Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-22 / 39. szám
itt 7 7 1&C ... Igen, azt a testtelen úszást, lebegést kéne, istenem, utolérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most megint: a sellőkét a vízben, szúnyogét fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, illatok táncát, szélhalk őzikét, s fent a kékben a habos gőzökét, azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak uj, forró áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én; — kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!): és felsóhajtok: gyógyíts meg. Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak. Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcseség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki — „Non numero horas nisi serenas!" — drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!" (Részlet Szabó Lőrinc „Mozart hallgatása közben " című verséből)
