Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-15 / 47. szám

A ködök, a hideg szelek beköszöntővel természetünk lassan megválik minden virágdíszétől. Igaz, itt-ott még fellelhető a kései szegfű néhány „edzett" virága, a száradó fű közt ott reszket még a százszorszép fáradt rózsaszín bóbitácskája, sőt egy-egy eltévedt tavaszi virág is ujranyílhat egy parányi időre, de a növények zöme már a télre készül. Ritkul a bokrok sűrű bogyódísze is, melyet jócskán megtépáztak az éhes madarak, vagy megérvén a földre hullottak, magágyat keresvén maguknak, hogy tavasszal kikeljenek. Csak a gyepürózsa pirosló csipkebogyói pompáznak kitartóan, a kökény liláskék gyöngyei, a tiszafa bogyócskái. Ezek még sokáig nem búcsúznak az őket feldajkáló ágtól, itt maradnak a legnagyobb fagyokig, hogy táplálékot nyújtsanak a madaraknak a legzordabb télidőben is. A tengelicék a szárazán zörgő bogáncsokon tanyáznak, a cinegék a faágakon kopogtatnak kúpos csőröcskéjükkel, keresve az áttelelésre megbújt rovarokat. A fák tarka díszü lombkoronáját meszszire sodorják a hideg novemberi szelek utolsó, kitartóan kapaszkodó foszlányaikat reggelente fehér bojtokkal borítja be a zúzmara. A virá gok ideje végképp lejárt, csak a kér tekben található ilyenkor már néhány kitartóbb fajta. A többi növény már gyökereiben vagy hagymáibangumóiban gyűjti erejét, évelő tövében, hogy túlélje a hideget. A dúsan pompázó zöld levél fölösleges fényűzés télen. Nem azért, mert megfagyhat, hiszen eleven zölden pompáznak ilyenkor a fenyők és más örökzöldek is,'csakhogy a növény a leveleken át túl sok vizet veszítene, melyet a fagyos földből nem tudna pótolni, így tavaszra kiszáradna. Ezért aztán inkább dísztelenül, észrevétlenül vészelik át a telet, hogy tavaszra újra kivirulhassanak.

HELENA KHOLOVA BIOLÓGUS Fotó: Jozef Hlavácek