Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-16 / 8. szám
„Hogy mi lesz ezután .. Beszélgetés a hetvenéves Ordódy Katalinnal Vitathatatlan, hogy egyik legnépszerűbb szlovákiai magyar írónk: Ordódy Katalin. Első regényével, a Megtalált élettel 1958-ban jelentkezett. A kritika nagy elismeréssel fogadta az akkor negyvenéves írónő debütálását. Azóta pontosan három évtized telt el, s közben olyan sikeres, több kiadást megélt regények kerültek ki tolla alól, mint Az idegen vagy A keskenyebb út. A napokban könyvesboltokba került Mediterrán széllel című útirajzában törökországi élményeit rögzítette. Fiatalos hévvel, mondhatni, önfeledt szerelemmel. A szép kivitelezésű kötet olvasójának bizonyára eszébe sem jut hogy írója hetven éve, február 22-én született Léván (Levice). — Kötődik-e még Lévához, s ha igen, a maihoz vagy a múltbelihez ? Bár nem biztos, hogy ez a kérdésem helyénvaló, hiszen egyik, szülőföldről készült írásából tudom, igazi szülővárosának Zselizt (Zeliezovce) tekinti. — De facto Léva a szülővárosom, mégis Zselizt érzem annak, ahová, szüleimmel együtt, kilencévesen kerültem, s mindent, ami gyermek- és ifjúkoromból emlékezetes számomra, ott éltem meg. Ha mégis kötődöm Lévához mint szüleim s jómagam bölcsőjéhez, akkor emlékképeken keresztül. A mai Léva már teljesen idegen nekem. Merőben más a légköre, mint annak a városnak, amit én Lévaként ismertem. Zseliz ma sem idegen nekem, mégsem járok oda szívesen. Ott az atmoszféra még nem annyira, de az utcák képe nagyon megváltozott. Egykori házunk helyén is toronyház áll, az egykori fasorok eltűntek, akár a régi zugok, helyek... És én ezt nem akarom látni. Az ilyenkor örvénylő nyugtalanságomat az sem szünteti meg, hogy a régi Zselizből azért megmaradt egy-két számomra kedves hely. — Milyen értékrendet, világképet hozott otthonról, a szülői csatád fészkének hőfokát átmentette-e későbbi időkre? — Sohasem tudatosítottam, mit kaptam otthonról, és az igazat megvallva, nem is akartam tudatosan átvenni abból, amit odahaza láttam és értéknek tartottam. Hagytam, hogy női és anyai ösztönöm irányítson, amikor a bennem igen erősen munkáló családi összetartozás kérdésében dönteni kellett, ha ezek a kérdések előtérbe kerültek. Asszonyként azt akartam, hogy a családom erős mag legyen, széttéphetetlen egység. Különösen három gyermekem megszületése után uralkodott el rajtam ez az érzés. Mindennek ellenére, valójában nem én, hanem az immáron 19 éve tragikusan elhunyt férjem szolgált jó példával gyermekeimnek, főleg ami a tartást illeti. Meg is írtam egyik novellámban, hogy én mindig jobban tudtam, mit kell mondani, a férjem pedig mindig jobban tudta, mit kell cselekedni. És szerencsére, mert ezzel tudott igazán hatni a gyerekekre. — Ha már novelláját említette, hadd kérdezzem, mikor jelentkezik kötettel a novellista Ordódy Katalin? — Nem merek jelentkezni. Néhányan úgy is azt állítják, túl sokat publikálok. Bár tudom, hogy nincsen igazuk, hiszen harminc év alatt tizenkét könyvet írtam, ami semmilyen körülmények között nem mondható soknak. Az ellenérvek mégis tartózkodóvá tesznek, s ez megakadályoz abban, hogy harminc-negyven novellámból összeválogassak egy tucatnyit. Talán túlzásnak vennék, ha kopogtatnék velük, amit az is igazol, hogy nem is kértek erre. Dehát több ilyen félreértést és félreértékelést megéltem már. Először talán az 1961-ben megjelent Nemzedékek cimű regényemet követően, amelynek eredeti címe Lázadók volt, ezzel a címmel azonban nem engedte megjelenni az akkori igazgató. És Fábry Zoltán, aki erről mitsem tudott, s aki egyébként rendkívül pozitívan nyilatkozott a regényről, számon kérte a nemzedéki regényt. Magyarázkodtam volna, hogy ez egy kényszerhelyzetben született, rendkívül félrevezető cím, amelynek az az oka, hogy... Ugyan. — Létezik-e női irodalom, s ha igen, milyen értelemben ? — Amelyik mű kiérdemli a női irodalom minősítést, azt nem tartom irodalomnak. Az irodalmon belül tehát nem létezik számomra női irodalom, amiként férfi irodalom sem. S ha véletlenül mégis ilyen minősítés éri a valódi irodalmat, akkor igazából a mü értékének lefokozása történik meg. — Hatvanadik születésnapját Az idegen és A keskenyebb út című regényeinek a „Csehszlovákiai magyar írók" sorozatban való megjelentetésével ünnepelte kiadónk, a Madách. E két regény olvastán talán helyénvaló az a kérdés, vajon Ön szerint a nőknek minden helyzetben maguknak kell kiharcolniuk a tudatosságot, a függetlenséget, az egyéni szabadságot jelentő győzelmet? — Azt hiszem, minden embernek. Ha valami, hát a személyiségért vívott látható és láthatatlan küzdelem mindenkiben lejátszódik, legyen az férfi vagy nö, aki tartalmas életet akar élni. Az igazságkeresést, a kudarcok bevallását, a csalódásokat és a gyötrelmeket egyáltalán nem érzem kizárólagosan női problémáknak. Hogy én ezeket nőkön keresztül ábrázolom érzékletesebben, valószínűleg női mivoltomból adódik. Ahogy X-nél vagy Y-nál férfi voltából is adódik, hogyan szemléli a világot, milyen atmoszférájú regényt ír. — Az Ön élete kinek a sorsával mutat közelebbi rokonságot: Az idegen Gigijéével, vagy A keskenyebb út Lucijáéval? — Szívesebben felelném, hogy Luciéval, aki jóval belátóbb, talán még okosabb is Giginél, de ha őszintének kell lennem, akkor azt kell mondanom, Gigi alkata áll hozzám közelebb. Ugyanis én teljesen üres batyuval indultam a második világháború után. Mondhatnám azt is, kátyúban voltam, amiből mindenképpen ki akartam vergődni. Feltétlenül meg akartam mutatni, hogy nem abból a fajtából vagyok, amely könnyen elveszik. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy egyáltalán nem vagyok azonos a hőseimmel. Természetesen, minden regényemben megtalálható vagyok. Hol férfiként, hol nőként, de sehol teljes tükrözésben. Egyes helyzetek, lelkiállapotok az enyémek, vagy ahogyan egyik-másik hősöm bizonyos dolgokról gondolkodik, de semmi egyéb. — Bár írószövetségi tag, eléggé távol tartja magát irodalmi életünktől. — Irodalmi életünk tartja távol magát tőlem. — Mit értsek ezen ? — Valamikor, a kezdet kezdetén, emberileg létezett itt egy írói közösség, ha a művekre vonatkozóan nem is jelentett sokat. Mára megszűnt. Ma akkor élek irodalmi életet, ha gyűlésre hívnak és szavaznom kell. Ilyenkor, futólag, emberi közelségbe lehet kerülni egy-egy irókollégával, de igazi, mély, emberi közeledés egyik részről sincs. Falak vannak az öregek és a fiatalok között is, aminek okát abban látom, hogy a fiataloknak már nem kell olyan terhet cipelniük, mint nekünk kellett, miközben ők azt hiszik, ami van, ami értékelhető, azt ők harcolták ki. Pedig azt a kor hozta magával, amelyben idősek és fiatalok egyaránt benne vagyunk. S ha már eddig eljutottunk, hadd mondom el, leginkább a tolerancia veszett ki irodalmi életünkből. Pedig tolerancia nélkül működésképtelen az irodalmi élet, amiként művek és kritika nélkül is. Nem azt mondom, hogy tolerancia a silány irodalom elfogadásához szükséges, hogy egyáltalán ezt az irodalmat el kell fogadni. Egyáltalán nem erről beszélek. Inkább arról: aki nem látja be, hogy az irodalomnak nemcsak egy bizonyos szemléletre van szüksége, hanem szemléletek és nézetek sokaságára, az valójában irodalomellenes. Nálunk a legtöbb ember azt hiszi, hogy az egyedüli boldogító az, amit ő csinál. Rendjén van, ha közben elfogadja, hogy a másik, a harmadik, az x-edik is ugyanazt gondolja magáról. Vagy valami teljesen mást, meghökkentőt. Tolerancia, igen, ez nagyon hiányzik ... — Alighogy megérkeztem Önhöz, boldogan tette elém legújabb kötetét. Szemmel láthatóan örült neki. — Hogyne. Nagyon közel áll hozzám a tartalma, amelyben kilenc törökországi utazásomat írom le, három részben. De KONÖZSI ISTVÁN felvétele nehogy bárki is azt gondolja, klasszikus útirajzot kap kézhez. Szó sincs erről. Ez egy szerelmi vallomás. S mert a szerelem mindenki életében rendkívüli dolog, sajnálatos, hogy sok foltocska csúfítja. Nagyon sok hiba maradt a könyvben, ennek ellenére remélem, sokaknak tetszeni fog. — Eddig kizárólagosan napjainkban játszódó regényeket, történeteket publikált a kiadóban azonban megtudtam, hogy műhelyéből történelmi időkben játszódó ifjúsági regényt várnak.— Igen, Rákóczi koráról szóló ifjúsági regényt írok, amely Léva várában játszódik. Mi tagadás, nagyon sok meglepetés ért írás közben, ami annak tulajdonítható, hogy eddig még nem írtam, tehát nem is tudhattam, mit jelent történelmi regényt írni. Sok kutatást, tanulást, viszonyítást, mégha fiktív is ez a regény. Sok nehézséggel jár például a kor atmoszférájának hitelessé tétele, amihez nagyon sok mindennek utána kellett járnom. írás közben jöttem rá, hogy főhősöm nem tud sem Írni, sem olvasni. Az már más kérdés, hogy a történet során megtanul, mert nagyon nyitott, megismerésre kész, önálló, határozott lány. Laura a neve, de Babérkának hívják és árva. Legnagyobb tette pedig az, hogy rájön egy Rákóczi ellenes összeesküvésre, és megakadályozza azt. Nos, ezt a regényt a kiadó valóban várja, sürgeti. Hogy mi lesz ezután, nem tudom. Nem is akarok rágondolni. írói jövömről inkább ne beszéljünk, jó? — E szkepszist árasztó szavak hallatán szinte kínálkozik a kérdés: Írói szemmel visszatekintve, az 1958-ban „megtalált élet" mennyire lett 1988-ra teljessé? — Amit magamtól vártam, amire erőmből, tudásomból futotta, azt megtettem. Talán több nehézséggel, mint gondoltam volt, de minden fájdalom már a múlté. Mindent összevetve, elégedett vagyok .. . Az olvasóim szeretnek. — Köszönöm a beszélgetést. SZIGETI LÁSZLÓ nő 17
