Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-20 / 43. szám
A nagymama nem öregszik Jó hét éve annak, hogy örökbefogadtam a nagymamát. Apai ágról egyáltalán nincsenek, anyai ágról pedig csak villanásnyi emlékeim vannak arról a töpörödött anyókáról, akit kisiskolásként nagymamaként szólíthattam. Vagyis hét éve kimondottan kapóra jött az örökbefogadás lehetősége. Miután megismertem öt (bár igazából mai napig nem ismerem), egy ideig minden alkalmat megragadtam, hogy abba az Ipoly menti falucskába utazzam, amelyben megszületett, megházasodott, gyermekeket szült majd irányított négy égtáj felé — s végül, egyedül maradt. Bár ez a kijelentés maga a pontatlanság, hiszen csupán fizikailag maradt egyedül azon a paraszt portán, amelynek minden zugát ismerte. Lélekben sohasem hagyta el magát. Talán ezért lehet fölényben azokkal a fiatalokkal szemben, akik idő előtt elaggottak, mert önmaguk terhévé váltak a sokatakarásban, a jóvátehetetlenségben, abban, hogy nem fogták föl: a szeretet végcélállapot, amelyből nem kitörni kell, hanem örökös mozgásban megőrizni azt. Persze, ezt a fajta fölényét sosem fitogtatta, mivelhogy nem is tudott róla; amiként a víz sem tudja, hogy éltető elem, ennek ellenére az. Nem szokott védekezni azzal, hogy te jó ég, megöregedtem, erre már nem futja. Nem tett ilyet soha, mert számára egyetlen földi viszonyulás létezik: a család, s ami ezt fönntartja. Vagyis a szeretet és a munka, a családtagokhoz és a munkához való feltétlenül alázatos viszonyulás, amihez ö sosem volt öreg. Ezért is nem féltem őt semmitől. Bár egyszer mégis rendkívüli módon aggódtam érte. Vagy négy éve annak, hogy hosszú töprengés-kínlódás után úgy döntött, elhagyja faluját, amelyhez majd hét évtizedig kimondhatatlan kötelmekkel kötődött, elhagyja, mert lányát déli, egyik fiát északi, a másikat nyugati irányba szólította a munka és a szerelem. Úgy döntött, középső fia városába költözik, az Ipoly menti fészekből egy csallóközi városkába, de kikötötte, hogy külön lakásba, mert sosem akart senki terhére lenni, ekként is példát mutatva toleranciából. Szóval, akkor, négy éve úgy véltem, ezt az elszakadást a hetven évétől, szülötájától, nehezen vészeli át, hiszen közismert, hogy az öregedés fizikai folyamata többnyire lehetetlenné teszi az új fejleményekben való teljes részvételt, s a reményvesztettség testet-lelket fölzabáló messzesitésbe kezd. Bajlakodásának azonban még szemtanúja sem lehettem, amikor néha fölkerestem a leikétől nyilvánvalóan teljesen idegen, rideg lakótelepi egyszobás lakásában, fültanúja meg végképp nem, mert sosem beszélt az átállás lehetetlenségeiről. Igaz, akkor szomorúnak láttam, amikor maga előtt beismerte, hogy fürdőszobában lehetetlen kacsákat tartani, s idő előtt levágta őket. De még ekkor is lelkesen beszélt az új szomszédairól, új otthonának varázsáról, arról, hogy milyen emberekkel ismerkedett meg, hogy kinek a kertjébe jár dolgozni, mivelhogy munka nélkül ö nem bírja elviselni a mindennapokat. Én meg persze nem kutattam, hogy ez a lelkesedés milyen mértékig kompenzáció. Minek ezt tudni, mikor látható, hogy becsvágya kielégítését az új közegben is ugyanaz szolgálta, ami otthon: a családért, az unokákért való dologtevés, a mások iránt érzett részvét, s a néma, megfogalmazatlan szeretet. Nehéz megállapítani, mi rejlik érettség szavunk mögött, hiszen szerte a világon tizenéveseknek osztogatnak érettségi bizonyítványt. Nehéz ezt megállapítani, magymama érettségének megmutatkozásáról mégis szólnom kell, mert rendkívül tanulságos. Az ő öntudatlan érettsége abban mutatkozik meg — ki tudja, miféle tudásanyag birtoklásának következményeként —, hogy az élettérváltásban nem a rezignáció, hanem az a mély emberség teljesedett ki, amelynek lényege, hogy egyetlen pillanatra sem támad önmaga ellen. Nem árt önmagának lemondással, beletörődéssel, közönynyel, nem esik áldozatául felgomolygó ellenséges érzéseknek, ami rendkívüli sebességgel öregít. Nagymama szótlanul, türelmesen hadakozott minden ellen, ami a lét céltalanságát vetítette elé. Vagyis szerette önmagát; nem hagyta megingatni önmagát, hogy másokat is szerethessen. Talán ennek köszönhető az is, hogy nagymama nem búcsúképtelen. Annak ellenére nem az, hogy hetvenhárom éve ellenére kifelé forduló, az a fajta társasviszonyt és kontaktust igénylő lelki alkat, akinek egészséges a közlési igénye. Nem búcsúképtelen, mert egyedül is tud lenni önmagával. Mert öregségéhez hozzánevelte énjét, azt a belső megfoghatatlant, amelynek észleléséhez mindnyájunknak van ilyen vagy olyan mérőműszere, ezért is tudhatjuk - láthatjuk - tapasztalhatjuk az ilyen nagymamákban, hogy az önmegörző énnek végső soron a szeretetképesség a meghatározó tulajdonsága. A szeretetképesség minősége, nagysága, kiterjedése. Bizonyára ezért mond oly gyakran hálát az életért... SZIGETI LÁSZLÓ A Szlovák Nőszövetség hetilapja XXXVI. évfolyam Főszerkesztő: PÁKOZDI GERTRÚD Helyettes főszerkesztő: NÁDASKYNÉ ZÁCSEK ERZSÉBET Szerkesztőségi titkár: HRTANNÉ ZSEBIK SAROLTA Grafikai szerkesztő: ORDÓDY DÉNES Kiadja a Szlovák Nőszövetség KB ZIVENA kiadóvállalata, 812 64 Bratislava, Nálepkova 15 — Szerkesztőség: 812 03 Bratislava, Leninovo námestie 12. Telefon — titkárság: 334 745 — Terjeszti a Posta Hirlapszolgálat — Megrendelhető bármely postahivatalban vagy kézbesítőnél — Előfizetési díj negyed évre 36,40 Kcs. — Külföldi megrendelések: Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat — PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlaőe, 810 05 Bratislava, Gottwaldovo nám. 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) — Budapest V., József nádor tér 1. Előfizetési díj: évi 180.—Ft — Csekkszámlaszám MNB 215—96 162 — A SUTI 6/28 engedélyével. Nyomja: Vychodoslovenské tlaciame, n. p„ 042 67 Kosice, Svermova 47. Indexszám:: 49 413 Kéziratokat és képeket nem örzünk meg és nem küldünk visszal Címlapunkon: Zuzana Orbánová. a bralislavai Derer kórház gyorssegélynyújtási állomásának főorvosa. írásunk a 9. oldalon KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele
