Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-13 / 42. szám
sem az, hogy veszélyességi pótlékot kellene fizetni. Az egészségkárosodás veszélye nem olyan, ami egyszerre van is, meg nincs is. Bár igazat szólva, azt sem tartom túl értelmes megoldásnak, ha egy munkás pótlékot kap az egészségéért cserébe. Nem hiszem, hogy bárki hivatott lenne megállapítani annak csereértékét. Ideálisabbnak a veszélyes munkakörök megszüntetését, az egészségre ártalmatlan új technológiák és alapanyagok bevezetését tartanám. — Ne higgye, hogy egyedül áll ezzel a javaslattal. Mi is szeretnénk, ha nem kellene mérgező anyagokkal dolgoznunk — lehetséges. Most, hogy már ilyen gondom nincs, szívesen dolgozom két műszakban. A háztartást is jobban el tudom látni, ha délelőtt szabad vagyok. A norma elég szigorú, de azért, ha van anyag, azt is tartani tudjuk. Megesik néhányszor, hogy valami hiányzik, leggyakrabban a táskakapcsokkal szokott ez előfordulni, olyankor, hogy a tervet teljesítsük, szombaton is dolgozunk. De ilyesmi csak évente egy-két alkalommal fordul elő. Az anyagellátásra panaszkodik az igazgató, Jaroslav Kaderliak is. — Néha úgy érzem, mintha a gazdasági vezetők mind anyagbeszerzők lennének, Almási Katalin: „Tudjuk, hogy egészségre ártalmas a környezet, de megszoktuk ezt a munkát, nem mennénk máshova dolgozni" kapcsolódik be Klempová Marta, a bőröndöket gyártó szalag mesternője. — Ahol csak tudjuk, mellőzzük a mérgező toluént tartalmazó ragasztó használatát. De ez, sajnos, legnagyobbrészt nem áll módunkban. Mi a megrendelőktől, vagy a tervezőtől megkapjuk a gyártandó termék prototípusát a teljes technológiai leírással. Ebben pontosan meg van határozva minden használandó alapanyag, Így a ragasztó is. Ezen semmit sem változtathatunk. Ha más ragasztót alkalmaznánk és aztán reklamáció történne, mi lennénk a felelősek, mert önkényesen megváltoztattuk a gyártásfolyamatot. Ezt nem vállalhatjuk, hisz némelyik termékből több tízezres szériát gyártunk. Az egyedüli megoldás az lenne, ha a tervezők eleve ártalmatlan anyagokat terveznének a gyártáshoz, és aki ezeket a terveket elfogadja, az sem csak a végtermék minőségét, hanem a felhasznált nyersanyagokat is figyelemmel kísérné. Az olyan mintapéldányt, amelynek gyártásához ezt a ragasztót alkalmazzák, nem szabadna sorozatgyártásra engedélyezni. Új ragasztótípusok feltalálása pedig a kutatóintézetek dolga lenne. Mi itt már csak annyit tehetünk, hogy szellözöberendezést szerelünk föl és ügyelünk, hogy az ablakok mindig nyitva legyenek. Hogyan látják mindezt maguk a munkások? Meglepetésemre nem az egészségtelen környezetre, hanem az akadozó anyagellátásra panaszkodnak. Almási Katalin és Álló Klára több mint tiz éve dolgoznak az üzemben, de csak nemrég kerültek át a kétműszakos szalagra. — Én már régóta szerettem volna ide átkerülni, mert itt jobban lehet keresni, de amíg a gyerekeim kicsik voltak, ez nem volt annyit kell „hajtani" a nyersanyagot. Ha nem akadozna az ellátás, több időnk lenne más problémák megoldására, a szociális gondoskodás javítására is. De Így ... Elsődleges gondunk, hogy biztosítsuk a folyamatos munkát. De ami tőlünk telik, így is megtesszük. Ahol csak lehet, más, ártalmatlan fajtákkal helyettesítjük az általában toluént tartalmazó ragasztót. Tudja, csak azt nem értem, hogyan tervezhetnek a termékfejlesztök még ma is olyan termékeket, amihez ezt kell használnunk. Hisz napjaink egyik komoly társadalmi problémája a kábitószerélvezök számának növekedése, főleg fiatal korban. És a ragasztóanyagok — ugye ... Ha az igazgató nem érti. honnan érthetném éppen én, aki nem vagyok jártas a kereskedelempolitikában, gyártmányfejlesztésben. Bizonyára van valaki, aki ezt is meg tudná magyarázni. Mit mondhatnék végezetül? Első szemrevételezésre, úgy tűnik, a Kozatex somorjai üzemének vezetői minden tőlük telhetőt megtesznek a jó munkafeltételek biztosításáért. Van üzemi étkezde. Tejfaluban (Mliecno) üzemi óvoda. Gyártószalagjaikról üzleteinkben ritkán, vagy soha nem látott, korszerű, divatos termékek kerülnek. A munkások jól érzik magukat, ők már megszokták a kellemetlen és káros bűzt. Hogy az újságíró feje már tiz perc után megfájdult, azzal a termékfejlesztök igazán nem törődhetnek. Végtére is, öt nem hívta senki. CSÉFALVAY INGRID M egkésett képeslap Kedves Barátném, üdvözöllek e gyönyörű vidékről. Ezúttal is — szép hazánk tájait járjuk. Ráadásul itt a szomszédban, hozzátok is, mihozzánk is a legközelebb fekvő hegységben, a Selmecbányáiban, melynek utolsó nyúlványai csaknem Léváig (.Levice) folynak bele a mi nagy síkságunkba. Mégis, mennyire más világ ez! Soha nem jártam még itt, bár az ország kisebb-nagyobb tájegységein egypárszor végigmentem már. (Ugye. milyen is az ember! Mindig az csábítja, ami meszszibb van s elérhetetlenebb. Ami a lábai előtt hever, amellett képes évekig közömbösen elmenni, bárha semmiben sem érdektelenebb avagy értéktelenebb a többinél, sőt.) Tudod, mennyire nem szenvedhetem újabban a nehéz, benzingőzzel agyontömött városi levegőt. IUtóbb már fejgörcseim is vannak.) Nohát, amint tehettük, rohantunk el a bűzből, be a hegyekbe, az elsőbe, amit értünk. A Selmecbányái hegyekben a levegő jó. Persze nem a hegységet hosszában keresztülvágó műúton, és nem is az olyan — főleg autós turistákkal — túlzsúfolt üdülőhelyeken, mint Pocúvadlo. Ám ha akár csak pár száz métert is odébblépsz a tömegektől s környezetet fertőző alkotmányaiktól ellepett helyektől, máris élvezheted a természet csodás tisztaságát és harmóniáit. Ma kicsit szemerkélt reggel az eső — az éjszaka is vihar volt —, hát kihasználtuk az alkalmat, s hogy ne a vizes füvet tapossuk, bementünk a városba, ama bizonyos Schemnitzbe. A mai Banská Stiavnica régi német neve Schemnitz volt, miután még a XII—XIII. században bányaművelésben járatos flandriai, bajor és szász bányászok telepedtek ide, a hegység közepében terjengő kies völgybe, hogy a környező hegyek belsejében rejtőzködő aranyat, ezüstöt s rezet kibányásszák. Ezek az ezüstbányák akkoriban még Európa leggazdagabb ezüstlelőhelyei közé számítottak, így a település nem véletlenül volt a középkortól egészen 1919-ig szabad királyi város, s nagyságára nézve a harmadik legnagyobb a Felvidéken még Mária Terézia idejében is a maga 25 ezer lakosával. (Ma mintegy 9 ezren lakják.) Mára a bányák kimerültek, a fény és a gazdagság megkopott. Sajnos — úgy vélem — jobban a kelleténél. Banská Stiavnica is úgy járt, mint annyi városunk, amely nem részesült a szerencsében, hogy járási vagy kerületi székhely lehessen. így aztán a pénz tőle el, mindig másfelé csurdogált. S most törhetik a fejüket a műemlékesek, hogy a támogatás végre Stiavnica felé is vezető csatornáit miként téritgessék úgy. hogy a műemlékekben gazdag, de mára düledező városmagot legalább megmentsék. Egyszóval, ha netán mostanában látogatnál Stiavnicára te is, kedves Barátném, a lejtős Szentháromság tér egykor gazdag és előkelő patriciusházainak csaknem valamennyijét építőállványokkal magasan fe/dúcofva találod majd. Még az ódon lépcsőházakba se igen tekintgethetsz be, mert a kapuk zárva vannak. Még a Bányamúzeumé is, amelynek pedig állítólag igen értékes a műszaki gyűjteménye. Hanem ha mégis ragaszkodnál ahhoz, hogy stiavnicai kirándulásodból ne hiányozzék egy múzeumlátogatás se végül, csak nyugodtan kaptass föl az Óvárba. — Már a kilátásért is megéri, amelyben részed lehet az Óvár dombjáról, no meg magáért az építményért is. — A vár ütött-kopott kapujától, rajta a napszítta plakátoktól ne hagyd magad megtéveszteni. Csak lépj be bátran a félig kidűlt kisajtón, gázolj át a várudvar építőanyag- és törmelék-, valamint gaztengerén. Az udvar legvégében rátalálsz egy ajtóra, amin át beléphetsz a várba, felmehetsz az emeletre, és régi mesterek, ötvösök, arany- és ezüstművesek, kovácsok és műlakatosok remekeiben gyönyörködhetsz majd, korabeli rajzokon, festményeken s naiv művészek hihetetlenül sok türelemmel fából kifaragott s üvegekbe foglalt bányamodelljein keresztül bepillanthatsz az egykori bányaélet mindennapjaiba. De nem sorolom, mennyi érdekességet, különlegességet, szépséget láthatsz, ha a város utcáit, műemlék épületeit avagy további múzeumait járod majd. (A kémiai szakközépiskola — a volt Akadémia, Európa első bányászati főiskolájának — épülete mögött elterülő botanikus kertben, még mammut- és kanadai fenyők is nőnek. Lám, ezért se kell Kanadába menni!) S ha közben megéheznél és megszomjaznál esetleg, a már említett téren elsőként — és eddig egyetlenként — helyreállított reneszánsz épületben találsz egy vendégfogadót. A füstüveg lengőajtók, a sárgaréz fogantyúk, a sötétbarnára pácolt nehéz faasztalok és magas támlás padok, no meg a vakítóan fehér falak eleganciája ne tévesszen meg. Ebédedet ebben az új, Pod Baátou nevezetű hangulatos fogadóban is csak tömény dohányfüstben, harapni való pálinkabűzben és erős zajban költhetett el, akárcsak egy IV. osztályú kocsmában. Mi ugyan erről az ebédről is lemaradtunk végül. Egy nagyobb és meglehetősen testes tagokból álló társaság ugyanis egyszerűen kiszorított bennünket a türelmes várakozás után végre elfoglalt helyünkről, felszólítva, hogy szoruljunk összébb, üljünk két személy helyén hárman, mert ők is ebédelni akarnak. S miután én erre valamiképp mégsem voltam hajlandó, biztattam a testes uraságokat, csak várjanak türelemmel ők is, majd ürül asztal hamarosan. Ám az embereim nem hagyták magukat meggyőzni, s egyikük terebélyes méreteivel egyszerűen csak lehuppant mellém, padom még szabadon kiálló csücskére. Mit szólhattunk volna ezután? Ebédünket odahagyva a szakácsnak, nagy méltósággal és nem kevesebb dühvei kivonultunk a fogadóból. Tudom persze, hogy az én eljárásom semmiféle szégyenérzetet, netán megbánást nem váltott ki az uraságból és társaságából, hanem inkább csak kárörömöt. Főleg ha — ők tájékozottabbak lévén — tudták előre, amit mi akkor még nem, hogy az új vendégfogadón kívül már csak egyetlen helyen lehet ebédelni a városban — elméletben —, a nevével ugyan haszontalanul kérkedő Grand Hotelban, f Szállni meg kizárólag csak itt.) Nos, délután kettőkor az elcsigázott vendég már itt is az utolsó adag paradicsomlevest, a rizs és a krumpli maradékát majszolgathatta csak. Hát így kell elriasztani a vendégeket Stiavnicából, kedves Barátném! KOCSIS ARANKA (nős)
