Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-20 / 43. szám

Rosszul áll az ügyed, kislány...

Kinek a szavai, ki mondta ? Nágya feszülten megpróbált visszaemlékezni, hogy megértse a dolgot, de fejében csak ez az öt szó visszhangzott: „Rosszul áll az ügyed, kislány. Rosszul áll az ügyed, kislány. Rosszul áll az ügyed ..." Aztán valaki elment mellette, nyitva hagyta a nagyszoba ajtaját. Hűvös levegő áramlott onnan, a hosszú, könnyű függönyök röpködtek ...

A hang hirtelen elhalt, s mielőtt felállt és elindult volna, teljesen és világosan maga előtt látta békés világának azt az egész utolsó napját. Nemcsak hogy látta, hanem percről percre és minden apró részletében nyomon tudta követni, és örülni tudott az apró részleteknek, mert ezekből állt a megszokott, egyszerű és tiszta asszonyi boldogsága.

Azon a reggelen Szergej Alekszejevics oly kedves, figyelmes és gyöngéd volt, hogy Nágya még a sok gyöngédségtől elkényeztetve is megjegyezte azt a reggelt: mintha a férfi megérzett volna valamit. Ö azonban semmit sem érzett meg, egyáltalán semmit; s abban a pillanatban nagy igyekezettel sorra vette annak az utolsó nyugodt éjszakának és annak az utolsó nyugodt reggelnek minden másodpercét. Szokása szerint az álmos kislányt játszotta: szuszogott, sóhajtozott, az orrával a férjét böködte. butaságokat suttogott, jól tudván, hogy a férje — az ősz, szigorú férfi, mellén a háborús sebesülés helyével, aki egy óriási gyárért felelt — eszét veszíti a szerelemtől. Ezekben a rövid reggeli percekben mindent kérhetett volna tőle — és a férje mindent megtett volna —, de Nágya sohasem kért semmit. Egyszerűen tudta magáról, hogy reggelenként mindenható, és megmámorosodott tőle: a teljes boldogsághoz elég volt. hogy biztos lehetett önmagában.

Azután a férfi hanyatt feküdt, ő pedig arcát a férfi vállához szorítva hallgatta, hogyan csitul el lassan a vad szívverés. Szergej Alekszejevics huszonkét évvel volt idősebb Nágyánál, de ezekben a pillanatokban az asszony lett az idősebb. És amikor észrevette, hogy a ritmus szabályos, az erős szívverés csendesedik, ajkával könnyedén megérintette a férje halántékán a kékes ereket, és kibújt a takaró alól.

A férfi pedig kissé kinyitotta a szemét. Ez nagyon különös: hat éve házasok, és hat éve lesi meg ilyenformán a feleségét. És Nágya tudta, hogy a férje figyeli, de úgy tett, mintha észre sem venné, és úgy öltözködött, mintha a férfi mélyen aludna. De éppen azért, mivel tudta, hogy Szergej Alekszejevics figyeli, mozdulatai különösen nőiesek, hajlékonyak lettek. Nágya még egy olyan megszokott dolgot is, mint a reggeli öltözködés, koncentráltan és másképpen csinált: lányosán — elöl, nem pedig hátul — gombolta össze a melltartóját, és mérgelődött a harisnyanadrágra; nőiesen, ügyesen bújt bele a ruhájába. Hátradobva sűrű szőke haját — havonta kétszer szárított fekete kenyérrel mosta meg — leselkedő férjére mosolygott, és kiment a konyhába. És ezzel véget ért az éjszaka.

Amíg Szergej Alekszejevicsért érte nem jött a szolgálati kocsi, a reggeli mellett üldögéltek. Nágya megigazította a férje nyakkendőjét, ellenőrizte, van-e

nála tiszta zsebkendő, megvan-e a szemüvege, notesze, és az ajtóban megcsókolta. Amikor pedig a kocsi elment, Lenka előbújt a szobájából.

Akislány ötvéves volt, amikor az anyja belehalt a második szülésbe. És Szergej Alekszejevics sokáig jóvátehetetlenül bűnösnek érezte magát. Tíz év múlva pedig heves szerelemre gyulladt a moszkvai főigazgatóság egyik gépírónője iránt. És Nágya egyből megértett mindent, igen bölcsen nem vitatta el az emlékeket, különös privilégiumokra sem tartott igényt, ami lehetővé tette, hogy a nála mindössze nyolc évvel fiatalabb mostohalányának, ha nem is a legjobb barátnője legyen, de igen jó kapcsolatba kerüljön vele.

Azon a napon, miután reggelit adott Lenkának és útnak indította a főiskolára, Nágya elindult a tisztítóba és bevásárolni; ismerősökkel találkozott, semmiségekről fecsegett velük. Amikor hazament, odatette az ebédet, aztán beállított hozzá a pergő nyelvű Natalja — a lépcsőházi szomszédasszony —, egy pár osztrák cipőt hozott, amelyet a bátyja küldött neki, de az asszonynak közben erősebb lett a lába. Próbálgatták a cipőt, még vodkát is öntöttek bele, de az csak nem ment fel a Natalja lábára. Nagyon szép kis cipő volt, divatos, hosszított fazon, kényelmes sarokkal, és Nágya lábán úgy állt, mintha ráöntötték volna, de Natalja nem ajánlotta fel megvételre, egyre a saját negyvenes lábát akarta belegyömöszölni. S akkor telefonált Szergej Alekszejevics.

— A moszkvai kutatóintézetből érkezett egy elvtárs. Nem, nem Fjodor Ivanovics, öt már érdemei elismerése mellett nyugdíjba küldték. Egy másik elvtárs tartja velük a kapcsolatot. Csinálj valami vacsorát I Nem, még akkor sem ért véget a boldogság. A fiatal háziasszony és a szeretett feleség teljes buzgalmával készült a vendégfogadásra: salátákat készített, inkább a saját ihletére, semmint a szakácskönyvre hagyatkozva; ugyanilyen módszerrel tésztát sütött; kiszépítette magát, és azt a ruhát vette föl, amely tetszett a férjének. S amikor megszólalt a csengő, őszinte mosollyal indult ajtót nyitni.

— Kedvesem, engedd meg, hogy bemutassam neked Igor Antonovicsot.

Nágya arcán akkor megfagyott a mosoly: Goga állt előtte. Hány éve nem találkoztak? Hét? Nyolc? Nem, mégis hét. Hét és fél, ha pontos akar lenni. A férfi elnehezedett, tekintélyesebb lett, s talán kissé megkopaszodott — hiszen már elmúlt negyven. Kis pocakot eresztett, tartása méltóságteljes, a tekintete fáradt: jó lehet a pozíciója, ha egyszer őt küldték el Fjodor Ivanovics helyett. Nágyának elállt a szívverése, hebegett valamit, de nem hallotta a tulajdon hangját; attól tért magához, hogy észrevette, a férfi a bal szemével alig láthatóan, finoman rákacsint: „Minden rendben, kislány, ne izgulj..

— Nagyon örvendek! — ismételte meg Nágya. — Parancsoljon, Igor Antonovics.

És háziasszonyi teendőire hivatkozva azonnal a konyhába szaladt. Végig kellett gondolnia, mit jelent ennek a vendégnek a megjelenése az ő komoly családi otthonában, el kellett döntenie, hogyan viselkedjen és vallja be elsőként, hogy ismerik egymást, ha a vendégnek netalántán emlékezni támad kedve. Bár aligha, hisz rákacsintott, vagyis megígérte, hogy megőrzi a titkot. Márpedig Goga tudott titkot őrizni, sohasem hencegett el senkinek, hogy Nágya a szeretője volt.

Nágya csak akkor ment vissza a szobába, amikor teljesen megnyugodott, és eltervezte, hogyan irányítsa az asztal körüli beszélgetést. A legelbájolóbb háziasszonyi mosolyát öltötte magára, belépett, készen arra, hogy valami semmiséget mondjon, ám a férfiak hivatalos dolgokról beszéltek, és Nágya nagy megkönnyebbüléssel hozzálátott, hogy megterítsen.

— Önök a vezető kutatóintézet, és szerződésük szerint a mi gyárunk biztosítja önöknek a termelési hatteret. — Szergej Alekszejevics nyugodtan beszélt, és csak Nágya hallhatta meg, hogy hangja kissé keményen cseng. Arról, amit dokumentum rögzít.

JÚLIUS POLÁK illusztrációja