Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-26 / 5. szám
TÁJOLÓ ' Méhednek gyümölcse Moldova György, a magyar újságírás és irodalom sajátos „jelensége": írásainak egyéni íze, zamata és fanyar, „moldovás" humora van. Léleképitő regényeire, vagy nyúlfarknyi, csípős megjegyzésekkel, kiszólásokkal tűzdelt, fricskázó, leleplező, csipkelődő írásaira egyaránt illik odafigyelni. A budapesti Lapkiadó Vállalat gondozásában megjelent, alig száz valahány oldalas, karcsú, füzetszerü könyvecske egyetlen kisregényt tartalmaz. Az irás — melyet Moldova György a nemrég elhunyt Kardos György emlékének szentelt — valójában a Budapestre került vidéki Szenthe Pál életregénye. A diplomás fiatalember megismerkedik egy ugyancsak a fővárosba szakadt leánnyal, s a barátságnak hamarosan házasság lesz-a vége. Gyermekük nem születhet, ezért a másodállásban iparosmunkát vállaló ifjú férj egyik ügyvéd ügyfelének rábeszélésére intézeti gyereket vesznek magukhoz. Először egy kislányt, majd nem sokkal később a gyermek időközben szintén állami gondozásba került fiútestvérét. Ezután a férfi „véletlenül" megismerkedik a gyermekek édesanyjával. És elkezdődnek a bonyodalmak. Egymásba szeretnek, s amikor ez kiderül, Szenthe Pál felesége a megaláztatásokba belehal. A jól kereső, ügyeskezű mérnök nem tud napirendre térni neje elvesztése fölött, s egyre inkább ivásra adja a fejét. Közben a gyermekek vér szerinti anyja új kedvest talál magának, s elköltözik a Szenthe-portáról. Férje végső kétségbeeésében újfent intézeti felügyelet alá helyezteti a sorsüldozött csemetéket, aztán egyik este, zárás után megvárja-meglesi a hazafelé tartó Bea asszonyt, s Wartburgjával keresztülgázol rajta ... Tragikus, fájdalmasan szép, élvezetes olvasmány Moldova György Méhednek gyümölcse" című, nálunk is megvásárolható kötete. ZOLCZER LÁSZLÓ Nyelvi babonák Akik szívükön viselik a magyar nyelv ápolását, azok nevében bizton állíthatom, Szepesy Gyula huszonhárom „nyelvi novellája" hiánypótló mü, s csak üdvözölni lehet a nyelvművelés ezen új műfaját. Szerzőnk meggyőződése, hogy e téren addig nem várhatunk látványos eredményeket, amíg nem szorítjuk vissza a nyelvi babonák nagy részét. Ezzel a céllal készült a kiadvány, nyelvünk legvitatottabb szabályaival ismertet meg bennünket. Minden sorában arra figyelmeztet: a nyelv bonyolult rendszer, törvényeit nem formálhatjuk önkényesen: Nézeteinek igazságát egy-egy kérdéskör kapcsán irodalmi, népnyelvi és nyelvtudományi példákkal is igazolja. A nyelvi babonák legtöbbje a germanizmus és latinizmus vádjával terhes, igy jogosan felvázolja olykor az idegen nyelvi szabályokat is. A könyv legértékesebb részei azok a rendszerező gondolatok, amelyekben Szepesy az egyes témák kapcsán összefoglalja a legfontosabb nyelvhelyességi szabályokat. A huszonhárom cikk üzenetét egymástól független egységekben küldi olvasóinak. Olyan ez, mint egy novelláskötet, benne bármelyik mű önálló egész. A tiszteletre méltó szándékkal párhuzamosan Szepesy bántó éllel vádol is. Nyelvi babonát terjeszt az a nyelvész, nyelvművelő, író, újságíró vagy bárki más — írja —. aki helytelennek nyilvánít olyan nyelvi eszközt, amely a nyelv rendszere szempontjából nem hibáztatható. Ha továbbolvassuk az előszót, kiderül: Arany János az egyetlen nyelvmüvész, akit szerzőnk fenntartás nélkül elfogad, másokra kíméletlenül lesújt, ha úgy véli. tévedtek valamely szabály megalkotásában. Nem kíméletes a tanárokkal szemben sem. Pedig jó lenne végre rádöbbennünk — Szepesy Gyulával együtt —, hogy az alap- és középiskolák heti egy nyelvi órája nem lehet termékeny fóruma anyanyelvűnk elsajátításának. Nyelvi kultúránk egésze van veszélyben, de ebben, nemcsak az iskola vétkes! Bár hiányzik Szepesyből a tudóstársak véleményének érdemi megbecsülése és az e tudomány iránti alázat, meggyőződésem: e könyvnek megvan a méltó helye mindannyiunk íróasztalán, hogy bölcs kalauzként vezessen ki bennünket a nyelvi tévhitek labirintusából. ZSEBIK ILDIKÓ VAN HALEN „5150" Értékes ajándékkal lepte meg a kemény rock híveit a Supraphon kiadóvállalat, ugyanis már karácsony előtt az üzletekbe került a Van Halen együttes 5150 c. Lemeze. A zenekart a hollandiai születésű Van Halen fivérek alapították „Mammoth" néven. Az 1978-ban saját nevükön (Van Halén) kiadott albumuk óriási sikert aratott, és ma már a műfaj egyik gyöngyszeme. Az ezt követő lemezek is sok zenei újdonságot tartalmaztak, melyeket Eddie Van Halen szilaj gitárfutamai tettek változatossá. A tehetséges gitáros játéka túlnőtt a rockzene határain és ma már egyre több klasszikus zenei elemet vél felfedezni játékában a figyelmes hallgató. A zenekarnak sikerült kialakítania a jellemző „Van Halen-hangzást". mely a hevy metal ritmusait és a gitárközpontúságot részesíti előnyben. A nagyérdemű befogadta őket, ezt bizonyítja, hogy megjelenő albumaik milliós példányszámban kelnek el. 1985-ben David Lee Roth, a zenekar énekese és meghatározó egyénisége kivált a zenekarból. D. L Roth utódjának személyét hosszas viták előzték meg, majd nem kis meglepetésre a ma már rockveteránnak számító egykori MONTROSE-tag, Sammy Hagar mellett döntöttek. S. Hagar beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Ennek hű bizonyítéka a legutolsó albumuk , az „5150", mely a zenekar létének fontosságát volt hivatott érzékeltetni. Az „5150" c. album igazi rockzenei csemege. A vájtfülü hallgató igényeit is kielégítő szerzeményekben a négy zenész tudása legjavát adta. Mint előző albumaikon, itt is Eddie van Halen határozza meg a lemez hangulatát, rendkívül összetett, virtuóz hangszeres játékával. A lemezborítón lévő izom kolosszus, aki atlaszi" pózban egy fémgömböt tart, a lemezen lévő dalok energiáját engedi sejtetni. Az albumot a „Good Enough" c. szám vezeti be. Viszonylag gyors alapritmusú szerzemény, melyet azonban különlegessé tesznek a kidolgozott ritmusváltások. A főszerep a gitáré. Az albumon több szerzemény is található, melyek szerkezete a „Good Enough"hoz hasonlít (Summer Nights? Best of Both World; 5150). Az album „ügyeletes slágere" a már kislemezen korábbam megjelent „Why Cárit, This Be Love", melyben nagy feladatot vállalnak a billentyűs hangszerek. Érdekes ritmusváltásai kiemelik a többi szerzemény közül. A „Get Up" a mindent elsöprő fergeteges dobkiséretével az album „legvadabb" dala. A nagy lendület után jólesik egy kis lírai bevezetővel induló szerzemény. Ez a „Dreams", melyben csak az előjáték lírai; igaz, kicsit lassúbb az előző szerzeményeknél, de megtalálhatjuk benne a feszes, kemény ritmust és a virtuóz gitárszólót is. A „B" oldal második dalában, a „Lőve Walks in"-ben túlsúlyba kerülnek a billentyűsök, ez adja meg a szerzemény jellegzetes fátyolos hangulatát. Eddie most háttérbe vonul, de gyönyörű gitárszólója itt is telitalálat. Ez a dal az album legszebb felvétele. A lemez záródala, az „Inside", melyben Sammy Hagar ismét bizonyítja kivételes énekhangját. ANTAL TAMÁS Bounty Ezerhétszáznyolcvanhétben a jamaicai ültetvényesek elhatározták, hogy meghonosítják a Tahiti szigetén felfedezett kenyérfát, abban a reményben, hogy sütve ehető termésével megoldják a néger rabszolgák olcsó élelmezésének gondját. Az anyaországhoz és III. György angol királyhoz fordultak kérésükkel, hozasson nekik kenyérfacsemetéket. A király a Bounty nevű felfegyverzett szállítóhajót bocsájtotta rendelkezésükre, s az ki is futott Bligh kapitány parancsnoksága alatt. Ennyit a Richard Hough, megtörtént eseményeken alapuló regényéből készült film előzményeiről. A film úgy kezdődik, hogy Bligh kapitány az admiralitás királyi bírósága előtt felel hajója elvesztéséért, s aztán hoszszú flash-back-ekben nézhetjük végig az elég ismert, majdhogynem elcsépelt történetet. Látjuk, hogy Christian (Mel Gibson) első tiszt dehogy is akar lázadó lenni, csak vonakodva, hosszú lelki tusa után képes átvenni a hatalmat Bligh kapitánytól (Anthony Hopkins), akihez jó barátság fűzte. Eleinte kerülné a nyílt összetűzést, ám ráviszi a kényszer, s az okokat maga a kapitány szolgáltatja. S aztán már nem egyszerűen ifjonti hévről. ígazságérzetröl van szó. Egyszerűen kicsúsznak Christian kezéből a dolgok, a zendülök élén találja magát, akiktől származása, műveltsége, képességei, és — immár — volt tiszte különbözteti meg. Tegyük azonban hozzá, hogy azért öt is, nemcsak a szedettvedett, lázadásra kész legénység nagy részét, megbabonázta Tahiti szigetének addig sosemlátott egzotikus szépsége. Hát igy történhet meg, hogy az elégedetlenkedő legénység élén, amely nem értett egyett Bligh kapitány vasfegyelmével és egyeduralmával a hajón, kitessékeli öt maroknyi hű emberével a nyílt tengerre. Nem először került filmvászonra a történet. 1935-ben Frank Lloyd amerikai rendező is megrendezte. Filmjében emlékezetes alakításokat nyújtott Clark Gable az első tisztként és Charles Laughton a kapitány szerepében. Majdnem harminc évvel később, 1962-ben készült el az ugyancsak világhírű angol változat Lewis Milestone rendezésében. Ebben Hollywood akkori fenegyereke, Marlon Brando volt Christian, s az ö árnyékában húzódott meg Trevor Howard Bligh kapitányként. Sajnos, ez a legutóbbi Bounty-film, amelyet a nálunk alig ismert Roger Donaldson rendezett, nem éri utol a korábbiakat. A rendezői szándék szerint e film a kor tengerészeinek életét kívánta bemutatni és egyúttal a két főszereplő — Lloyd által is kiemelt — lélektani csatáját hangsúlyozni. Ez nagyjából sikerült is, bár Mel Gibson bizonyára nemcsak romantikus ideálokkal tudna „megbirkózni". Kiváló volt viszont Anthony Hopkins Bligh kapitány bőrében — nem volt olyan emberevö szörny és szadista, mint mondjuk Charles Laughton — a tenger törvényeihez szokott kemény fickóként, aki nem feltétlenül óhajt megértő lenni legénységével, ez tudniillik nem is tartozhat egy magányos tengeri medve viselkedésmintáiba. Jó volt továbbá a film zenéje is, melyet a Vangelis együttes szerzett, s kifogástalan az operatőri munka, bár a kamera olykor meggondolatlanul és funkciótlanul időzött túl hosszan a Tahiti folklórját bemutató képeken, jeleneteken. Mindent egybevetve, a tarka-barka kavalkád, s az utóbb felsoroltak ellenére a „Bounty" megmaradt — sajnos — Fletcher Christian fakó történetének. FRIEDRICH MAGDA nő 18
