Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-15 / 47. szám
ember kiborul. De ugyanekkor egy tréfás megjegyzéstől helyreáll a nyugalom. Éva: — Hetente egyszer érkezik otthonról a posta, de akkor tiz-tizenöt levelet is kapunk. Benyitok a szobába, látom, hogy a lányok sírnak az anyuka levelén ... A honvágyat az első hetekben nehéz legyőzni... Marek: — Amíg az első levél megérkezik, az a leghosszabb idő ... Lubka: — Van, úgy hogy egész nap semmi sem sikerül. Ilyenkor feltesszük a kérdést: minek jöttünk ide? De ez a depresszió amilyen hamar jött, olyan hamar el is múlik. Jozef: — Az első év nehéz. Főleg a pszichikailag gyengébbek adják fel. De aki itt helytáll, az sokkal jobban felkészül az életre, mintha otthon tanulna. Önállóan tud cselekedni minden téren, megszokja, hogy közösségben gondolkozón, segítőkésszé, felelősségteljessé válik, megtanulja becsülni hazáját, megismerkedik a világ különböző részeiről származó diákokkal, tökéletesen elsajátítja az orosz nyelvet — hogy csak néhány előnyt említsek az otthoni tanulással szemben. — Érzitek-e a peresztrojka szellemét az oktatásban, a szellemi életben? Sárka: — Sok mindenben. Például most jóval nagyobb súlyt fektetnek az önálló tanulásra, mint eddig. Nem kell mindenben a tankönyvekre támaszkodni, több a szeminárium, a vita. A tanárok nyíltan véleményt mondanak, s ezt a diákoktól is elvárják. De legjobban talán a kultúra terén érezzük a változást. A színházakban olyan müveket játszanak, amelyek évekig tiltva voltak. Vendégszerepeit itt többek között egy amerikai rockegyüttes is... A tv-ben, a rádióban az emberek nyíltan és.bírálóan vitatkoznak. Éva: — Otthon tizenkét évig tanultunk a nagy októberi szocialista forradalomról, az Auróráról, de mindezt úgy vettük, mint valami elvont, elérhetetlen dolgot. Most azt mondja a tanárnő: Innen alig egy kilométerre tört ki a forradalom ... és másnap elmegyünk az Aurórára. Ez már a megfogható, szemmel látható jelen. És hasonlóan van ez sok minden mással is. Órák hosszat tart a beszélgetés. Nem lehet kifogyni a témából. Nézem, hallgatom őket, és közben arra gondolok: gyerekek még, amikor az otthonról, a szülőföldről beszélnek, de felnőtt, érett emberek, ha mindennapi gondjaikról, a világ sorsáról vitatkoznak. Szöveg és kép: H. ZSEBIK SAROLTA Diákok Leningrádban nő 8 Ülünk a diákszálló már egészen otthonosan berendezett szobájában. Sokan vagyunk, alig férünk el, de valahonnan a város másik végéből még mindig befut egy-egy diák, aki meghallva a hazai látogató hirét, nem mulaszthatja el a találkozást. Ám ez a szoba nem csak most ilyen zsúfolt. A diákok naponta összegyűlnek legalább néhány perce, hogy megbeszéljék a közben felmerült gondjaikat, elmondják egymásnak élményeiket. Hagyománnyá vált már, hogy ezek a találkozások azokban a diákotthonokban rendszeresebbek, ahol az adott tanévben a legtöbb az elsős. Mert az elsősök szorulnak leginkább segítségre, támogatásra, nekik van szükségük leginkább a „földiek" közelségére. A Leningrádi Pénzügyi és Közgazdasági Főiskolán — melynek diákotthonában beszélgetünk — Csehszlovákiából összesen tizenöten vannak. Közülük öten elsősök. A többi itteni főiskolára az idén egy-egy diák jött csupán hazánkból, de egyébként 220 csehszlovák diák tanul Leningrádban. Valamennyien tudnak egymásról, mégha az ötmilliós város különböző iskoláiban, diákotthonaiban tanulnak, élnek is. Összetartja őket a Szocialista Ifjúsági Szövetség, melynek mindannyian aktiv tagjai. A hét alapszervezetre osztott tagság többsége a Moravanka nevű folklór csoportban tevékenykedik, de jól működnek a különböző sport- és más játékcsoportok is. Minden egyes alapszervezet vezetőségében van tanulmányi felelős, aki figyelemmel kíséri a diákok előmenetelét; segítséget nyújt, tanácsot ad a gyengébbeknek. Összetartanak mint egy nagy család, amelynek minden tagja felelős a másikért. Beszélgetésünkben Sárka Zavfelováé a főszerep aki már ötödikes a közgazdaságin. Itt tanul a harmadikos Jozef Purnoch, a másodikos Peter Flachs is, majd az elsősök következnek: Radka Dozicáková, Martina Merková, Lubomír Neubauer — Csehországból és a két szlovákiai kislány, Lubka Kolesárová és Éva Hrtanová. Köztük van még a bányaipari főiskola harmadikos hallgatója, a presovi Pavel Skovránko, a nemzetközi kapcsolatok tanszékéről a breznói elsős Marek Foltányi és a testnevelési főiskola elsős növendékei, hazánk műkorcsolya bajnokai a Kovarik testvérek.- — Milyen volt a kezdet? Sárka: — Nagyon nehéz. Mások az emberek, mások a szokások, mint otthon. Én amikor idekerültem, úgy harminc százalékra tudtam csak oroszul, egy év kellett hozzá, amíg teljesen elsajátítottam a nyelvet. Az előadásokon nem győztem a jegyzetelést, otthon mások segítségével kellett átírnom mindent. De ha most visszagondolok, nagyon hamar és a nehézségek ellenére is hasznosan tett el az idő. Örülök, hogy visszatérek szüléimhez, de tudom, rettenetesen fognak hiányozni az itteni barátok, az az összetartás, egymás támogatása, minden, ami itt van. Lubomír: — A lányoknak könnyebb, ők tudnak főzni. Itt ugyanis az a legrosszabb, hogy nincs diákmenza, mint az otthoni iskolákban. Magunknak kell főzni, bevásárolni, s ezt nekünk, fiúknak elegé nehéz megszokni. Peter: — De legalább tudjuk, hogy mire vagyunk képesek az anyuka nélkül!... Önállóakká válunk, nincsenek szülök, akik ezt-azt elintéznek helyettünk. Döntéseinknek viseljük a következményeit. Martina: — Azért nem tudom, mihez kezdtünk volna az idősebbek segítsége nélkül ... De ők mindjárt felkaroltak bennünket, és azóta is szemmel tartanak, hetente kétszer-háromszor is eljönnek. Most például Pepo a polcokat rakja fel minden szobában, azelőtt a villanyt javították, a függönytartót szerelték — a fiúk elvégzik az ilyen munkákat, mi pedig megfőzünk helyettük. Radka: — Én kezdetben nagyon nehezen viseltem, hogy állandóan csak az idegen nyelvet hallom. Rosszul hatot rám a rengeteg ember az utcán, a nagy tolongás a metrón. Ilyenkor elég egy cinikus megjegyzés, és az Csehszlovák diákok a kétszázöt éves közgazdasági főiskola előtt
