Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-19 / 51-52. szám
irama, akkor szépen elbeszélgetünk majd évekig a „más módszerekről", aztán majd elunjuk, és abbahagyjuk a témát... Tisztelettel: Gy. S. Soha nem szerettem írni a magányosságról és a magányos emberekről, hisz mindenkinek megvan a maga keresztje, amit egy életen át cipelnie kell. A boldogok úgysem értik meg a boldogtalanokat. A magányosok meg úgyis tudják, milyen kínzó ez az érzés. Én is az utóbbiakhoz tartozom. Tíz éve élek egyedül a tizenöt éves fiammal, tíz éve váltam el. De az igazi magányt csak öt éve ismerem, mert akkor autóbalesetet szenvedtem. Mozgássérült lettem, meg kellett tanulnom újra beilleszkedni az élet körforgásába. Bele kellett nyugodnom, hogy kevesebbet érek, mint azelőtt. Sokszor éreztem úgy, hogy nincs tovább, hányszor tartottam már a tenyeremben 40—50 tablettát! De egy belső hang mindig a mosdókagylóba szóratta velem őket. Nerh tudom, miért ér kevesebbet mások szemében egy mozgássérült nem tudom, mert én mindkét életformát kipróbáltam, s nem látok köztük ilyen különbséget Feladtam egy hirdetést, reménykedtem, bár a csodákban nem hiszek, de a magányos embert olykor pár hazug szó is megnyugtatja. A hirdetésbe nem írtam, hogy mozgássérült vagyok, valahogy kiment a fejemből, mert nekem ez nem olyan lényeges, írtam már, nem veszek észre különbséget... Nemsokára kaptam a levelek özönét. Két hétig azokat szortíroztam. Végül egy levélnél megállapodtam, válaszoltam rá, és akkor megírtam mindent magamról. Erre aztán nem kaptam feleletet Elkeseredtem. Egy ismerősöm, aki végig segített nekem, azt ajánlotta, nézzük meg személyesen azt az embert. Útra keltünk. Abban a szállóban vettünk ki szobát, ahol ő esténként zenélni szokott A bárban azután midketten szemügyre vettük a zenekart. „Kinézett magának téged az énekes", mondta ismerősöm. S nagy volt a meglepetésünk, amikor meghatottam később, hogy tényleg vele váltottam levelet Amikor a szobánk elmondta, müven szerencsétlenül járt a törékeny holmival. — Nem haj. apa. fontos, hogy neked nem esett semmi bajod — vigasztalta Gyula. Aztán jól megjátszott szerénységgel megemlített iik, hogy' azért valami jelentéktelen pótlásról gondoskodtunk. Látnod kellett volna az arcát, mikor bevezettük a szobába, és megpillantotta a szétrakott díszeket! Még a szava is elállt, csak aztán mondta halkan: ez valami csodálatos. Utána harsány örömmel kiáltott: Ilyen karácsonyfája a környéken nem lesz senkinek. Akár egy népmeséi illusztráció! A ti munkátok és szeretetetek ragyog majd rajta. Kár, hogy a gyerekek ezt még nem tudják .fölfogni. Piri fénylő szemekkel mosolygott maga elé. — Hát csak azért említettem azt a kínai mondást. .. Tudod, nekünk öregeknek is jól jön néha — hogv is szokták ezt mondani manapság — ilyen igazi sikerélmény. felé indultunk, az énekes még bemondta a mikrofonba, hogy ezt a dalt a lila ruhás hölgynek énekli. Körülnéztünk, de csak rajtam volt lila ruha. Nagyon feldúlt lettem, azt hittem, titokban figyelmeztették öt, hogy itt leszek. Valamivel később a pincér egy üveg pezsgőt hozott fel a szobánkba azzal hogy a zenekar küldte. Én erre rögtön távozni akartam, de ismerősöm visszatartott. A másnapot a strandon töltöttük, és este kaptam egy csokor lila orgonát. Nem akartam tovább játszani, ezért a pincérnek, aki a virágot hozta, elmondtunk mindent. Azt is, hogy távozunk. Erre aztán egy óvatlan pillanatban az ismerősöm is kiment, s bejött halk kopogással az én zenészem... Szó se róla, jól játszottunk mint a filmen! Ő szinte lélegzetvétel nélkül hadarta mondandóját, nekem meg csak az jött ki a számon, miért nem válaszolt a levelemre. A nagy korkülönbségre beszélte ki magát, én meg arra — nagy szégyenkezve —, hogy kiváncsi lettem az idegenre, aki válaszra sem méltatott. Hazafelé bőven volt időm gondolkodni azon, mit értem el az írtammal. Mindkettőnk életét feldúltam. Mégis tiszta szívből szeretnék bízni abban, hogy ez a találkozás mindkettőnk számára tanulságos és megnyugtató lett. G.E. [Csak írok és mesélek olt egy 65 koronás ügyes bevásárlótáskám, aminek pár hónapos használat után elszakadt a füle. Gondoltam, elviszem kisvárosunk egyetlen cipészéhez, talán tud segíteni, és nem kell újat vennem. Feri bácsi illendőképpen el is fogadta, elmagyarázta, hogyan teszi majd rá az új fület, és hogy másnap mehetek érte. De ha tudom, mily megaláztatás vár rám másnap, talán fel sem kelek. Ám sürgetett a bevásárlás, na meg örültem hogy újra kézbevehetem megjavított ügyes kis bevásárlótáskámat, hát a cipészhez siettem. Köszönök, mosolygok, nyúlok a pénztárcámért. . . jön az ismerős arc felém, hömpölyög Feri bácsi a pulthoz a táskámmal. Lazán elém dobja az asztalra és mormogja: huszonöt korona. A mosoly kissé ráfagyott az arcomra, és valami ilyesfélét nyöghettem: hu-u-szon-ö-öt...? Erre a termetes öreg úr szó nélkül indult vissza a műhelybe. Pár perc múlva visszatért egy hatalmas ollóval. Egy szempillantás alatt, a szemem láttára nyeste le a két új fület, és mint aki hőstettet vitt véghez, emelt fővel visszaballagott műhelyébe, elém dobva a megcsonkított táskát. Forgott velem a világ és porig alázva kisomfordáltam a helyiségből. Nem tudom, hogy mentem haza. csak otthon ocsúdtam fel a kábulatból. Bámultam a táskát, és bevallom, véres bosszúra éheztem. Mérlegeltem, mit tehetek. Fület fülért? Ez talán mégsem jó .. . Rájöttem, hogy semmilyen módon nem vagyok képes bosszút állni, és lassanként a mérgem is elpárolog. Kezdtem tenni-venni a konyhában, de minduntalan egy mese járt az eszemben, melyben Mátyás király olyan ajándékot kér a szegény lánytól, hogy legyen is. meg ne is. Hát az én táskám füle is ilyen ajándék ? Sőt: kétszer volt... és mégsincs. NAGY GUSZTÁVNÉ, Ágcsernö (Ciema nad Tisou) J\ mikor évekkel ezelőtt megjelentek a* nálunk is az összecsukható-kilövő esernyők, mi. nők lelkes örömmel fogadtuk ezt az újdonságot. Hiszen akár a kézitáskában is elfér e hasznos eszköz, nem nehéz, és ha az év bármely szakában zuhogni kezd az eső. kéznél van a menedék. Igen ám. de mint minden tárgy, ez sem örökéletű. így hát nem is csodálkoztam, mikor az első ilyen ernyőm néhány év szolgálat után beteget jelentett. Sebaj, gondoltam, szegénykém jól megszolgált, meg is kopott már. veszek hát egy újat. Csakhogy a bajok akkor kezdődtek, mikor szándékomat meg akartam valósítani. Ugyanis egész nyáron át hiába szerettem volna összecsukható -kilő vő ernyőt venni. Talán majd szezonban, gondoltam, talán az őszi esők idejére megjelennek a boltban az esernyők is. Akkor majd kapok. Kaptam is. de csak városi utazásom alkalmával egy kiadós esőt a nyakamba. Esernyő híján így aztán esőkabáttal jöttem ki ..boldogan" az üzletből. Megvallom. nem is rossz dolog az esőkabát, jobban véd. mint az ernyő. Csak egy baja van. nem fér el a kézitáskámban, s az ember nem hordhatja állandóan magával. . . Egy újabb „zuhatag" alkalmával így megint a régi esernyőmet sírtam vissza. Igaz, közben két alkalommal is láttam már az üzletekben, de azok azért voltak ott mert rosszak voltak, nem tehetett őket összecsukni! Végre egy alkalommal kolléganőm, aki Bratislavában járt, egy órai várakozás árán a Prior áruházban hozzájutott a megálmodott ernyőhöz. Nekem is hozott. nagyon hálás voltam neki érte. De örömöm nem tartott sokáig. Néhányszori használat után az ernyő nem és nem akart szótfogadni. A széle nem és nem gömbölyödik szép kalapformában lefelé, hanem felnyílik, mint mikor kifordítja a szél. Ha munkából hazajövet van rá szükségem, kolléganőim segítségével — nyitáskor körbeáüják és leszorítják a szélső csuklós részt — még csak kinyílik. . .(Igaz. ez kész cirkusz, nevetünk is rajta, hogy ez egy kollektív esernyő.) De ha magamnak kell kinyitnom, mire sikerül félig át is ázom. Mégsem merek arra gondolni, hogy az ernyőt — melyért 220 Kős-t adtam ki — reklamáljam. Ki tudja, mikorra kerülne vissza hozzám, vagy egyáltalán viszontlátnám-e még valaha is. hiszen NDK- gyártmány. Inkább azzal vigasztalom magam a bosszúságban is. hogy „rossz a rosszall, de még rosszabb a rossz nétkür. BARÁTH ILONA, Nagymagyar (Zlaté Klasy) Ünnep előtti hangulatok K. LESSO és SZALAY ZOLTÁN karikatúrái nő 31
