Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
CSALÁDIKOR Aki már neveli gyereket — ha csak egyet is — tudja, hogy a fejlődő emberke életében eljön az idő, amikor kezdi felfedezni önmagát s azt is, hogy neki szabad akarata is lehet. Nem kell mindig azt tenni, amit parancsolnak neki, amire utasítják, amire „kényszerítik” a felnőttek. Amilyen rohamosan fejlődik a kicsi értelme. úgy alakul ki benne a vágy, hogy egyes dolgokat önállóan, a nagyok irányítása nélkül végezzen el. Első jelei ennek például akkor mutatkoznak, amikor segíteni akarjuk az evésben, az öltözködésben, de ő egyre gyakrabban s egyre határozottabban utasít el bennünket azzal. hogy: „majd én!” Hiába készítjük elő a ruháit reggelenként, ő maga kotoija elő azt. amelyre múltkoriban az óvónéni azt mondta: jaj. de csinos. Az asztalnál maga akar szedni a levesestálból, s próbáljuk csak kivenni a kezéből a merőkanalat! Igen szívesen jár velünk vásárolni az önkiszolgáló boltba, de ebből is rengeteg probléma adódik. Mindent a kosárba gyűjt. Ami elnyeri tetszését, azt meg akaija venni, nem egyszer kellemetlen helyzetbe hozva toporzékolásával a felnőttet, aki a dolgok egy részét visszahelyezi a polcra. Ilyenkor azután felesleges magyarázni, hogy erre meg arra most nincs szükség, őfelsége sértve érzi magát, makacs ellenállással közli, hogy esze ágában sincs megválni attól, amitől szívtelenül meg akarjuk fosztani. Minden gyermek életében bekövetkezik az úgynevezett dackorszak, csupán az egyiknél erőteljesebben, a másiknál kisebb intenzitással jelentkeznek a tünetek aszerint, hogy mi. felnőttek a kisgyermek nevelői, miként készültünk fel erre az elkerülhetetlen időszakra. Mindannyian úgy vagyunk vele, és ez természetes, hogy a kisbaba — kisfiúnk, kislányunk — születését követően napnap után váijuk. mozgáskészségének fejlődésével mikor indul el az önállóság felé. Azt akarjuk: csinálja velünk, mutassa meg mit tud, ügyeskedjen! A dackorszakban lévő gyermek is ezt teszi, csakhogy nem egészen úgy. ahogy mi kívánjuk. Ő maga akaija meghatározni a helyzeteket. bontogatja akaraterejét, egyedül — a felnőtt beavatkozása nélkül — szeretné eldönteni, mit szabad és mit nem. Egyre gyakoribbak azok a jelenetek, amikor a kicsi, aki még alig látszik ki a földből, ellenünk szegül, megtagadja az engedelmességet Ilyenkor a szülőnek, a felnőttnek kell úrrá lenni a helyzeten. A kérdés csak az: miként? A múltkor fiatal anya szállt fel három év körüli kisfiával a villamosra. A kicsi a markában szorongatott villamosjegyet maga akarta a lyukasztóba bedugni. Nagyokat nyújtózkodott, de a lyukasztó szerkentyűt sehogy sem érte fel. Anyja keményen rászólt, hogy ne okoskodjon, adja oda a jegyet, majd ő kilyukasztja. De a kicsi ellenkezett és tovább próbálkozott mindaddig, míg a haragos anya fölényét bizonyítva a többi utas előtt agyba-főbe nem püfölte szófogadatlan csemetéjét. Mennyivel egyszerűbb lett volna egyik katjával kissé felemelni a gyereket, hogy a jeggyel beletaláljon a lyukasztóba! Nem büntetni kell. ráripakodni, elnáspángolni a gyereket, hanem okosan, előrelátóan és türelmesen megbirkózni vele. Nem a gyerekkel, csupán a dackorszakkal. A legfontosabb, hogy számítsunk vele: eljön az az idő, amikor a két-három éves apróság jogokat követel magának. Először csak szelíd próbálkozással, de ha ez nem vezet célhoz, egyre rámenősebben. Megáll a játékbolt kirakata előtt és kijelenti, neki ez az autó, ez a baba kell. S ha a „vegyél”, az „akarom” nem hoz eredményt, támadásba lendül. Egyikük pityeregni kezd, a másik dühöngve adja tudtára ország-világnak, mekkora sérelem érte! Mi ilyenkor a teendő? Sok idő nincs a gondolkodásra, mivel az ingyen cirkuszra összefut az utca népe. Azonnal megoldódna a probléma, ha megvennénk az autót, a babát. Csakhogy éppen ezt nem akarjuk. Mi lenne, ha mi. felnőttek mindig engednénk, ha úgy táncolnánk, ahogy a gyerek fütyül?! Ha mindig engedünk, előbb-utóbb valóban a gyermek fog ugráltatni bennünket. Erre ügyelni kell! A legrosszabb módszer azonban a következetlenség. Ha már egyszer nemet mondunk valamire és azután mégis megadjuk, nem jól teszünk. Ettől a gyerek bizonytalanná és követelőzővé válik, mi pedig kiszolgáltatottak leszünk. A merev következetesség, a rendíthetetlen szigor azonban ugyanolyan rossz. Elkeseríti a kicsit, azt hiszi, nem szeretjük, ezért tagadjuk meg kívánságát, hogy is tudhatná, hogy a szigor valahol az ő javát szolgálja?! Kellenek tehát a kivételes pillanatok is. az olyan esetek, helyzetek, amikor a mama, a papa, a nagyi vagy más családtag jókedvében van és rábeszélhető. Ha fölmerül a kérdés, hogy engedjünk-e vagy sem. tartsuk szem előtt a következőket: a kicsinek meg kell tanulnia, hogy mindent meg lehet vitatni, hogy figyelembe vesszük az ő kérését is. de a zsarolás, a toporzékolás, a makacs ellenállás nem vezet célhoz. A leglényegesebb, hogy egy finom vészjelző rendszer alakuljon ki bennünk, amely idejében figyelmeztet a várható viharra. Ilyenkor kell átvenni a kezdeményezést, még mielőtt elmérgesedik a dolog. Esetenként nyugodtan hagyjuk rábeszélni magunkat valamire, de soha ne tudjon a gyerek kényszeríteni minket. Kínáljunk neki több. számára elfogadható választási lehetőséget. S ha minden igyekezetünk csődött mondott, ha legjobb szándékunk mellett is bekövetkezik a hisztériás roham ? Akkor a pszichológus szavait idézvé: „Mindenekelőtt ne feledjük: a gyermek ilyenkor nincs olyan állapotban, hogy „megfelelően” viselkedjék. Gondolkodását ugyanis egy erőteljes adrenalin-fröccs gátolja, egyszersmind motorikus erejét is leköti. Csak akkor nyugszik meg újra, ha ez a mellékvesehormon a normális szintjére visszatért. Ha ilyenkor veszélyes helyzetbe került, vagy más oknál fogva nem maradhat ott, ahol „rájött az ötperc”, legjobb ha a karunkra vesszük, vagy átöleljük és elvezetjük oda, ahol nem zavar senkit és ordíthat, amilyen hangosan csak akar. Álljunk mellette mindaddig, amíg a dühroham lezajlik. Minél egykedvübben szemléljük a tombolását anélkül, hogy szidnánk vagy gúnyolnánk, annál gyorsabban elmúlik a roham: annál hamarabb felfogja, hogy ezzel a viselkedéssel sehogyan sem érheti el a célját. Régebben a cirkuszoló akaratos gyereket elverték, megkötözték. Sajnos, mint az említett példa mutatja, ez ma is megtörténik. Pedig ezzel teljesen megtörik a gyermek akarata. Az engedelmesre puhított, feltétlenül parancsot követő embert pedig később is sok mindenre föl lehet használni — szégyenletes célokra is. Ezt pedig ugye, nem akarjuk!” Akárhogy is vesszük, a dackorszak nem könnyű időszak a nevelésben. A szülőktől, nevelőktől sok energiát, sok találékonyságot követel és türelmüket is alaposan próbára teszi. Hogy könnyebben. kevesebb súrlódással vészeljék át ezt az időszakot, közreadunk néhány bevált tanácsot, amely már nem egy szülőnek segített megtalálni a kiutat, nyugodtabbá. derűsebbé tenni a családi fészkel: 1. ) A tökéletességre való törekvés a nevelésben mindig megkérdőjelezhető cél. a dackorszak idején pedig teljesen megvalósíthatlan. Bármennyire igyekszünk is. követünk el hibákat. Néha a kelleténél keményebbek, máskor engedékenyebbek vagyunk. Ezeket a ballépéseket akár előre is megbocsájthaljuk magunknak. Másképpen ugyanis nem megy. 2. ) Kerüljük el a hatalmi harcokat, hacsak nem veszélyhelyzetről van szó. Aki egy gyermekkel összetűz és belemegy a „ki az erősebb” játékba, számíthat arra, hogy a kicsi üvöltésben fog kitömi, vagy ledobja magát a földre. Ilyenkor a szép szó már semmit sem ér. 3. ) Kerüljük el, hogy a gyermek legyőződnek érezze magát — de persze mi se legyünk vesztesek! A legyőzöttség, elnyomottság érzése rányomja bélyegét a gyermek fejlődésére. 4. ) S végül: Hallgassuk meg a kisgyermek véleményét, kínáljunk neki választási lehetőséget. Igen eredményesnek bizonyult a következő módszer: Ha a kicsi reggel kijelenti. hogy nem hajlandó kakaót inni. kérdezzük meg anélkül, hogy elutasítását figyelembe vennénk, melyik pohárból issza szívesebben a kakaót, a pettyesből vagy a cinegésből? Ha ezután erre is nemet mond, akkor fogadjuk el a döntését. ne kényszerítsük tovább, hiszen kávé, tej, tea is van a világon. J. HEGEDŰS MAGDA SZALAY ZOLTÁN rajza Pettyesben vagy a cinegésben? nő io
