Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-09 / 7. szám
FÓRUM j Mindenféle... Társadalmilag különbözőképpen berendezkedett országok törekednek a békés egymás mellett élésre, bár tudvalevő, azt sokszor ember-ember viszonylatban is nehéz fenntartani. A legtöbb esetben többször felújítjuk, amiből nem nehéz kitalálni, hogy többször vége is szakad, tehát összeveszünk. Az emberi kapcsolatokat óvni igyekvő pszichológus Írásában figyelmeztet minket. hogy sok probléma gyökere a gondolatközlés. azaz a beszéd hiánya. A beszédet hídnak nevezi, amelyet állandóan karban kell tartani, ápolni kell. Vagyis: beszélni kell. Jót. rosszat, mindent. Jómagam a békesség híve lévén, elhatároztam: rajtam aztán ne múljon, minden embertársamnak példát mutatok, kezdeményezően fogok fellépni, gondolataimat rendszeresen közölni fogom mindenkivel, hogy viszonzásképp emberi szívek felém sugárzott melegében fiirödhessek. Úgy kezdem, hogy a villamosban mellettem ülő középkorú férfinak megemlítettem — mivelhogy más nem jutott eszembe —. milyen kár, hogy be van borulva, a napsütés vidámabbá teszi az embert. Furcsállóan rám nézett, majd két üléssel odébb ült. Máskor pedig az utcán mellettem babakocsit toló kismamát jóindulatúan figyelmeztettem, hogy nyolcas van az egyik kerékben. Azt válaszolta, törődjek a magam dolgával. A szomszédasszonyhoz is becsöngettem, hogy elnézésüket kérjem, amiért reggelenként sokáig engedem a vizet a fürdőszobában. de férfiasán bevallom, nem kellett volna. Csak az önbizalmamat tépázta meg. Ugyanis csak az első mondatot tudtam elmondani, a többi a szomszédasszonyé volt. Nagyon jól ment neki a gondolatközlés. Nemsokára otthagytam, mert véleményem szerint közben nem is vett levegőt, ezért úgy éreztem, menten megfulladok. Amikor felettesemtől harsányan megkérdeztem, „hogy aludt, főnök elvtárs”, a kollégák rámfogták, hogy stréber vagyok. Amikor meg a kollégáknak elkezdtem mesélni, milyen filmet láttam az este a tévében, fura mód elhúzódtak mellőlem. A legmegrendítőbb azonban az volt. amikor a kolléganőmnek azt ajánlottam, menjen kozmetikushoz, mert nagyon kezd ráncosodni a szeme környéke. Undok. kiálhatatlan alaknak nevezett, és azóta nem fogadja a köszönésemet. Már-már azt hittem, kudarcom teljes, humánus tevékenységem csődöt mondott. Azon voltam, feladom, nem beszélek többet. Tegnap azonban óriási fordulat állt be. nyilván eddigi igyekezetem eredményeképp, amely ösztönzőleg fog halni további magasztos igyekezetemre. Egyik kollégám ugyanis megszólított, s ezt kérdezte: „Hogy vagy?” CSÓKA GÁBOR Addig örülj, amíg kicsinyek a gyerekeid! Kisgyerek — kis gond, nagy gyerek — nagy gond — oktat az ismerősöm. A hentesüzletben áiljuk a sort, lassan haladunk előre. — Bizony az enyém már kamasz. Mindene megvan! Rengeteg könyve, lemeze, sztereó magnó, színes tévé. Karácsonyra az urammal megvettük neki a videót És mégis harmadszor szökik el hazulról. Pedig mondom, az égvilágon mindene megvan! I .. ; ! ' • • § — Mindene megvan? Az bizony kevés! —- szólal meg halkan hátunk mögött egy fehér kontyos idős néni. TAKÁCS IZABELLA X X nem is sírtam, hogy le kellett JLVA d, feküdnöm, mert apu meg anyu nagyon jók voltak hozzám. Egész este játszottak velem. Azt mondták, ma Szilveszter van és ilyenkor mindenkinek boldognak kell lennie. Néha a tévét is néztük, és amikor a bácsik meg a nénik vicceltek, mi is nevettünk. Én ugyan nem nagyon értettem, mit mondanak, de olyan jó volt együtt nevetni apuékkal. Egyszer még a földre is lefeküdtem a nevetéstől. Ez annyira tetszett nekik, hogy még hangosabban kezdtek nevetni. Ezután már mindig hátra vetettem magam a szőnyegen, hogy rajtam is nevessenek. Jó ez a Szoveszt... Szilveszter. Úgyhogy most nem fogok sírni a kiságyban. pedig még szívesen bolondoznék. Meg aztán apu megígérte, holnap is fogunk szilveszterezni. Szépen elalszom, hogy jó legyek. Gyere, álommanó, aludjunk ... Jaj, mi ez a dörgés? Már attól is félek, ha fölöttünk kopog a bácsi, de ez most sokkal hangosabb. Olyan, mintha az öszszes szomszédunk teljes erőből ütné a falat. Jaj, most még villant is. Nagyon félek. Mindjárt sírni fogok. Csakhogy már befutott hozzám anyu. Milyen jó meleg a keze. De hiába szorítja a fülemre a tenyerét, még így is minden ropog, dörög körülöttem. Az ablakokból is égő szikrázó dolgok hullanak. Mi történhetett? Biztosan valami nagy szörnyűség, mert már apu is idebújt mellém. Hiába szorítom össze a lábaimat, nem bírom visszatartani. Bepisiltem. Most már még rosszabb, mert ha ezt megtudják, biztosan megharagszanak rám. Az rossz lesz. de akkor sem mernék most kimászni az ágyból, de még egy hangot se tudnék kinyögni, hogy bilit kérjek. Csak befejeződne végre ez a zörgés! Apu már észre is vette, hogy vizes a gatyeszom. de nem haragudott meg. Megsimogatott és azt suttogta a fülembe, hogy ne féljek, mert senki sem akar bántani. A bácsik ilyenkor, Szilveszterkor örömükben robbantgatnak — mondta —, de én tudtam, ezzel csak meg akar nyugtatni, mert nem lehet olyan rossz ember, aki annak örül. hogy engem így megijesztett. — Remélem, apu már elfelejtette, hogy este még azt akartam, hogy holnap is Szilveszter legyen. BÁLLÁ IGOR Kik azok. akik különféle prózai, zenei előadásokon megtöltik a művelődési ház széksorait? Kik azok. akik a ház körüli kiskertekben kapálgatnak, öntözgetnek? Kik azok, akik a bérházak ügveit megtárgyaló gyűléseken résztvesznek, javaslatokat tesznek, segíteni akarnak? Bizony nem mások, mint azok. akik talán kicsit innen a hatvan éven. de legtöbbször azon jóval túl, ősz hajjal vagy kopaszodva is fiatalok maradtak. És ez az utóbbi megállapítás nem frázis. Mert vannak öreg öregek is. Bizonyára akadnak ismerőseink között ilyenek is, olyanok is. Ádám bácsit hetvenöt évével nem nevezhetem öregnek, pedig már dédapa. Reggelenkint, ha éppen friss péksüteményért indulok, találkozunk néha. Olykor szatyor is van a kezében, de a vidám, kócos puli póráza mindig. Pár szóval szívesen megbeszéli velem a tévé, az újságok vagy rádió legfrissebb híreit s megkérdi, mi az én véleményem a dolgokról. Egy hosszabb beszélgetésünk során, valahogy teljesen akaratlanul úgy fonódott szavaink láncolata, hogv rájöttem, mién is nem tekintem Ádámot öregnek. Valami megjegyzést tettem a szvetteréröl hiányzó gombbal kapcsolatban, mire így reagált. — Előfordul, előfordul... Néha az ingemről hiányzik egy gomb. de én magam nem hiányozhatok onnan, ahol ott a helyem. Ha az ember megvénül, olykor Mi, hatvan körüliek elhanyagolhatja a részleteket, de a lényegre vigyáznia kell. — Hogy érti ezt Adóm? — kíváncsiskodtam. A bajsza alatt elmosolyodott, hümmögött kicsit, aztán azt mondta: — Az ember lehetőleg ne hiányozzon onnan, ahol történik valami. Belekapcsolódni a történésbe nagyon jó dolog. Kielégíti az embert, s úgy: érzi, a napok és hetek nem múlnak el csak úgy hiába . . . Ősszel az unokaöcsémék építkeztek. Ritka dolog, ha összegyűlik egy regiment munkás kéz, olyankor egv nap alatt is nagyot halad a munka. Nos. egv napon Paliéknál is vagy nyolc-tíz rokon, barát segédkezett, s ezeket a kora reggeltől sötétedésig tartó kemény munka közben jól is kell tartani. Úgy! fordult a dolog, hogy egyetlen asszony sem volt kéznél, aki a gulyást, miegymást megfőzze. Pali felesége fürdőben a reumájával, a lányának vizsgái az egyetemen. Az egyik rokon asszony a kórházban, minden percben várta a második babát. Sununasummárum. Palinak kelleti vállalnia a konyhatündér szerepét, pedig inkább a maltert akarta volna keverni. Ezt előző este tudtam meg, mikor a kondért jött kölcsön kérni, (unit az egész rokonság, baráti kör megőrzött jó emlékezetében, még régebbi, népes kirándulásaink szép emlékeként. Oda is adtam jó szívvel, s csak másnap reggel pattant ki agyamból a gondolat: milyen máié vagy te. Adóm! Hát ki főzte azokat a fölséges ebédeket a kirándulásokon? Az asszonyoknak csak a krumplit volt szabad tisztitaniok, meg hagymát, zöldpaprikát aprítani. Bizony az izét te adtad meg mindennek, s te kesergetted a szájban elomló, puhára főtt húsokat! Téglahordásra, meg ilyesmire nem acélos már a derekad meg a karod, de szakácsként még ma sem vállánál nő 6
