Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-11 / 33. szám
CSALÁDIKOR A dohányzás a modern életnek az egyik legelteted tebb élvezete, sőt szenvedélye, amelynek következményeit nemcsak azok viselik, akik rabjai e szenvedélynek, hanem a környezet is. A kiterjedt élvezetnek a kielégítéséért a társadalom jelentős munkát végez. Hatalmas területeket von el a táplálkozáshoz elsőrendűen szükséges növények termesztésétől és ültet be dohánnyal. Kapálja a dohányt, neveli, leveleit gondosan válogatva letöri, szárítja, raktározza, aztán gyárakban feldolgozza és a feldolgozott anyagot speciális boltokba szétosztja, árusítja. Külön hatalmas apparátus ellenőrzi a munkák menetét és pontosságát. Mindez, a termelés, a feldolgozás, az elosztás, az ellenőrzés külön foglalkozási ágakat hozott létre. Rengeteg emberi tudás, szorgalom és energia! Miért? Hogy károsítsuk magunkat, az egészségünket. Hogy siettessük a halálunkat. Ma a tudomány álláspontja a dohányzás károsságát illetően egyértelmű. Az a tömegmozgalom tehát, amely a legutóbbi években van kialakulóban a dohányzás és a dohányosok ellen — szinte világszerte — nem indokolatlan. Nehéz volt azonban idáig eljutni! Holott a dohányzás maga sem régi hagyomány. A dohány új növény Európában, alig pár száz éves. Őshazája Amerika, közelebbről Közép-Amerika. Az új-világ felfedezése előtt nálunk nem ismerték. Az amerikai eredetet bizonyítja a név is. A tabak szó, amely a legtöbb európai nyelvben a dohányt jelöli, nyugat-indián eredetű, és az amerikai indiánok körében azt a hosszú csövet jelölte, amely a dohánylevél elszívására szolgált. Colombus már első útja során találkozik dohányzó indiánokkal, akik — mint útinaplójában említi — parazsat és bizonyos leveleket visznek magukkal, amely leveleket meggyújtva füstölik. A főleg szerzetesektől származó első és megbízható leírások az orron való füstszívás ugyancsak nagy élvezetéről tudósítanak. Beszámolnak az élvezet különös szokásairól, és dohánnyal való gyógyítást is emlegetnek. így aztán a XVI. század közepére Európa nyugati partjain már sokan tudnak az új növényről. Főleg Spanyolországban és Portugáliában ültetni is kezdték, de csak mint dísz- és gyógynövényt. Egy bizonyos Nicolo Monardez, a sevillai egyetem docense 1565- ben a dohányról mint új és csodálatos gyógynövényről számol be és ajánlja hathatós gyógyszerként. Csakhogy ugyanebben a században már füstölnek, pipáznak, tubákolnak is Európában az emberek, főleg az előkelőbb körökben. A századfordulóra különösen Angliában terjed el a dohányzás élvezete. Általános szokás a legtöbb városban, olyannyira, hogy 1603- ban Jakab király egy röpiratban emel szót a szertelen dohányélvezet ellen. A 17. század közepén pedig már a pápák kénytelenek bullát kiadni az istentiszteleteken való dohányzás ellen. Hozzánk is gyorsan eljut a dohányzás szokása. Errefelé állítólag az Erdélyben járt törökök között láttak először dohányzó férfiakat még a XVI. század második felében. (A mi dohány szavunk is török eredetű.) És sorra jelennek meg a tiltó országgyűlési rendeletek, a városok és vármegyék szigorú tilalmai nálunk is. Természetesen eredménytelenül, olyannyira, hogy a XVII. század végére a dohányzás itt is általános szokásnak tekinthető. A dohányzás nem pusztán élvezet, szenvedély, amely magával ragadja a kíváncsi és gyanútlan személyeket, hanem egyúttal szokás, divat is. Ha nem így lenne, akkor elterjedése nem ütközött volna olyan sok akadályba és nem keltek volna fel ellene annyian és olyan elkeseredett haraggal, és nem büntették volna pénzzel, bottal sőt néha halállal is a gonosz útra tért pipázók százait. A dohány viszont minden ellenkezés, büntetés ellenére alig száz esztendő alatt meghódította Európát, sőt Európán kívül is a legtöbb civilizált területet. Rohamos terjedéséhez okai között egy következő — és nem lényegtelen — szempont az orvostudomány akkori állása. Az orvostudomány akkoriban még messze állt mai egzaktságától, és a gyógyításban nagy szerepe volt a rendkívüli gyógyerővel felruházott növényeknek, füveknek. A bódító illatú dohányt már az indiánok is különleges tisztelettel övezték. Istentiszteleteiken ennek levelét füstölték, a barátságot is a különleges békepipa elszívásával erősítették meg, amelyet hitük szerint egyenesen a Nagy Szellemtől kaptak. A korabeli Európa orvostudományában, amelyben a hiedelem és a kuruzslás még szorosan egybekapcsolódott a reális tapasztalatokkal, az illatos új növénynek szintén különleges erőt tulajdonítottak. Általánosan elterjedt felfogás volt például, hogy a füst a test felesleges nedveit elhajtja és így „nem nátházik meg az, aki dohányoz". Különösen a reggeli dohányzást tartották hasznosnak: „legjobb reggel éh-gyomorra — Írja egy korabeli szakkönyv —, hogy a főben, tüdőkben 's' a' éjtszakán meg gyűlt nyálas nedvesség kiszivattassék". Különösen betegség esetén, pestises időben volt a dohány fontos óvszer. Például az angliai Etonban tanuló gyerekeknek a XVII. század nagy pestisjárványai idején reggelente kötelező volt elszívni egy-egy pipa dohányt. De hasznos volt a dohányfüst a rossz gőzök, a rossz víz és a tengeri betegségek ellen, és elűzte a csömört is. A dohányzás másik nagy hasznának tartották azt a hatást, amit a füst a dohányzó elméjére, kedélyállapotára, érzelmére gyakorol. „A Dohány porral való élés ... kiváltképpen az agyvelőt tisztítaná, és a szem világát erősítené. A dohányzás a tanulásban használ, a tanulók elméjét fölemeli" — olvashatunk ilyen és ezekhez hasonló feljegyzéseket XVIII. századi munkákban. Sőt, egyes vélemények szerint nem csupán az agyat tisztítja, hanem a lelket is erényre vezeti és megtanít becsületesen élni. Általános volt továbbá az a nézet is, hogy a dohányzás a barátságot fejleszti, „az embereket összecsatolja, egymáshoz barátságosakká teszi", és alkalmat teremt a nyájaskodásra, sőt a szerető látogatására is. Bizonyos feljegyzések szerint „alkalmatosabb az ember a Coiturára, az asszonyokkal való közösülésre és a família szaporítására, ha dohányoz". Ám amilyen gyors volt a dohány és a dohányzás szokásának az elterjedése, olyan hirtelen és nagy ellenszenv is támadt ellene mindjárt az elterjedés kezdetén. Egyesek ugyanis hamar rájöttek, hogy a dohány mégsem csodafű és nagy volt a csalódásuk. A legtöbb tilalom kiváltója pedig mégiscsak az volt, hogy a füst szívása és élvezete sehogy sem illett bele az addigi szokásrendbe. A dohányzó ember puszta látványa meghökkentette a látványhoz nem szokottakat. Már az új-világ felfedezői közül többekkel is előfordult, hogy amint dohányozva hazatértek, vízzel öntötték le őket, mert azt hitték, hogy kigyulladtak. Egyiküknek láttán pedig, amikor füstöt bodorítva hazatért, hozzátartozói úgy megijedtek, hogy menten paphoz futottak, aki azonnal az ördögi tetteket kivizsgáló inkvizícióhoz fordult. így került aztán e dohányos börtönbe, és amíg eveken át vizsgálták az ügyét és őt börtönben tartották, kint a dohányzás már széltében elterjedt. A dohányzás pár száz éves dicső páyafutása azonban most visszakanyarodni látszik a kezdetekhez, amikor csupa tilalom, korlátozás, büntetés sújtotta azélvezetétől megválni nem akarókat. Miért e tömeges fölbuzdulás, a sok kitiltás és rendelet, amelyek felől naponta hoz új híreket a rádió és a sajtó? Indokolt-e valóban a dohányzás és a dohányosok ellen pár éve indult mozgalom, amelynek kiinduló helye megintcsak Amerika? Hol tart ma az orvostudomány a dohány és a dohányzás káros, avagy nem káros hatásainak a megítélésében? — kérdezzük a szakembertől, dr. Sós Ágnes komáromi (Komárno) tüdő orvostól. — Az Egészségügyi Világszervezet 1970-ben, az addigi kutatások, tapasztalatok és statisztikák öszszegzésének eredményeképpen, bizonyítottnak fogadta el a dohányzás és a tüdőrák, a krónikus légcsőgyulladás, a tüdőtágulás és a szívizomsorvadás közti összefüggést. Eddig a dohányzás ártalmait kutatták világszerte. S miután ez bebizonyosodott, a kutatás mellett ezután már jut pénz arra is, hogy a dohányzás elleni propaganda hatásosságára növekedjék. A mozgalom tehát nem a semmiből nőtt ki, és egyáltalán nem indokolatlan. (folytatjuk) KOCSIS ARANKA (nőio)
