Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-01 / 36. szám

CSALÁDIKOR

Nyáron a pedagógus erőt gyűjt. Nagycétényben (Vefky Cetín) ez az erőgyűjtés — a megfelelő felkészülés testben és lélekben az elkövetkező tíz hónapra — külön felelősség. Mert nemcsak Cétény és Csehi (Nitrany) iskolás gyerekeinek a nevelésére, okítására kell legyen elegendő tudásuk és türelmük az itteni tanítóknak, hanem a magyar tanítási nyelvű iskolák jövendő pedagógusainak pályára való felkészítésére is.

A cétényi alapiskola egyben a nyitrai Pedagógiai Főiskola gyakorló iskolája. Ez azt jelenti, hogy a maga kétszázegynéhány tanulója mellett még a főiskola 60—80 hallgatója számára is állandóan nyitva tartja a kapuit. A főiskola ugyanis ebben az alapiskolában tartja módszertani foglalkozásait hetente egy nap a gyakorló órákat A negyedéves hallgatók itt töltik hathetes, ún. összefüggő gyakorlatukat. De már az elsőévesek is jönnek, mindjárt a tanév másnapján.

A gyakorló iskolai feladatkör milyen megterheléssel, előnyökkel avagy hátrányokkal jár az itt tanulók és az itt tanítók számára? — erről beszélgetünk egy pedagógusházaspárral, Száraz Beknével, aki huszonkilenc éve gyakorló pedagógus és az iskola igazgatójával. Száraz Elekkel.

— Helyünk most már van — kezdi az igazgatóné. — Na nem mintha még nem tudnánk elképzelni néhány külön termet szakfoglalkozások számárai De nem panaszkodunk. Igaz, hogy nincs tornatermünk, s ez alapvető dolog volna, viszont tavaly elkészült a napközink az ebédlővel, s ez is nagyon szükséges volt. Addig ugyanis a kocsmába jártak ebédelni a gyerekek. Nem kell mondanom, hogy a füstös kocsma mennyire nem megfelelő erre a célra! Hála a szülök és a tantestület segítségének, egy év alatt elkészült az épület itt az iskolaudvarban. Az elmúlt tanévben 220 tanulónk volt, éppen elfértünk. Jó néhány éve már, mióta érezhetően csökkent a születések száma Cétényben. nem tanítunk műszakban. Korábban, vagy tíz éve, 300-nál is több gyerek járt hozzánk.

Egy gyakorló iskola örömei és gondjai

— Hogy mit jelent gyakorló iskolának lenni? — kapcsolódik a beszélgetésbe az iskola igazgatója. — Fantasztikus megterhelést. Mi is csak egy vagyunk a járás nyolcvanegynéhány iskolája közül, a helyzetünk mégis egészen más. Először is, önálló gazdasági egység vagyunk, azaz anyagilag nem függünk a helyi nemzeti bizottságtól, mint más alapiskolák. A mi évi költségvetésünket a járási nemzeti bizottság iskolaügyi szakosztálya hagyja jóvá, s ök is támogatnak bennünket. Magyarán, ha a költségvetési tervemet jóváhagyták, abból aztán már egész évben én magam gazdálkodom, azaz az iskola működéséhez szükséges anyagi feltételeket azután már én magam biztosítom. Ez óriási előny! Nem beszélve arról, hogy az évi költségvetésünkre sem panaszkodhatunk. Továbbá: nagy kedvezmény a számunkra az, hogy semmilyen előírás betartását nem kérik rajtunk szigorúan számon az iskolaügyön. (Például az osztálylétszám alsó-felső határainak a betartását sem. Mi akár tizennégy gyerekkel is nyithatunk osztályt, mig másutt mondjuk csak harminckettővel.

— És a főiskola jelenléte hatással van-e munkájukra ?

— Hogy a mindennapi pedagógiai munkánkban közvetlen kapcsolatban vagyunk a főiskolával, a tanárokkal és a hallgatókkal, ez egyfajta rugó-szerepet játszik nálunk. Az új módszerekkel, pedagógiai elvekkel azonnal megismerkedünk már csak azért is, mert nagyon közvetlenül rá vagyunk kényszerülve a szakirodalom állandó követésére, az önképzésre. Ebben az iskolában nem szükséges. hogy az igazgató a kollégák óráit látogassa, hogy hospitálni járjon, itt nem kell a pedagógusnak mintaórákat tartania, mert minden egyes órája mintaóra úgymond. Helytelen is ez a kifejezés, hogy mintaóra. mert hát éppen az a lényeg, hogy nem mintaórákat kell tartani, hanem minden óráját azon a bizonyos szinten kell levezetnie. Egyszóval, a tudat, hogy gyakorló iskola vagyunk, presztízskérdést jelent a számunkra.

— És óriási megterhelést — folytatja Száraz Elekné. — Itt nem fordulhat elő például, még huszonöt éves pedagógiai gyakorlattal sem. hogy a tanító nem ír előkészületet. Sőt, már vasárnap délután nekiülök az előkészület megírásának, hisz szerdán be kell mutatnom a hallgatóknak. Szerda ugyanis a gyakorlónap, ekkor jönnek ki csoportosan Nyitrából autóbusszal a másod- és harmadévesek a módszertant vezető tanáraikkal.

— Nagy cétény 16 km-re fekszik NyKtától. Nem nehezíti-e ez a puszta tény a kapcsolattartást a főiskola és gyakorló iskolája között?

— Dehogynem! — mondja Száraz Elek. — Állandó szervezési gondjaink vannak. A főiskola például elkészíti az órarendünket. Bennünket aztán tovább kötnek az órarend öszszeállitásának általános követelményei, mondjuk ilyen, hogy matematika óra előtt nem lehet testnevelést tartani. De ezeket az előírásokat nem tarthatom be, mert a főiskolások csak szerdai napon jönnek gyakorlatra, azon a napon aztán mindent akarnak látni,

mind a négy alsótagozatos osztályban tornaórát mondjuk, ha történetesen a testnevelés módszertanát előadó kolléga jött ki a hallgatókkal. S ez óhatatlanul az órarend felborulásához vezet aztán. Mikor elmennek a hallgatók, a pedagógus bizony igyekezhet, hogy a keveredést kibogozza.

— Volna-e kedvezőbb megoldás ?

— Az volna az ideális, ha az órarendet teljes mértékben én állíthatnám össze, a hallgatók pedig arra jönnének ki, ami nekik tetszik. De addig, amíg ők közös busszal járnak ide csoportokra beosztva, addig ez megoldhatatlan. Most nálunk minden szerdán teljesen fel van bontva a tanítás. Minden szerdán más órarendünk van, aszerint, hogy éppen milyen szakos tanár jön a hallgatókkal. Előnyösebb lenne a számunkra, ha módszertanilag legalább a főiskolához tartoznánk. Ha megváltozhatna az iskolánk státusa, azaz szervesen a főiskolához tartoznánk, számunkra az volna a legmegfelelőbb. Most ugye a járási iskolaügyi szakosztályhoz tartozunk. Viszont a főiskolának is vannak elvárásai, sőt követelései velünk szemben, amelyek néha mások, ütköznek azzal, amit a szakosztály kór tölünk.

— Mennyit érzékelnek mindebből a gyerekek ?

— Mindenképpen feszültebb a légkör, ha hallgatók is jelen vannak az órán, illetve ha hallgató vezeti a tanítást — mondja Száraz Elekné, aki maga is tizenöt éve egyfolytában fogadja óráin a főiskola növendékeit. — S ezt a feszültséget egyszerűen nem lehet megszokni. ehhez nem lehet hozzáedződni. A gyerekre sokszor még az újfajta, szokatlan hanghordozás is hat. leköti a figyelmét és semmit sem jegyez meg az új tananyagból, amit a hallgató előad. Mikor aztán a januári vizsgaidőszakra elmennek a hallgatók, hát akkor szoktunk „pótolni".

— Azaz nem könnyű pedagógusnak lenni ebben a gyakorló iskolában.

— Egyáltalán nem. Presztízskérdés is, persze, amint a férjem mondja. De állandó feszültséget jelent a pedagógus számára is. Mégpedig elsősorban azért, mert valóban merev ez a szerdánkénti rendszer. Szerdán a tanítás után még minden egyes órát külön megbeszélünk a hallgatókkal. Aztán kiadom számukra két hétre előre a feladatot. Azért kéthétre előre, mert a hallgatók két csoportba vannak osztva, mindegyik csoport kéthetenként gyakorol nálunk. S ha közben a tanító megbetegszik, vagy járvány tör ki és fele osztály hiányzik, vagy csak egyszerűen nem értik a gyerekek az új anyagot, a módszertan előírásai szerint meg kéne állni?! Ilyen azonban nálunk nem létezhet. Nekünk ha törik, ha szakad, a két hét alatt át kell vennünk az adott tananyagmennyiséget és oda kell érnünk, ahova két hétnek előtte mondtam a hallgatóknak, különben nem leszünk velük szinkronban. Ez aztán azt jelenti, hogy nekünk örökké sietnünk kell. És ez nagy nehézség, a gyerekeknek is, nekünk is.

— A nagyobb erőkifejtéssel végzett munka eredményei azonban így is megvannak.

— Hát igen. Tanulóink ötven százaléka tanul tovább középiskolában, többségük szlovák tannyelvűben, és ott is megállják a helyüket. Sokan végeznek aztán közülük főiskolát, egyetemet, néha vannak olyan kitűnő évfolyamaink ebben a tekintetben, hogy magunk is csodálkozunk. Aztán az iskolák közötti versenyeken is megállják gyerekeink a helyüket. Az elmúlt iskolai évben például kerületi versenyen lett első a mi lányklubunk. Pedig az egész verseny szlovák nyelven folyt. Az idén is eljutottak szavalóink a Duna Menti Tavasz országos gyerekfesztiválra. Nyertek a szlovák kiejtési verseny kerületi fordulóján, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

— Az igazi az volna — sóhajt végül Száraz Elek —. ha a gyakorló iskolában tanítók helyét pályázaton hirdethetnénk meg. Hogy tényleg csak az jönne, aki kedvet és erőt érez a próbálkozáshoz, a többletmunkához és a bizonyításhoz. Aki pedig elfáradt, minden következmény nélkül elmehessen.

Mikor e sorok az olvasóhoz kerülnek, éppen az új tanévet jelző ünnepélyes csengőszó hangzik fel iskoláinkban. Kis- és nagydiákok, tapasztalt és kezdő pedagógusok lépnek várakozással telve a tantermekbe, és reménykedve, hogy ebben az esztendőben is néhány lépéssel közelebb jutnak ahhoz az ISKOLÁhoz, amit a legjobbként, a legcélravezetőbbként, a tudásban és emberformálásban legtöbbet adóként megvalósítani szeretnének. Korunk iskolájában nagyon sok még a megoldandó feladat, odafigyelni rájuk mindannyiunk joga és kötelessége, és ezen kívül, ha kell, segítenünk is kötelesség. Az új tanévben hát lapunk hasábjain rendszeresen foglalkozunk majd a kisiskolák és az alapiskolák helyzetével, problémáival.

KOCSIS ARANKA