Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-15 / 47. szám

Sok-sok évszázaddal ezelőtt valamelyik ősünk hazavitt egy farkaskölyköt, és megszelídítette. így „alkotta" meg maga számára leghűségesebb barátját, de az is meglehet, hogy éppen fordítva történt, a farkaskölyök szegődött az emberhez, fokozatosan alkalmazkodva gazdájához, a legkegyetlenebb körülmények között is állhatatosan követve őt hosszú vándorútján, teljesen alávetve magát akaratának, lemondva kutya (farkas) természetének legsajátosabb vonásairól. Az ember képtelen lenne ilyesmire.

Ember és kutya együtt maradt mind a mai napig — kiegészítve egymást —, és remélhetőleg sose lesz ez másképp; a hűség évek hosszú során át a kutya második természetévé vált, s már nem tud létezni az ember nélkül. Mit tudunk hát leghűségesebb barátunkról?

Mindent és semmit. A kutyapszichológusok már a kutya „lelkét" is vizsgálják, s eközben rendkívül érdekes következtetésekre jutnak. És itt vagyunk mi, akik szeretjük kutyánkat, igyekszünk öt megérteni, habár egy osztrák állatorvos azt állítja, hogy rosszul, mert mindenáron emberiesiteni szeretnénk őket, megpróbáljuk betörni a „jellemüket". Képzeljük csak el, mi történne, ha egy ismeretlen lény megpróbálna bennünket „elkutyásítani" ... Ugyanígy tiltakozik a kutya akkor amikor kényszerítjük, hogy gyermekek játékszere legyen, divatos élőlény, bizonyos életvitel érdekes kiegészítője. Sajnos már csak a kutyaanya tanítja kölykeit arra, hogy úgy gondolkodjanak életükről, és úgy reagáljanak különböző jelenségekre, ahogyan az egy kutyához illik. Azt is mondják a kutatók, hogy a gazda és kutya közötti kötelék az állat

részéről az erősebb. Az eb azért is lett a háziasított állatok közül az ember legjobb barátja, mert nagyjából olyan kapcsolatot alakított ki vele, mint többi fajtársával. Ezt a kapcsolatot a kutya hűsége „motiválja", de az igaz, hogy amíg legalább egyszer nem kerül sor nézeteltérésre kutya és ember között, s ennek során a gazda nem tudatja az állattal, ki az úr a háznál, addig nem nagyon beszélhetünk jól alakuló kapcsolatról.

Említettük, mit végez undorral a kutyus, viszont semmit sem szeret jobban, mint gazdájával „beszélgetni". Legyen az füllel hallható fizikai, érzelmi vagy pszichés kommunikáció. A kutyát elég megsimogatni, és ez már majd kiugrik a bőréből, szaporán csóválja a farkát, hozzádörgölödzik gazdájához, a kezét nyalogatja, vakkant örömében stb. És gondolkozik! Mert mi mással is magyarázható, hogy amikor sétálni kíván, a szájába veszi a pórázt, és odaviszi gazdájához, akiről azt gondolja, kissé fogyatékos, szüksége van ilyen direkt, erőteljes jelzésre. A kutyák nem értik az emberi beszédet, de különösebb tanítás nélkül hamar elsajátítják a családtagok, sőt az utcabeli kutyatársak nevét is. A kinológusok szerint a kutya az orrával „gondolkodik", remekül működő szaglószerve révén állítólag a közelmúltba is bepillanthat, még annak az embernek a nyomát is képes követni, aki egy nappal azelőtt járt az utcán. Finom orrával „átlátja" a tárgyakat, amelyek az emberi szem előtt rejtve maradnak, így például képes pontosan megállapítani, van-e a kosarunkban olyan elemózsia, amit ö tányérjáról már ismer. Nem beszél — ugat, nem énekel — vonít. Élvezi az együtt éneklést; ha a falu egyik kutyája elkezdi a vonítást vagy a csaholást (főleg éjszaka), akkor a többi szívesen csatlakozik hozzá, persze a hiedelemmel ellentétben ennek nem a Hold az oka.

Vannak kutyavédő szervezetek és vannak a parkokat, a pázsitokat a kutyák ellen védő szervezetek. De a kutyavédö szervezetek sem tudják meggátolni, hogy brutális, beteges hajlamú emberek kutyatulajdonosokká váljanak. Sajnos, csupán pénz kérdése, hogy csau-csau, tacskó vagy agár lesz-e a sanyargatásuk tárgya. A kidobott, megunt, kóbor kutyák sorsa a legszomoritóbb. Ha ilyennel találkoznak, simogassák meg, és fogadják örökbe egymást.

Képriportunk a közelmúltban Bratislavában megtartott nemzetközi kutyakiállításon készült.

—ze—

Nyisd ki a szád, és mondd azt, hogy „á"! A német juhászkutya csak gazdájának teljesíti az ilyen parancsot

r*ő 12