Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Mi van veled, Jutka? Szűcs Judit sokáig a magyar popzene élvonalába tartozott, majd egyszerre, szinte egyik napról a másikra eltűnt. Mi történt? Erre voltam kíváncsi; gondoltam, mi sem lesz könnyebb, mint felkeresni őt lakásán, hiszen bizonyára keveset dolgozik, van ideje beszélgetni. Másfél évig rendszeresen kerestem telefonon, de vagy csak az üzenetrögzítője működött, vagy kiderült, hogy külföldön tartózkodik. Legutóbbi budapesti látogatásomkor aztán majd kiesett a kagyló a kezemből, amikor a vonal másik végén maga az énekesnő szólalt meg. Mint mondta, épp akkor érkezett haza az NDK-ból, ennek ellenére szívesen vállalkozott a beszélgetésre. — A magyar újságok egyáltalán nem írnak rólad, a közönség azt hiheti, elbúcsúztál a zenétől. Közben meg kiderül, hogy munkád miatt alig van időd még a családodra is! — Nagyon sokat tartózkodom külföldön, elsősorban a Német Demokratikus Köztársaságban. Tavaly például nyolc hónapig nem voltam otthon, mert szinte minden hétvégén elutaztam a Berlin 750. évfordulójára rendezett koncertekre. Volt egy tizenkét napos csehszlovákiai turnénk Gustav Brom zenekarával, melyben rajtam kívül fellépett még Jitka Zelenková, Helena Blehárová, az NDK-ból pedig Peter és Paul. Nagysikerű koncertünk volt mindenütt. Bemutatkozhattunk Kassán (Kosice), Galántán (Galanta), Rimaszombatban (Rimavská Sobota), Füleken (Fil'akovo), Sabinovban, Dubnicában, Martinban és Bratislavában. — Mi vár rád 1988-ban? — Többször leszek Csehszlovákiában; áprilisban Brnóban lesz Gustav Brom zenekarának „születésnapi bulija", majd a prágai tévéstúdió készít velünk egy felvételt. Szlovákiában részt veszek a Bystricai Harangok fesztiválon, ezután két hétre Lengyelországba utazom. Egy hónapig az Amerikai Egyesült Államokban dolgozom, de a „legkeményebb" turném újra az NDK-ban lesz, mégpedig a PRESSE FEST programban. A hazai közönséggel is többet szeretnék találkozni, így már most dolgozom az új nagylemezemen, amelyen sok lesz a meglepetés. A lemez megjelenése után országos turnén mutatom be a dalokat. Azért, mert az ember otthon érzi magát a legjobban, otthon legjobb énekelni is! — Nekem úgy tűnik, mintha ráhangolódtál volna a slágerzenére, pedig korábban egy sajátos stílus kialakítására törekedtél... — Ez nem igaz. Énekesnő vagyok, azt énekelem, amit a szerzők felajánlanak nekem. Legfeljebb azt mondhatom, hogy nem vállalom el a szerzeményt, mert valami miatt nem tetszik. Szeretnék a hétköznapi gondokról, a jövőről, a jelenről énekelni, nem pedig csak a szerelemről. Ha meghallgatod legutóbbi lemezem „Forog a Föld" című dalát, akkor .abban megtalálod a választ a kérdésedre. Vagyis: vannak kellemetlen dolgok is az életben, s ezekről nem szabad szégyellni énekelni. Bennünket, akik a színpadon szerepelünk, sokan hallgatnak, sokan látnak, nem mindegy, miről szólnak a dalaink. Meg kell gondolnunk, miről énekeljünk! — Vannak kedvenc előadóid? — Nagyon szeretem Whitney Houston és Tina Turner énekhangját, de akitől még ma is sokat tanulok, az Princess. Izgalmas hangja van. Nálunk Cserháti Zsuzsát tartom a legjobbnak, sajnos, több jót nem tudok mondani, mért az utóbbi néhány évben nem született kiemelkedő egyéniség. — Néhány évvel ezelőtt gyermeked született. Anya lettél, de ez nem törte meg énekesnői pályafutásodat. — Egy gyerek csak jó irányba törheti meg az énékesi pályafutást, hiszen az anyaszerep a legboldogítóbb érzést váltja ki minden nőben. Négyhónapos pihenő után újra dolgoztam, újra utaztam. Örülök minden hazatérésnek, annak, hogy rám mosolyog a gyermekem. Beszélgetett: KOLLER SÁNDOR Mi lenne, ha... Az úgy kezdődött, hogy férjem vett egy csomó Sportka-szelvényt. Hazahozta, s hozzáláttunk a kitöltéséhez. A születésnapok dátumait húztuk át, aztán a házassági évfordulót, gyermekeink számát, életkorunkat, házszámot, s már készen is voltunk. És akkor valamelyik gyerek megszólalt: „Mi lenne, ha megnyernénk az első díjat ?" S elkezdődött az ábrándozás. Először az apróságokat soroltuk fel, amit megengedhetnénk magunknak, gyerekeinknek, ha bejönne a fődíj. Aztán a nagy dolgokat soroltuk fel, amire még szükségünk lenne. Azután összeadtam mindent, s rájöttünk, hogy a főnyeremény bizony kevés lenne arra, hogy vágyainkat kielégítsük. Ki kellett húzni dolgokat. Le kellett mondani néhány apróságról, de a drágább autó helyett is csak szerényebbről beszélhettünk. „Akkor ne vegyünk autót, hanem vegyünk egy szerényebb kertes házat, a gyerekeknek ott jobb lesz, mint a panelban" — szólt férjem. „De akkor mást már nem is vehetünk, mert elmegy a házra az összes pénz" — mondtam én. „Jól van, csak a videót, azt már igazán ne hagyjátok ki!" — szólt közbe nagyfiúnk. Kislányunk, aki az utolsó mondatokat hallotta csak, mert a gyerekszobában tanult, furcsán nézett ránk: „Mi van? Nekem nem is mondjátok, hogy nyertünk a Sportkán ?!" Erre aztán felébredtünk. T. I. Ki látta ? Péntek van. De jó! Az állomás környékén csak úgy hemzseg a sok viháncoló diák! A busz már elindult, de észrevéve az állomás felől siető ismerős arcokat, hirtelen lefékez. Lányok és fiúk, fújtatva vonszolják poggyászukat a lépcsőn, majd ellepik a még üresen maradt üléseket. Két suhanc érkezik lihegve, a többiektől jócskán lemaradva. Már az ajtóból megcélozzák az előttem üresen maradt két széket. Bőrtáskáik nagy puffanásokkal már meg is érkeztek. Jegyet váltanak és megelégedetten törtetnek az, imént szerzett helyhez. Farmerjükön a már oly jól ismert jelszók, matricák, kísérteties csontvázak. „Metallica" — olvasom az ablak mellé húzódó fiú hátán a feliratot. Nyugtázva a látottakat újra újságomba mélyedek. Mint már annyi alkalommal, most újra rá kell jönnöm arra, hogy a tömegközlekedési eszközök legtöbbje egyáltalán nem alkalmas az ilyenfajta szellemi táplálkozásra. Összehajtogatom a lapot, és akaratlanul is a két fiú beszélgetésére figyelek. „ Te, láttad tegnap az esti mesét?" — kérdi barátjától az ablaknál ülő legényke. — „Nem ?! Hát, sajnálhatod." — „Miért, mi volt?" — fordul felé érdeklődéssel a társa. — „ Tudod, hát Pampalíni, a nagy vadász. Te, ha láttad volna, ahogyan ..." — élénk gesztikulá/ással adja elő barátjának a látottakat. „ Te, és amikor odament..." — harsány nevetést hallatva meséli tovább a történteket. Néhány szomszédja odaadóan hallgatja az „élménybeszámolót", de akadnak békétlenkedők is. Én nyugodt vagyok. Eszembe sem jut kétségbe vonni azt, hogy tizenéves szomszédom látta a mesét, és persze megnyugtat a tudat, hogy társa kárpótolva lett az elmulasztottakért. SZÁZ ILDIKÓ nő 17
