarán: mindig tudták, hogy a sok lehetőség közül mit válasszanak. Mindig azt amely helytállásra sarkallt, ugyanakkor megélhetést is biztosított Az elmesélő már csak egyetlen beismeréssel tartozik olvasójának: ő még egyetlen riportalanyától sem kérdezte ilyen egyenesen : boldog-e ? S még egyetlen riportalanya nem válaszolt olyan mozdulatlan arccal, amilyennel Ádám Mihály, valahol az Ipoly menti csillagos ég alatt. Vüké és Losonc között: „Igen, én boldog ember vagyok." Mintha a mesében; és mégis azon innen: a legrealisztikusabb valóságban. Egyszer volt hol nem volt... S mindaddig étnek, míg meg nem halnak. Sőt azon is túl, sok mindenben rájuk hasonlító gyermekeikben és négy unokájukban. Akikből, remélik, ugyanolyan derék emberek tesznek, mint ők voltak egykoron (s ma is). Bár erről nem esett szó SZIGETI LÁSZLÓ
