Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-25 / 35. szám
(nő/is) Meditálok a bizonyítványról Javában tart a nyári vakáció, a diákok és tanárok egyaránt megérdemelt pihenése. En azonban gondolatban vissza-visszatérek az iskolaév utolsó napjához, amikor megtörtént a bizonyítványosztás. Próbálom visszaidézni a kis arcokat amelyek tükrözték az érdemjegyeket, illetve az elégedettséget vagy elégedetlenséget. Néhányan sugárzó arccal, futva tették meg az utat hazáig, hiszen: csupa jeles. Hogy fognak otthon is örülni! Mások kevésbé vidáman, lehajtott fejjel, magukban tele ígéretekkel ... Talán majd jövőre. Akadtak azonban olyan tanulók is, akik az osztályozás igazságtalanságát bírálgatták. Némelyek jogosan, mások jogtalanul. Vagy talán mégsem ? — Hát hogy is van ez? Hiszen,az ellenőrzőben nem is volt kettesem anyanyelvből — így az egyik. — Nekem pedig matekból volt „csupa" egyesem — méltatlankodik a másik. A harmadik a honismeretre panaszkodik. Egy szőke copfos csitítani próbálja őket, hogy hagyják már abba. Erre szintén egyszerre rohanják le: „ Te csak ne beszélj! Nem is feleltél a második félévben, mégis egy jeggyel jobbat kaptál, mint az első félévben". — Tulajdonképpen mi történt gyerekek? — kérdezem kíváncsiskodva az elégedetlenkedő nebulókat. Kissé elhallgatnak, majd pár másodperc múlva, egymást túlharsogva magyarázzák a tízévesek igazságérzetét annyira mégnyirbáló magatartást amit velük szemben tanúsítottak. A tanító nénit hibáztatják, akinek „kedvencei" az osztály „tiszta egyesei". Nekünk is az volt, amíg nem ö tanított és most miért nem lehetett hiszen az osztályzatok a tanulókönyvecskében jók! Ki érti ezt? — hangzanak a kérdések szemrehányóan. — Nézzétek gyerekek — próbálom magyarázni a lehetetlent —, hiszen a kettes nem rossz jegy, sőt azt mondják rá, hogy dicséretes. A tanító nénitek biztosan tudja, milyen különbség van azok között a tanulók között, akik az ellenőrzőben feltüntetett jegyek alapján lettek osztályozva, és közietek, akiknek más jegyeket írt be a bizonyítványába, mint az ellenőrzőben voltak... Erre újabb hangzavar, elégedetlenség támad. Próbálom még csillapítani őket, de hasztalan. Elköszönök. Utam tovább visz, de azért elgondolkodtat az eset: Ők talán még nem tudatosítják, de nekem valami azt sugallja, hogy esetleg egy olyan pedagógus tanítványai lehettek az elmúlt tanév folyamán, aki hajlamos a kivételezésre, egyes kedvenceket előnyben részesítve, másokat elutasítva. De hát embere válogatja; pedagógus és pedagógus között nagy a különbség. És az is lehet, hogy tévedek. Aztán eszembe jut egy régi történet, amikor volt osztályfőnököm az egyik iskolaév végén a saját könyvtárából ajándékozott meg egy könyvvel. Nem sikerült a kitüntetettek „listájára" kerülnöm, hiszen a majd kéthónapos lemaradást, hosszú betegségem után nem volt könnyű pótolni. S persze, akadtak pedagógusok akkor is, akik a kórházból hozott jegyeket figyelembe se vették (holott szakképzett tanítók oktattak bennünket ott is). Azon a nyáron nekem sem volt mindegy. A lelkem mélyén fájt az igazságtalanság, mert akkor nagyon is annak éreztem. Három évvel lehettem idősebb a fent említett „kis panaszosoknál". Az emlékek azonban megszépülnek, és én inkább volt osztályfőnököm jóságára emlékszem, mint a meg nem értést tanúsító pedagógusokra. Magamban biztatni próbálom ezeket a kis nebulókat is, hogy fel a fejjel; s hogy néha egy „erős" kettes többet ér, mint egy labilis egyes... És hogy a felnőttek világa mennyi igazságtalansággal van teli. s még hányszor érheti őket hasonló csalódás! Dehát ez az ő pillanatnyilag sérült kis lelkűket, azt hiszem, végképp nem nyugtatná meg. S meg sem értenék a felnőttek eme bonyolult igazságát Valahol, majd az ő emlékeik között is, hosszú évtizedek múNa, ott lesz egy olyan kép, amire keserű szájízzel fognak visszagondolni. Vagy az is lehet, hogy nem ? Ez legyen az ö jövőjük titka, mint ahogy volt tanítójuk titka marad az, hogy miért is kerültek más jegyek a bizonyítványokba, mint az iskolaév folyamán az ellenőrzőbe. BERNÁTHNÉH. IRÉN Esti kaland Elindulok. Még nem tudom hová, merre visz az utam, de mennem kel! Nincs maradásom. Éva, Éva, te méregkeverő, gyógyszerész barátnőm, azt ígérted, napi fél tabletta elég lesz, én meg hiába veszem be a két egészet, csak folyik a könnyem, csak folyik a könnyem. A város szélén rátérek a hidra vezető útra. Sötéten hömpölyög előttem a Vág vize és a parti fák fázósan burkolóznak esti köpenyükbe. Némán nézik küszködésemet. Ilyenkor már egy lélek sem jár errefelé. Csak egyenletesen, ritmusra tekerni és a hídon nem megállni, és a hídon nem megállni. Hogy féltem gyerekkoromban a sötétségtől, most a hídról letekerve, kifelé a városból teljesen elmerülök benne. A naszvadi úton néha lelassít egy-egy autó mellettem, /t)/ megnéznek. Nem mindennapi látvány, hogy valaki az éjszakában biciklizzen az életéért. S vajon hány kilométert kell letekerni ahhoz, hogy az ember életben maradjon ? És hányán tekerhettek így ki a világból, az életükből? És miért? Csalódtak? Féltek? Vagy barátokkal körülvéve voltak magányosak ? Miért ? Miért ? Nem volt kihez szólniuk, mert szüntelenül rohanunk, sietünk valahová ? Szüntelenül van valami sürgős, halaszthatatlan, fontos dolgunk? Miért? Csak a kezünket kellene segítőén mások felé kinyújtanunk, csak egy-két bátorító szót kellene az útközben megtorpanókhoz szólnunk, csak tekintetünket kellene néha megszelídítenünk, csak rohanás közben kellene néha meg-megállnunk, hogy a megfelelő időben és helyen mondjuk ki a megfelelő szavakat mert valakinek valami mindig fáj. Nemcsak a halottaink sírját kellene öntözgetnünk, hanem az élők könnyeit is néha le kellene törölnünk, és nem elég csak mondani: szeretlek, szeretni is kellene. Ajándékozzunk egy mosolyt az éppen érkezőnek, nézzünk szemébe a hozzánk beszélőnek s aki egy ideig azonos irányban futott velünk, velünk sírt és velünk nevetett, ne hagyjuk szó nélkül elmenni. Csak egyenletesen, ritmusra tekerni és lélegezni, lélegezni. Végre megnyugszom. Bekapcsolom a dinamót, megtorlóm arcomat, és valahol a világ végén megfordulok. Pillanatnyilag csak annyi az erőm, hogy a biciklikormányba megkapaszkodjam, de valami húz, visz visszafelé. Csak most látom, milyen meszszire mentem. Amint elérem a parti fákat már a régi, megszokott tempóban hajtom a kerékpárt A hídra felérve eszembe sem jut megállni, hiszen ott a folyón túl, valahol már várnak rám. GOGH VILMA Francois Mauriac mondását rejtvényünk fő soraiban olvashatják. Készítette: K. Gy. A 30. számunk rejtvényének helyes megfejtése : Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük. Sorsolással könyvet nyert: Szoboszlai Erzsébet, Köbölkút (Gbelce), Csernák Judit, Losonc (Luőenec), Almásy Mária, IMádszeg (Trstice), Vincze Olga, Szene (Senec). Takács Hildegárd, Csilizradvány (Cil. Radvafí). (nő 22)
