Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-08 / 37. szám
KUCKÓ A Körkörös utca 46 szám alatti üzlet kirakatában van egy kitömött Hattyú. Sokan megcsodálták már, a japán Rjúnoszuke Akutagava bácsitól kezdve a magyar, s ma is élő Esterházy Péter bácsiig, és szép meséket írtak róla, nem sejtve, hogy Rút Kiskacsa néven került az üzletekbe. Sok mindent megírtak erről a Hatytyúról, hogy piszkos, fehér tolláit kirágta a moly, és gyöngyszemének fénye is kopottan csillog a szemközti neon sugaraitól, ám azt senki nem vette észre, hogy ez a Hattyú mosolyog! Ellenállhatatlan, ám alig észrevehető mosollyal szemléli a világ dolgait, amely legalább olyan megfejthetetlen, mint Mona Lisa mosolya. Kiskorában a Hattyú ugyanis sok mesét hallgatott és még többet olvasott. Eleinte ö is a Csipkerózsikán és a Hét törpén nevelkedett, de aztán elolvasta Benedek Elek bácsi meséit, amelyek olyannyira megtetszettek neki, hogy bizony némelyiküket többször is átbetűzte. Hallotta, persze, a Rút Kiskacsa meséjét is, és nagyon szeretett volna Rút Kiskacsa lenni, hogy a végén, a mese végén, ő is gyönyörű, hatalmas szárnyú hattyúvá változhasson. Ám NAGY ZOLTÁN ő sajnos csupa hattyú közt nevelkedett, és senkinek nem tűnt fel, hogy bármiben is eltérne a többiektől. Ezért-e vagy másért, nem is igen barátkozott a többiekkel, barátkozás helyett inkább olvasgatott. Egyik rokonának, egy részeges hattyúnak — akit elloptak a városligeti tóból és megsütöt-Hogya György tek a gonosz emberek — a hagyatékában idegen meséskönyvek voltak. Ám ezek a mesék eltértek az addig olvasottaktól. Egy másik nép mentalitását, szokásait, természeti erejét sugározták, azzal a szókimondó egyszerűséggel, amely mélyen meglepte és végtelenül felizgatta a kis Hattyút. Paplányokról szóltak. akiket megszerzett a kocsis, lakodalmakról, amelyekre nem vittek gyerekeket, hogy ne büdösítsenek, s amelyekben Hüvelyk Matyi telerondította a Rossz Ember kabátjának zsebét. Ilyen és ehhez hasonló meglepetések hemzsegtek ezekben a mesékben. Izgatták is a kis Hattyú képzeletét, aki olyan dolgokról kezdett gondolkodni, amilyenekről addig nem mert. Van-e a Hétfejű Sárkánynak farka, s mennyi? Visel-e a Királykisasszony alsót, amikor háromszor fordul meg a Disznópásztor előtt? De nemcsak ezek a problémák izgatták és serkentették további gondolkodásra, hanem a Jó Lovagok, a Szegénylegények és a Hatalmas Nagyurak harca is. Ettől kezdve kereste a furcsábbnál furcsább meséket, s azok izgatták a legjobban, amelyek a legmeglepőbbek, számára mégis legkedvesebbek voltak váratlan őszinteségükkel, természetességükkel, bámulatosan finom és emberi jelenetekkel. A többi mese, mindazok, amelyeket gyermekkorában, s később, felnőttkorában hallott, eleinte, bizalmatlansággal és gyanakvással töltötték el, majd fáradt beletörődöttséggel. Társai sem hittek már régen a mesékben, mégis úgy meséltek néha, mint akik hisznek még bennük. A mi Hattyúnk azonban látta ezt és csak mosolygott magában, hiszen továbbra is szerette és szívesen hallgatta a meséket, mert ő képtelen lett volna ilyesmiket kitalálni. Ezek a mesék rejtett derűlátással vértezték fel őt. így aztán nem hitte, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, de elhitte, hogy lehetnek úgy, nem hitte, hogy az emberek hazudnak, de elhitte, hogy hazudhatnak, és nem hitte, hogy az emberek rosszak, de elhitte, hogy lehetnek azok, ahogy lehetnek jók is. És ez a mosoly vésődött szarucsörébe akkor, amikor levágták és kitömve a kirakatba helyezték, mintha a mesék világából mentette volna át az életbe, útravalóul. Rákos Sándor Mesebeli madár Hol laksz, legyezöfarkú? — Hegy peremén, ahol a szélfiak szundítanak csöndes délidöben, ott lakom én! Hol jársz, leg vezőfarkú? — Ahol az ég szelíd hullámain elúszó hattyú-jellegek. olt járok én! Ki vagy. legyezöfarkú? — Én vagyok a mesebeli madár. Aki engem egyszer megpillantott. örökkön él! (nő 16)
