Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-09 / 7. szám
Hirdetést fogalmaztam meg, és kitűztem a felvonók melletti többi kínálat közé. Gyerekkocsik, sílécek, kerékpárok, gyerekágyak, filmezőgépek, magnetofonok és az én Babeta mopedem. Elhatároztam, hogy eladom. A nyárnak vége, a kompániámmal már nem jártam össze. Michal nem akart velem felülni rá, azt mondta, elege van a saját kirándulásaiból, hosszú utakra vállalkozott, az üzemi nehézségek idején szolgálaton kívül is dolgozott, igy azután én teljesen felhagytam a moped használatával. Ha valamelyik vasárnap mentünk valahová, akkor gyalogosan. Kívánkoztam is a szabadba. Tiszta levegőt szívni, kortyokban nyelni, mint a forrásvizet. Nézni az eget, a madarakat, amelyek tanítják a kicsinyeiket, hogyan kell a szárnyaikat erősen tartani, nem leesni, kitartani. Nézni a fákat, amelyek gyümölcseiket hullatják, és termésükre büszkén, csendesen és öntudatos tartással, békésen készülnek a halálra. Nagyon kívánkoztam a szabadba. De Michallal kívántam ott lenni. Neki akartam elmondani a benyomásaimat, a gondolataimat, az ötleteimet, amelyek néha talán ostobák. bolondosak és értelmetlenek, egészen át akartam adni magam neki, és hallgatni őt. látni a meglepődött homlokát, felfedezni a szája felkunkorodó sarkaiban valami egészen kicsinyke, be nem vallott örömöt, ellopni valamit a pillantásából, amely, nem tudva, hogy mit hogyan mondjon el, bizonytalanul bolyong a földön ... De Michal nem igényelte ezt. Egyik nap a másik után telt el, és én egyformán, valami ideges, vágyakozásteljes várakozásban a reggel után, egyedül töltöttem el a tanácstalan délutánokat és az üres estéket. Valamelyik reggel, alighogy beléptem a laboratóriumba, beszaladt hozzám Veruna. Már rég nem láttam. A munkásszállásról elköltözött, az üzemben pedig, ha belépünk a kapun, úgy elveszünk egymás szeme elől. akár egy útvesztőben. — Mária! Új munkahelyre megyek! Mária! Végre vége van! Vége a petrokémiának, vége a reménytelen matematikai estéknek, vége az egyágyas lakásnak, vége a házasságnak! Szabad vagyok, élni kezdek, Mária! — Egyedül ? — Egyedül. — És Tomika? ' — Elvittem a mamámhoz, keletre. Jó levegőre, tehéntejre, nyugodt falusi életre! Vége az idegtépő autóbuszozásoknak, vége a tragikus jeleneteknek, nem állunk többet vörösre sírt szemmel a bölcsőde küszöbén. Vége a háromórás ácsorgásnak és várakozásnak az orvosnőnél, vége a mandulagyulladásoknak. az allergiáknak, a köhögésnek, vége. mindennek vége. — És hová mégy? Újra hegyeket fogok látni az ablakomból, érezni fogom őket, naptól és viharoktól fognak illatozni, szénától és erdei állatoktól, zöldek lesznek és fehérek, tudod, a hegyek igazán olyanok, zöldek és fehérek, te ezt nem tudod, te ezt nem látod, neked nincs rájuk szükséged. A természetben mindent megcsodálsz, felruházod olyan tulajdonságokkal, amilyenek nincsenek is meg benne, csodálod, de nincs szükséged rá. — Szeretem a várost. — De a város megöl. A zajtól szétpattan a fejed, a betonjárdákon kibicsaklik a lábad, a benzpirénjeid, amiknek annyi időt szentelsz, és amelyeket már olyan megszokottan belélegzel. elszívják a véredet, a technika lassacskán megtépázza a szivedet, és a lángok, a te nagyszerű lángjaid, amelyekre olyan elragadtatással, sőt tisztelettel nézel, beszennyezik a levegőt, amit beszívsz ...! — Veruna! — Ne félj! Veled tulajdonképpen semmi ilyesmi nem történhet. Te itt születtél, fölötted még a füstfelleg is védő kezet tart. A város minket, beköltözőket, idegeneket pusztít el. Nekünk pirosabb és több a vérünk. Nem tudunk beletörődni, szótfogadni, alkalmazkodni. Estéről estére feltör bennünk a vágy, hogy egy egészen kicsi, illatos, ropogós tüzet rakjunk, és csendesen bámuljuk, reggel mezítláb futkossunk a nedves füvön, fényes délben ijedtségtől remegve fedezzük fel a forrás mentén, az iszapos úton egy medve lábnyomait, éjfélkor pedig a tenyerünkkel mentsünk a kristálytiszta jeges vízből, és lelocsoljuk vele a páfrányleveleket... — Illúziókban hiszel! — Inkább hiszek illúziókban, mint a te igazságodban! — Önmagadat csapod be.-- Azt hiszed, te nem csapod be magad ? Hogy a te mámoros szerelmed nem illúzió? Miért adod el, mondd, a mopedet? Miért nem jársz már kosárlabdázni, miért nem jöttél el már a második vizsgára ? — Vacsorákat főzök, és várom Michalt. — Te igazán hiszel ebben? Azt hiszed, hogy ezt bárki is meglátja? Hogy bárki is észreveszi? Hogy értékeli? A házasság üzlet: én neked, te nekem. Michal ezt éppúgy tudja, mint a többiek, végzi a munkáját, ami eltartja öt, és csak akkor tér meg hozzád, ha nincs munkája. — Talán örül, hogy várom öt. Mária, nem is tudom, hogyan mondjam meg neked. — Mi történt ? — Holnap költözködhetünk! — Lakást kaptunk? — Kétszobás albérlet. Képzeld el, családi ház, kert, fák, és az udvaron egy egészen normális kút, forrásvízzel!- Közel? — Gyalog járhatunk munkába. — És a házigazda ? — Egy öreg asszony, jgyedül él. A piacon árusít. Fantasztikusan kedves, meglátod, kérdezte, segitünk-e majd neki locsolni a gyümölcsöt, zöldséget, virágokat. — Segítünk, nem igaz? — Persze, hogy segítünk. Ültetni is fogunk, fákat sok fát. gyümölcsfát, és tűlevelűt is. Zöld fákat. Igaz is, láttad a klubban a felhívást? — Rég nem jártam ott. — Elkezdjük a védöővezet kialakítását, képzeld el, az egész üzem szinte eltűnik majd az erdőben. Mindenütt fák és bokrok és virágok, minden zöld és üde lesz, meglátod, visszatérnek a madarak is, nemcsak városi galambok lesznek itt. de csízek, rigók, és talán fülemülék is ... hallottál már fülemülét ? — Az szokott énekelni a szerelmeseknek? — Meglátod, hogy az is lesz. — Mi addigra megöregszünk ... Október eleje volt, és az emberek orrára szállongó pókhálók tekeredtek. A kertben minden beérett. Életemben először nem voltam beton közé kárhoztatva, és az évszakok változását szüntelenül egészen közelről figyelhettem. Új háziasszonyunk ranett, delicsesz és jonathánalmát szüretelt a kosaraiba. elégette az elszáradt krumpliszárakat, a kukoricacsuhét eltette télire, babát készít majd belőle az unokáinak, a barázdák mentén halmokba rakta az óriáskaralábékat, levagdosta és jutavászon zsákokban a pincébe gurította'a kócos kel- és vöröskáposztafejeket. Kékesen ködös kora reggelen indultam munkába, de a nap még nem adta meg magát, a nyúlós, szürke nyirkosság visszavonult ragyogó ereje elöl. és nagy sebesen szivárványos, gyöngyöző cseppekben rátelepedett a krizantémok szirmaira. A házból kilépve minden reggel megálltam a kútnál. A régi kék színének csak nyomait viselő ócska, repedezett vaspumpa egy gyümölcstől roskadozó almafa alatt állt. Letéptem egy érett jonathánalmát. és vékony hideg zuhanyt engedtem rá. A kút vize élteti a kertet. Ezzel öntözik a palántákat, az érlelődő termést, mosdatják a leszüretelt gyümölcsöt. Élvezettel haraptam a piros almába. Szinte éreztem ropogva fröccsenő nedvének egészségét. A ház körüli szőlő is már szinte lángolt, érlelődött és színesedett, a szemek pukkadásig duzzadtak rajta. Sürgető és ellenállhatatlan étvágyat éreztem. Legyőzhetetlen vágyat, hogy belekóstoljak ebbe a duzzadó szőlőbe is, mely szürkés porrétegbe burkolózva szemérmetlenül tárta fel idomait a harmatos levelek közül. Sürgető és ellenállhatatlan gusztusom támadt rá. Sürgetőn és ellenállhatatlanul levett a lábamról. nő 14
