Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
tájakról is érkeztek vendégek, mert a színvonalas estéhez az előadó és a szervező neve egyaránt garanciát nyújtott. Már ez is a múlté. Mi lehet emögött, és amögött, amit Szkladányi tanár úr mondott? Gyengülő, kezdeményezőnek semmiképp nem mondható kulturális vezetés. Melynek úgy jó, ahogy van. Mégha mást is bizonygatnak. Nem vagyok Ipolysági születésű, 1961-től élek itt, s hogy milyen ez a városka, arról inkább kulturális vonatkozásaiban tudnék szólni — mondta Vas Ottó, a helyi magyar tannyelvű gimnázium tanára. — Nem valami rózsás. Sokáig reménykedtem abban, hogy a város 750. születésnapjára kultúrházat kap ajándékba. Nem kapott. Mondják, \ Boldis Friderika: Szebb, mint a valóság . . . az idén megkezdik az építését, de ahhoz még bontani is kellene. Nagyon kellene már, s főként az, hogy ne két részben építsék, először az irodahelyiségeket, az adminisztrációs részt, s csak utána a színpadot, ahogy azt mondogatják. Ha jön — mert nagyon ritkán, évente legfeljebb kétszer, és akkor is csak vígjátékkal — a Matesz, akkor a városháza nagytermében tartja előadását Arról már nem is beszélek, hogy előfordult, mert annyira rossz a propagáció, néha csak az előadás után tudjuk meg, hogy itt járt a Matesz. Hányszor kértük a mostani „kultúrház" vezetését és ezért felelős dolgozóját, hogy küldjenek jegyeket a gimnáziumba! Itt legalább százat eladnánk, de nem küldenek. Inkább legyen üres a terem. Hogy miért jó ez nekik? És hogy kinek jó ez? Egyébként ami a várost illeti: nos, én a lakásunk és az iskola között ingázom, sem a tanítás, sem a színpad, sem az iskolai könyvtár nem nagyon teszi lehetővé, hogy másfelé vigyen az utam. Ennek ellenére látom, amit látok. Nem a legpompásabb most a város szellemi élete, meg kellene mozgatni az állóvizet. A városkép pedig? Sokan azt mondják, mivel hatvanban nem lett járási székhely Ság, sok mindenről le kellett mondania. Ez így igaz, de megvan ennek a jó oldala is. Elmaradt a nagyobb arányú fejlesztés. Van egy-két üzem, néhány nagyobb vállalat fióküzemet nyitott itt, de ezek nem szennyezik a levegőt. Tiszta, szinte érintetlen maradt a természet, kivéve a folyószabályozást. Elég sok a parkunk, a mellékutcákban sok a zöld. És csönd van, nyugalom, nincs olyan nagy zörgés, mint egyéb városkákban. Akkor volt csak piszok, amikor csatornázták a várost, de ez természetes, s ennek már utána vagyunk. Es visszatérve a kulturális életre. Úgy hiszem, azért nagyon nagy panaszra nincs okunk. Más kisváros sem dicsekedhet dúsabb kulturális élettel, amivel, persze, nem azt mondom, hogy nem kellene rajta javítani. Rengeteg fiatal él a városban, őket kellene jobban aktivizálni.) Aki hallotta Vas Ottótól József Attila valamelyik versét, annak valószínűleg ugyanúgy eszébe jutott volna az, ami nekem. Nyári verses találkozót vagy költészeti fórumot tartani a Kálvárián, mégha ez rokon elgondolás orvos barátom színháziéjával. Dehát valószínűleg ebből sem lesz semmi. Mert — számomra mindmáig érthetetlen, mégis — elfogadott tény, hogy Piri Gábor: Találok-e itthon munkahelyet . . . kisvárosban csinálni, életre hívni valamit, és folyamatossá tenni, rendkívül nehéz. És mégis tenni, cselekedni kell. Ahogy Szkladányi Endre tanár is negyvenöt óta számtalanszor fölvetette az 1920-as évek elején megszüntetett Honti Múzeum újjáélesztésének szükségességét, pedig sosem talált megértésre. Amikor saját akvarelljeivel és festményeivel, na és könyvekkel és emberi melegséggel telített lakótelepi lakásában beszélgettünk, akkor is érezhető volt, hogy még mindig nem adta fel. Ellenkezőleg. A városka 750. születésnapjára rendezett történelmi tárlat sikere fölerősítette benne azt a hitet, hogy bizony nagyon kellene ennek a városkának egy hon(t)i múzeum, ha más nem, akkor tájház, amivel nem egy, Ságnál kevésbé tehetősebb falu is rendelkezik már. A földgázt nemcsak Vas Ottó és Szkladányi Endre, de egy egy harminc esztendeje — házasság révén — ide került asszonyság, Éva Bertová is említette. Tavaly félmilliót költött a város a vezetékre, s ha minden jól megy, néhány éven belül teljes lesz a városi hálózat. (Én egyébként is elégedett vagyok ezzel a városkával. Már megszoktam itt. Jó emberek lakják. Csak a Bállá Ildikó: Akkora gyermekeimnek . . . fiatalok lehetnének kissé mások. Én a Park utcában lakom, s elég gyakran láthatom, hogyan teszik tönkre a parkot, s annak berendezését — mondta szinte anyai szigorral. — Ha meg szólok nekik, baj van. Ezért inkább hallgatok.) A fiatalok. Hát igen, szinte hihetetlen: háromezer diákja van a városnak. Ha ennek csak a harmada lenne bevonva a szellemi életbe, az aktív sportolásba ... Ámbár meglehet, papíron sok minden kimutatható lenne, hiszen az iskolákban, mi tagadás, viszonylag aktív élet folyik. Az már nem az ifjúság dolga, mégha róla, jövőjéről van is szó, hogy a szűkös munkalehetőségek miatt nem tud a városban maradni. S ha csak nem pedagógusi pályára lép, még az sem tud visszajönni, aki főiskolát vagy egyetemet végez. Tisztelet néhány műszaki végzettségű kivételnek, akinek szerencséje volt. (Én most harmadikos gimis vagyok, de ha eNégzem az elektrotechnikai fősulit nem tudom, találok-e itthon munkahelyet. Nehezen. Pedig itt élnek a szüleim, a szűkebb rokonság — mondta Piri Gábor. — Persze, ehhez az kell, hogy diplomám legyen, és az még nagyon a jövő dolga.) (Akárcsak a művelődési ház — mondta osztálytársa, Boldis Friderika. — A 750. születésnapra rendezett kiállításon néztük a város makettjét. Hát, nagyon szép volt Szebb, mint a valóság.) IBalta Ildikó azt mondta, ő hisz abban, hogy valamikorra felépül, de amikor osztálytársnője megkérdezte őt, szerinted mikorra, azt kellett mondania: hát azt nem lehet tudni. — Hát ha nem is nekem, az én fiatalságom alatt akkor a gyermekeimnek — felelte kissé ironikus mosollyal ajkán Ildikó.) Sok mindenről beszéltek, kissé zavartan, kissé megszeppenten, ami, végső soron, természetes, hiszen egy ilyen beszélgetés, amelyben komolyan veszik az ember véleményét, mégsem diszkó. Apropó. Diszkó. A téli szünetben az egykori zsidó templomban működő ifjúsági klub háromszor rendezett diszkót, s mindháromszor teljes sikerrel. Egyéb rendezvényre azonban alig járnak a fiatalok. Boldis Friderika szerint az ifjúsági klubnak kb. ötven tagja lehet, de ha kinyitják, s nem diszkó van, alig lézeng ott valaki. És a városnak háromezer diákja van, teszem hozzá én, és azon töprengek, vajon miben egyformák a kisvárosaink? Netán a bezárkózásban, abban, hogy mindegyikben gazdag kulturális életet szeretnének élni, de valahogy nem megy? Nem. Ennek az írásnak nem az a célja, hogy ennek utána járjon. Csak azt akarta fölvillantani, hogy minden gond, nehézség, probléma ellenére, hogyan kötődnek városkájukhoz a lakók. Számonkérő ragaszkodással. Azzal a szeretettel, amely a városról íródott „születésnapi" dolgozatok közül az egyetlen igazán kitűnő szólt, az Új Ifjúság tavalyi, 49-es számában; Somos Péter tollából. Tiszta szívből ajánlom újra-, illetve elolvasásra olvasóimnak. Még a ságiaknak is, akik e sorok írójánál nyilván sokkal jobban tudják, mi húzódik a felszín alatt, mi van a szóbeszédek, a feltételezések mögött. Legyen szó bármiről. Vagy mondjuk, kizárólagosan a 750. születésnapról. Mert a felszín alatt, meglehet, valami olyasmi húzódik, amiről Szkladányi Endre mesélt. (A kötődés szubjektív érzés. Én például ebben a kisvárosban éltem le az életemet Itt születtem, itt töltöttem gyermekkoromat is Itt kaptam hovatartozástudatot azt, ki és kik is vagyunk tulajdonképpen. Valószínűleg az a hovatartozástudat hozott vissza Franciaországból is, ahol fogságban voltam. Ott egy amerikai meg akart nyerni, hogy költözzem át a tengeren túlra. Azt mondtam neki: hát ide figyelj, nekem a KáNáriáról egy kő többet ér, mint az egész Amerika. Ezt mondtam neki.) Szkladányi Endre: Nem lesz lebontva az a sor. . . SZIGETI LÁSZLÓ nő 5
