Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-04 / 32. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil 19. Így Gyula fordult vissza és foglalt helyet ismét a főorvosi szobában. Uzoni kérdőn vonta föl a szemöldökét, de lenyelte a kérdést, s már írta a recepteket a vénykönyvbe. — Mondd — szólalt meg Gyula. De a szó megakadt benne. A kérdő nézésre erőt vett magán. A hangja rekedt volt: — A zárójelentés. — Gyuszikám, tegnap mindent elmondtam, ami a zárójelentésben van. A mi tudományos zsargonunkban sokkal ijesztőbben hat, mint egyszerű, polgári nyelven. A zárójelentés a vizsgálatok eredményeit rögzíti, de hogy bent, a szervezetben mi történik, arról nekünk sejtelmünk sincs... Lehet, hogy szennye, elnyelve a tavaszi nap bátortalan aranyát. Kopár fák silbakoltak az utcán, sorfaluk között ócska villamosok döcögtek, olykor egy-egy kormot okádó autóbusz, mely egyik feléből emésztetlen embergombolyagot hányt ki, a másik felén ugyanannyit szívott a gyomrába. Franciska körülnézett, és örült a külvilágnak, örült a szabadságnak, bármily lehangoló arculattal fordult feléje, bármily kevés jóval kecsegtette. Élvezettel töltötte meg tüdejét a szmogos levegővel, olyanszerű érzés tartotta hatalmában, hogy a föld alól, a bunkerből végre kiszabadult Isten ege alá, akárcsak ostrom idején. Nem a koszos úttesten állott, hanem valami szűzi csúcsot taposott a lába, az örvénylő levegőben benne csapongott mindaz, amit a lelke mélyén szeretett, amit még várt az élettől. letnyi távolságot a kocsiút és közötte. A lakás ugyan a második emeleten van, de odáig még emitt nyolc, majd kilenc, majd megint nyolc lépcsőfokon kell felhágnia. Állt, s közben enyhén, ahogy a hervadó levelek, remegtek a lábai. Karon fogták, két oldalról támogatták, óvatosan elkormányozták a lépcsőházig. Odáig már elszürkült az arca, a karikák kimélyültek szeme körül; barnás, földszinű karikák a szürke bőrön, negyedükre kopott pillák s a fényevesztett szemben mélyből feltörő reménytelenség. Szaporán lélegzett. — Kezét csókolom. Hát meg tetszett jönni? Milyen jól tetszik kinézni. A lakó már elsietett, igyekvő léptei pattogtak a betonon, majd lent, a gyalogjáró aszfaltján, tompább, mélyebb hangon. Nyitva felejtett szájjal, tanácstalanságában sem fog egyedül maradni. Menj csak. — Szomjas vagyok. Miért nem adtok valamit inni?! Mira tettre készen rohant a konyhába, a sokféle ital előtt rhegbénult. Kinyújtott karját visszahúzta. A konyhaszekrényben poharak — kicsik, közepesek, nagyok. Melyiket válassza ? — Mit inna, anyuka? — Mindegy, csak add már! Egyik karja az italok, másik a poharak felé nyúlt, úgy állt, mintha keresztre feszítették volna. — Koktélt keverj, hogy erőre kapjon! — kiáltott ki Gyula a fürdőszobából. — Mindjárt, mindjárt! Ne idegeskedj! — És az éjjeli ápolónő? kérdezte a mérnök már az előszobában; a tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét — mikor jön? édesanyád néhány nap múlva kitisztul, s egy hónap múlva már vidáman jön-megy ... Az injekciót ezentúl nem vénába, hanem intramuszkulárisan kapja, ami alig fáj... Otthon lesz .. . Szóval semmi ok a pesszimizmusra ... Gyula félszegen ült, leeresztett vállal, görnyedten, mint egy nagyon alázatos kérvényező. Örömet szeretnék még szerezni neki... Elkerülte a szokott kifejezést, hogy meg akarom „aranyozni az utolsó napjait". — Franciska néninek nagyszerű természete van. Élvezi a cigarettát, az italt, a vicceket. Készen ál! minden öröm befogadására. — Késő bánat, de arra gondolok, bizonyára azért, mert kevés része volt örömben. — Nem. Nem. Franciska néninek megvan a maga sajátos szelektáló készüléke. Mihelyt megfelelő a fizikai állapota, mindenből képes kiszűrni egy kis örömet. De ha te így elereszted magad ... Átadta a vényeket, közölte a megfelelő utasításokat, s azzal búcsúzott, hogy ha szüksége van rá. Gyula bármikor megtalálja a kórházban vagy a lakásán. Odakint, a kórházi folyosón a két testvér közrefogta édesanyját, elindultak a kijárat felé. Pezsgett már a kórházi délelőtt, nővérek szaladgáltak gyógyszeres ládikákkal, injekciós tűvel, infúzióval, irrigátorral, röntgenfelvételekkel, vizsgálatra vett vérrel, vizelettel, a folyosó végén feltűnt az ügyeletes orvos, a takarítónő lépcsőt sepregetet. Franciska kiszabadította karját gyerekei öleléséből, hogy viszonozza az integetéseket, kezet fogjon. Félig megkönnyebbülten, félig szorongva búcsúzott betegsége színhelyétől, ahogy vasútállomásokon szokás, csupán a lepkeként röpködő zsebkendők hiányoztak, a fehér gőzt puffogó mozdonyok, a sínek acélos csilláma. Győztesként vonult ki a siralmak házából. Ködös, nyomott ég fogadta őket, áprilisi ég, melyet megült a nagyváros mozdulatlan — Ott a kocsi — érintette meg a fia gyöngéden. Az öregasszony megrezzent, visszatért a földre, még mindig nem a valóságra; a járda, az úttest, a kocsi a családot jelentette, azt a meleg, meghitt közeget, amelyben feloldódtak évei, a sok-sok év, sok-sok gonddal, aggodalommal, de legalább ugyanannyi örömmel. A szabadulás mámora hirtelen oszlott szét, kábulat fogta el. Szemhéjai elnehezedtek, lélegzete meglassúdott, félig még ébren, félig már szunnyadozva dőlt hátra a kocsiban. Nem vette észre, hogy bekanyarodtak a kis keresztutcába, ahol Gyula lakott, a lift nélkül tervezett, kétemeletes villában, kilencedik lakóként. Álmos tekintettel pillantott fel a balkonra, nem ismerte föl, utoljára úgy látta, hogy a virágok lecsurogtak róla, most csak a zöldre festett, kopár ládák látszottak. Kétkedve szemlélődött. Valóság-e, amit lát, s ha igen, hova tűntek a virágok, hova sodorta illatukat a szél? — Körül se néz, anyuka ? — kérdezte Gyula. Abban az évben késett a tavasz, de a rügyek már nyiladoztak a fákon, a bokrokon, vidám-zölden a nyírfán, a juharon, félénken a szilvafa meg a hárs sötét gallyai között mintegy elveszve, a gesztenye nagy, mézgás bimbói buján, kihívóan nyiladoztak, egyikmásik bimbóból már kifakadtak az ártatlan levelek. A közelben két forszitiabokor virágzott, napfény-sárgán, meg a szomszéd mandulafája rózsaszínbe és feketébe öltözve. Franciska tekintete lassan fogadta be a látványt: — Tavasz lett — suttogta maga elé —, és én nem is tudtam róla. Ismét felpillantott a balkonra, egy másodpercre a petúniákra gondolt, a tavalyi petúniákra, aztán az aggodalom kiszorította az emléket a tudatából. Felhúzta szemöldökét, s nyomban utána a balkon irányába intett. A távolságot mérte föl, a csaknem háromemeszépsége utolsó maradékából kivetkőzve. Míra úgy révedt az előtte álló feladatra, mint az utat váratlanul eltorlaszoló akadályra. Harmadjára-negyedjére fogta föl, hogy öcscse vár tőle valamit. Kioldódott nyakláncról a gyöngyök, gondolatai szertegurultak a földön, elvegyültek a beton szemcséi, az út kavicsai között. — Ezért nem lehet a mentőket kihívni — védekezett félálmából fölriadva. Gyula bal kezével megfogta és megszorította nénje jobb csuklóját. — Öleljen át, anyuka, fél karjával engem, fél karjával Mírát. Az öregasszony ide-oda kapkodta a fejét. Jóakaratún, kíváncsin, hitetlenkedve. Végül engedelmeskedett. — Most üljön a karunkra, anyuka. Üljön le. Üljön le. — Micsoda cirkusz! — méltatlankodott már a karjukon. Zsörtölödéséböl kiérzett a megkönnyebbülés. Bántotta a büszkeségét, „nem vagyok én magatehetetlen"! Ezt akarta kifejezni, kissé határozottabban, mint érezte. Az utolsó pihenőnél „állj"-t vezényelt. — Innen magam megyek. Megfogta a korlátot, egy darabig mintegy ízlelgette a tenyerével a sima vasat, aztán lépett egyet próbaképpen, majd még egyet, diadalmasan, hogy lám, tud ö menni, fölösleges az egész komédia. — Adjatok valamit inni — ezt a karoszszékben mondta, kimerültén hanyatlott belé, zihálásának halk tücsökzenéje egyszerre mindenünnen hallatszott. Ahogy Ígérték, a két nővér megtette az előkészületeket Franciska elhelyezésére. Gyula ágylámpáját, könyveit, jegyzeteit behordták a hálókamrába. Franciskának a nagyszobában vetettek ágyat, a frizsidert megtöltötték étellel-itallal. Az ágy mellett koffer állott tiszta kombinékkal, bugyikkal, hálóingekkel. — Menj csak a hivatalodba — biztatta Míra —, én megvárom Erzsókot. Ő megvár téged. Anyuka egyetlen másodpercig Mint akit a kérdés váratlanul ér, Mira összerezzent, s lélekben a férjéhez menekült. — Oti azt mondta ... — mintha egy plébános hivatkozott volna a Szent Atyára. — Szóval nincs elintézve? Megint valami, ami nincs elintézve. — Nyugodj meg, lesz ápolónő. — Lesz! Lesz! Lesz! Ebben a családban minden csak lesz! — Én igazán nem tehetek róla. Egy ápolónőt nem lehet ukmukfukk a semmiből előteremteni. Ezt beláthatod. A szóváltás zaja Franciskát' kicsalta az előszobába. Az ajtófélfához támaszkodva dirigálta gyerekeit: — Ne veszekedjetek, büdös kölykei. Inkább örüljetek, hogy együtt vagyunk. — No, én megyek, kezét csókolom, anyuka — hozzá hajolt, arcon csókolta. — Veled, ugye, holnap reggel találkozom? Mira arca megnyúlt: — Holnap reggel nem jöhetek. Hiszen Oti mondta, hogy utazunk ... — Már holnap? Mikor lesz újra szerencsém becses személyedhez? Az asszony beharapta ajkát, lassan válaszolt: — Mához egy hónapra találkozunk — retiküljéböl zsebnaptárt vett elő —, jövő hónap tizenkettedikén reggel itt leszek. Az öregasszony aggódva nézett egyikükről a másikukra: — Te elutazol. Gyula elmegy. Velem mi lesz? — Nem valami biztatón kezdődik — fordult vissza Gyula a küszöbről. — Se éjjeli ápolónő! Se segítség! Ezt remekül megcsináltátok. (folytatjuk)
