Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-07-21 / 30. szám
NÉPEK MESÉI ÉSZAK-AMERIKAI INDIÁN MESÉK A ló története »mm Hogyan szereztek kutyát ‘ az indiánok? Télen át egyedül élt a vadász a feleségével, és egyetlen gyermekükkel, egy négyéves kisfiúval. Öles hó borította a tájat, ritkán akadt valami zsákmány. Egy nap a vadász bölénynyomot fedezett fel. Követte, de végül is elhibázta az állatot. Késő este ért haza. Mielőtt belépett volna a tipibe, megállt, hogy leverje a havat a mokaszinjáról. Ahogy ott áll a hóban, hallja, hogy a kisfia sír az éhségtől odabent a sátorban, a felesége pedig vigasztalni próbálja. — Ne sírj, ne sírj, fiacskám! Lehet, hogy apád bölényt ejtett el. Talán ezért késik ilyen soká. A vadász erre visszafordult, újra elindult az éjszaka sötétjében, némán segítségért könyörgött. hogy mosolyogjon rá a vadászszerencse. Már pirkadt, amikor rábukkant a bölénynyomra. Követte. Ekkor hirtelen egy farkas rohant oda hozzá, és így szólt: — Mért sírsz, fiam? — Nehéz helyzetben vagyok. Feleségem és kisfiam éhen halnak. — Rejtőzz csak el itt a bokor mögött — szólt ismét a farkas —, használd az én íjamat és nyilaimat, én meg majd feléd hajtom a bölényeket. De el ne felejtsd, az én íjamat és nyilaimat használd, ne a magadét! A farkas eltűnt. A vadász alaposan megvizsgálgatta az íjat, amit kapott. Kisebb volt sokkal, mint az övé, és szemmel láthatóan jóval silányabb. Emlékezett azonban a farkas tanácsára, úgyhogy mikor meghallotta a bölények csörtetését. kézbe vette a kis íjat, és egymás után hat bölényt terített le. Mikor a hetedik, az utolsó bölény közelített felé, mégiscsak a saját. íját vette kézbe. A hetedik bölény elmenekült. A farkas visszatért. — Nos, szerencséd volt-e? — kérdezte. — Hatot ejtettem el a te íjaddal és nyilaiddal — felelte a vadász. — A hetediknél azonban a saját fegyveremet használtam, és a bölény elmenekült. —■ Mondtam, hogy az enyémet használd — szólt a farkas. — No de mindegy. így is éppen elég húsunk van. Együtt darabolták föl az állatokat. A vadász a farkas kérésére két bölény húsát félretette a farkas kölykei számára, jómaga annyi húst málházott föl a hátára éhező asszonyának és kisfiának, amennyit csak elbírt. Még aznap este, miután elverték éhüket, szétszedték a tipit, és átköltöztek oda, ahol a vadász a bölények húsát elrejtette. Ott aztán csatlakozott hozzájuk a farkas egész családjával. Ott tanyázott a farkascsalád a sátor körül, nem féltek az embertől. Az asszony hússal etette őket, míg végül egészen megszelídültek, annyira, hogy teherhúzásra is be lehetett fogni őket. Ezután mindig együtt éltek az indiánokkal. Az indiánok kutyái lettek. A pima indiánok öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a földön. Volt akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy napon az idősebbik fivér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt roskadozó kisebbik testvéren. így szólt hozzá: — Nehéz az életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meglátod, jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide. a tó partjára, s ne félj, akármit látsz is. Fájt a kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának. Négy nap múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat pillantott meg. Lovak voltak — két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárga — vagyis olyan színű, mint az erdei szarvas. A kisebbik fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket vetett az egyik állat nyakába, a hátára pattant, s a másik hármat maga előtt terelve, hazavitte valamennyit. A pima indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián lóháton járta a messzi vidéket, lovával vitette a nehéz terheket. A jó testvér így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán. A ló pedig az ember igaz barátja azóta is. NAGY ZOLTÁN illusztrációja (nő 16)
