Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-06 / 41. szám
KEREK AZ ÉG MINDENFELÉ egésznapi „bogarászásért". Nemhogy a tanácsukat kikérjék. Pedig az egész szövetkezetben egyetlen főiskolát végzett ember van, egy tanító a káderosztályon. Azt is megtudjuk, azért állnak így (mármint hogy azért néz ki úgy az óvoda, iskola, orvosi rendelő, ahogyan kinéz — olyan elaggottan), mert „nincsen fedezet". A szervezeti élet szinte teljesen elsorvadt, hála a helyi választmány „hatékony támogatásának". Nem is oly rég még élénken működő folklór- és éneklőcsoport is volt a faluban. Kérdezzük az elnököt, mi szerepel az idei választási programban? Semmi, csak amire a saját erőből futja, mondja. Nézegetvén a szegényes óvodát a volt csendőrlakban, a kibicsaklott hintákat, az iskola küllemét, s WC-helyiségeket, szomorú szívvel kell megállapítanunk, hogy nem sokra futja. Ennyi idős, magára maradt öreg mellett nem mindegy, milyen az üzlet ellátása. Az idősebbje — már ha fel bír kapaszkodni a buszra — fél napját is odaveszti, míg megjárja Rozsnyót. Paprika, paradicsom ilyen magasan máshol nem terem meg, csak fólia alatt. Márpedig az üzletben egyik sincsen. És zöldség se. — Három hete, hogy nem kaptunk már zöldséget. A Zdroj lát el bennünket — mondja Várady Sándomé, az (ízletes —, végigmennek a főúton, de ide nem jönnek föl. A csallóköziek árulnak néha autóból, az vagyon csak. Fagyasztott árut is, az egy csirke kivételével. nem kapunk. A cukor és az édesség is nagyon hiányzik. Hiába adjuk le minden héten a rendelést, hiába követeli mindenki a gyümölcsöt a zöldséget, nincsen. Ha nincsen, hát nincsen! A citromot és a narancsot nem is kérdezem. Piros és Rózsa — ez két tehennek a neve. Ezenkívül van két sertés, tyúkok, kacsák, nagy ház az udvaron, hat szoba, gazdasági udvar; s mindennek gazdája özvegy Deli Imréné. aki huszonegyben született. Könynyen ki lehet számítani, hány éves. Kérdem, hogy telik a napja? Négykor, ugye, fölkel, megfeji a teheneket, aztán viszi a tejet a csarnokba, mikor hazajön, megéteti a disznókat, az aprókat is. Kilenc órára már kinn van a tehenekkel, vannak kilencen a faluban, akik még így kijárnak velük; délben hazajön, a tehenek addig a karámban vannak, megfőz. aztán háromkor újra kimegyen. Este megint etetés, fejés. tévét csak télben néz, mikor lanyhul a munka. Özvegyi nyugdijat kap csak. ahhoz még kell keresni. Hozzászokott a nehéz munkához, kilencéves volt. mikor nyolcvanéves nagyapjával elmaradt egyedül. Az erdészethez is járt dolgozni, csak így lehet boldogulni, mondja. Szünetben az unokák mindennap kinn vannak, az idősebbik meg évközben is, alig jön ki az iskolából, máris ül föl a buszra és jön ide. — Hogy a gyerekekkel legyék valami, muszáj volt bemenni állami lakásba — mondja a fia. — Elvitték az iskolát, a közlekedés se nem jó; elébb otthon vannak a munkások a mészgyárból, mint a gyerekek Pelsőcről (Plesivec). Én mezőgazdasági iskolát végeztem Mellétén (Meliata). dolgoztam is a szövetkezetben mint meliorizátor. Annyira kin volt, többet kapott a feleségem anyaságira, mint én fizetést. A CSAD-náI megvan a havi háromezer-négyszáz is. A feleségem is Rozsnyón dolgozik, a gyerekek is ott iskotádzódnak. Ez a helyzet, be kellett menni. (nőD Szilicén Várady Jánosné a tanitóné. Idén a harmincegyedik tanítási évet kezdte meg, tizenhét gyerekkel, közülük nyolc elsős. Úgy átlagban hat gyereket iskoláznak be évente, ami mégsem tiszta szám, mert például az idei nyolc elsős közül is négy nem tősgyökeres szilicei, hanem a holmiját egykönnyen felszedő, falu szélén megtelepedett cigányok gyereke. A gyerekek harmadik után Pelsőcre vannak bekörzetesítve. — A gyerekek java mégis Rozsnyóra jár — mondja Várady Jánosné —, mennek a szülök munkába és viszik magukkal a gyerekeket is. Ftelsőc messze van, tizennégy kilométer, és a buszjárat sem megfelelő. A fiatalok közül sokan kimondottan azért mennek el. hogy ne kelljen busszal járni. Ez egy folyamat. Tizenhármán is voltunk már itt tanárok, ötvenhétben nyílt különálló osztályunk is. huszonegy gyerekkel. Ez volt a legmagasabb létszám. Aztán tíz-tizenhárom gyerek ült átlagban az osztályokban. Mikor elvitték az iskolát, hat osztály volt, egy szlovák. Az új koncepció óta magam vagyok. Ami nagyon hiányzik, a napközi. Bár nagyon mondják, hogy nem lehet, nincs pénz. maradjunk a mellett, ami van, csak megpróbálom keresztülvinni. Az egésznapos óvoda is csak sikerült! A szocialista országokban a falu-város viszony elvi alapja a falu és a város közti különbség felszámolása — olvassuk a tankönyveinkben. Ha azt mondom, falu. azt kérdem, van-e jövője falunak? Van-e jövője Szilicének? És: ki veszi vállára a roppant felelősséget a kísértetfalukért? Vajon gondolhatjuk-e, hogy lehet Szilice sorsát, jövőjét egyetlen emberen, néhány emberen számonkémi ? Az elnökön, akinek egyetlen jótéteménye a falusiak szerint, hogy megszüntette a „filemile-pereket", civódásokat. Aki csak akkor cselekszik, ha körmére ég a gyertya — fölülről. Meg a többi illetékesen, aki fejőstehénnek nézi az itteniek munkaerkölcsét, s kisebb gondja is nagyobb a falu boldogulásánál? Dehát hogyan lehet egy ilyen helyzet következményeit néhány emberen számonkémi? Vagy talán mégis lehet? De akkor a nem odaillő vezetők megválasztásáért az iskola hirtelen elmeneteléért, a fiatalok elvándorlásáért ki hibáztatható? Talán a régi falusi életforma, mely egyetlen erejének még most is a szüntelen dologtevést tekinti? És képtelen alkalmazkodni? Nem hiszem, hogy Szilice meghatódik ezektől a patetikus kérdésektől. Azt sem hiszem, hogy sikerül megúsznia az egészet. Mezei Ferencné két mankóval botorkál elénk a Kovács-dombon. Hároméves korában települt vissza az ócountry-ba Indiana Harbouro-ból. Pereg a szeméből a könny, akár az iskola faláról a vakolat. — Az Isten is megverne, ha azt mondanám, hogy nem szeret a fiam — mondja. — Énértem, jaj. hát énértem települ ö vissza Rozsnyóról. Elmentek, merthogy szlovák iskola nem volt Szilicén — mondja. — De már harmadikos az unoka, gimnáziumba jár. Visszatelepednek hát. Nem hiszem, sehogysem akaródzik hinnem, hogy Szilice megússza. Pedig ha fölmegyek a közepébe, úgy tűnik, hogy a világ tetején járok. Kerek az ég mindenfelé. NAGYVENDÉGI ÉVA Pillanatok egy kiskatona életéből Sohase gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan katona válik belőlem. Az átváltozás akkor kezdődött, amikor társaimmal a különvonat ablakából megpillantottuk a behívóparancsunkon is feltüntetett városka piros tetős kis állomásépületét. Szinte valamennyien a vonat ablakai körül tolongtunk. Az állomáson aztán nagy volt a kavarodás, a „mulya" újoncokat tisztek irányították erre, vagy arra a teherautóra. Fél óra múlva már a kaszárnya udvarán álltunk, kezünkben kis motyónk, benne néhány féltett kincs otthonról, fénykép, sült csirke, diós kalács... Még civilekként fogyasztottuk el első katonaebédünket főtt kolbászt mustárral, miközben a hatalmas ebédlő végében néhány borbély félelmetes gyorsasággal csattogtatta ollóját; hullottak a tincsek, innen bizony csak nyitottan lehet kimenni — ezt tudtuk valamennyien. Tény, hogy a nyiratkozás után az utazás alatt szerzett társaimra csak nehezen ismertem rá. Néhány óra múlva már felpakolva, a katonagúnya valamennyi tartozékával ükünk az ágyunkon és megpróbáltuk mértani pontossággal összehajtogatni ingeinket, nadrágjainkat, mert azt már tudtuk, még otthonról, hogy a katonaságnál legfontosabb a rend. Takarodókor holtfáradtan bújtam a hálózsákba, tudtam, hogy most már nincs visszaút de valamennyi kétségem egyelőre megválaszolatlan maradt még mindig nem tudtam, milyen is lesz a katonaélet. Bevallom, még háborús filmek kockái is peregtek a szemem előtt. Azt hiszem, átvirrasztottam az első éjszakát. A menetelés nem nehéz művelet, csak a katonabakancsokat kell ütemesen az aszfalthoz csapni. Ezt a gyerekjátéknak tűnő műveletet próbáltuk elsajátítani katonaéletünk első napján. Sikerrel; csak este aztán már a /ábraállás is nehezen ment. Másnap talpbetétet tettem a bakancsba és vastag zoknit húztam; volt értelme, mert társaim már alig vánszorogtak, amikor én még mindig büszkén koptattam az aszfaltot. Délután valamennyien megrohantak, áruljam el tüstént a titkomat. Próbáltam volna ne megtenni... Lassan megismerkedtünk a laktanyával, a katonai tisztségekkel, parancsnokainkkal, járni tanultunk az új világban. A terepen kalandok egész sorát éltem át. Az első lövészeten a parancsnok vezényszavára levágtam magam a csábító zöld pázsitra, készülve a célzásra, amikor észrevettem, hogy a magas fű hangyabolyt rejteget Fel nem állhattam, mozdulni nem mozdulhattam, hiszen felettem „tombolt" a harc. Este társaim csodálkozva kérdezték: né. bárányhimlőd van ? A katonai kiképzést az időjárás általában nem zavarja. Egy kiadós éjszakai esőzés után gyakorlatozni mentünk, a feladat egyszerű volt: kúszás. Felszerelésünkkel a hátunkon vidáman, mint ahogy azt a parancs megkívánta, kúsztunk. Az utolsó métereket csak nagy önmegtagadással bírtam megtenni, de azért boldogan álltam fel a célban. Sajnos, számomra a feladat ezzel nem ért véget mert útközben felszerelésem felét elhagytam, vissza kellett kúsznom értük — amit eleinte lehetetlennek tartottam, de megpróbáltam —, kimászva a sárból megértettem, miért félnek a gyerekek annyira a vizimanóktól.. . Az akadálypályától különösen tartottam, főleg a két méter magas „deszkapalánktól", melyen állítólag sokan át is suhannak. Versengve tanultuk a mászást. Két csapat közül a vesztes kétszer ezer métert fut. A győztes nem. Ez volt a jutalom. Abban a pillanatban még egy műtőasztalon is jobban éreztem volna magam. A csapatunk miattam vesztett, és én keserű szájízzel futottam közöttük. Délutánonként nem kellett sokat gyakorolnom, bátorságomból futotta arra. hogy most már vállalom a versenyezést. A kiskatona szüntelen várakozásban él. Látogatót, csomagot néha-néha vár. de levelet szinte mindig. Ellágyuttan olvassuk a máskor üresen hangzó figyelmeztetéseket: jó! öltözz fel. nehogy megfázz, egyél meg mindent, és szinte mosolyogva vesszük tudomásul, hogy drága kishugunk ismét elrontotta a magnónkat A legjobban azonban mégiscsak kedvesünk leveled várjuk. Van olyan katona, aki szinte naponta kapja a leveleket. Egyazon lánytól, természetesen. A csomag katonáéknál közkincs. Édesanyám ötletesen két csomagot küld egyszerre: egy aprócskát, benne levelével és a kizárólag nekem szánt finomságokkal, egy nagyobbá csomagolva, amely az egész szobának szól. így aztán valamennyi csomagnak valamennyien örülünk. A katonakonyha megérne egy külön riportot ezt akkor tudatosítottam, amikor első ízben szolgáltam a konyhán. A tulajdonképpeni konyhához számtalan kisebb előkészítő helyiség, éléskamra tartozik. Ezekben hámozzák a burgonyát szeletelik a húst gyúrják a tésztát a knédlihez. A végleges menü a nagykonyhán készül. Nekem csak amolyan segédmunka jutott, súroltam, mosogattam, de így is nagyon örültem, hiszen ez is jobb, mint a sárban kúszás... Állíthatom, hogy konyhánkon jó! és kiadósán főznek. Az ételek között nem lehet válogatni, de nem is kell. hiszen amit megfőznek, nagyon Ízletes. És aki esetleg két étkezés között megéhezik, ellátogathat a kaszárnya területén működő kantinba. Mi valamennyien, tekintet nélkül arra, hogy éhesek vagyunk-e vagy sem, nagyon szaporán látogatjuk ezt a kis üzlethelyiséget és nem elsősorban azért mert élelmiszerektől a papírárun át a cukrászsüteményekig szinte minden kapható benne. hanem annak személyzete miatt. Gondolom, nem véletlen, hogy a három elárusítónő nemcsak kedvességben, készségben múlja fölül szakmabeli társait, hanem szépségben is. Nem is olyan zord ez a katonaélet! Rendszeresen takarítunk a szobákban, folyosón, mindenütt Csak kevesen tudják, hogy például folyosót súrolni többféleképp lehet: súrotóporral-ronggyal, súrolóporral-cirokkefével, szappandarabkákkal és „csúszós" kenőszappannal. A cél minden esetben a tökéletes tisztaság. Ha a parancsnokunk ezt túlzásba viszi, akkor bizony megváltásnak vesszük a varázsszót: takarodó. Fáradtan fejünkre húzzuk a hálózsákot és megpróbáljuk kiszámolni, hány nap még a katonaság. Mindezt tisztelettel jelenti egy kiskatona: B. J. \_______________________________________________________________________^
