Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-07 / 28. szám

Újból összegyűltek a levelek az asztalomon. Olvasóink meglátásai, panaszai kerültek papírra. Első pillantásra egyéni problémáknak, gondoknak tűnnek — talán szóra sem érdemesnek —, mégis foglalkozunk velük. Mert többnyire ugyan egyéni bosszúságokból adódtak, a gyökereik mégis társadalmi jellegűek. Nem szabad hát szemet hunyni fölöttük, még akkor sem, ha a levélíró nem merte, nem akarja nevét feltüntetni.

Szabadkozó levelet kaptunk a közelmúltban Kalász Józsefné sviti olvasónktól (Popradi járás), arra kér bennünket, továbbítsuk sorait ezúton is a Vasútigazgatósághoz. Mivel közérdekű az észrevétele, szívesen teszünk eleget a kérésnek. íme:

„Több magyar turista nevében kérem a Tisztelt Vasútigazgatóságot (Správa vychodnych dráh), intézze el. hogy Kassán (Koiice) és Poprádon legalább az idegenforgalmi idényben mondják be magyarul is a Rákóczi Expressz érkezését, illetve indulását. Két ilyen hatalmas vasúti csomóponton, ahol rengeteg a külföldi utas télen is. nyáron is, igazán jó lenne, ha mindenki pontos és számára érthető tájékoztatást kapna. A közeli Miskolcon már sokszor hallottam, hogy négy nyelven — magyarul, szlovákul, lengyelül és németül — tájékoztatják az utazókat Nem vehetnénk példát szomszédainkról mi is?

Gyakran utazom Miskolcra, május elseje előestéjén történt meg velem, hogy Kassán többedm agammal le-fel jártunk a peronok közt, mert még a tábla sem volt kitéve, hogy melyik vágányról indul a vonatunk. Pár perccel indulás előtt bemondták ugyan, hogy hol áll, de csak szlovákul és meglehetősen hadarva. Nagyon sok magyar turista szerencsétlenkedett. kérdezősködött az utasok közt. míg végre olyanra akadtak, aki segíteni tudott nekik.

Poprádon turistaidényben is sokszor előfordult már. hogy a vonat fa Rákóczi Expressz) megérkezését szlovákul is csak késve jelentették be, akkor, amikor az utasok már régen leszálltak. Két alkalommal így nekem is „volt szerencsém " magyarországi rokonaimat elkerülnöm, pedig kimondottan elébük mentem ki a poprádi állomásra.

Talán nem lehetetlen amit kérek, csak eddig az illetékeseknek még nem jutott eszükbe, hogy ez is az utazás kultúráját és az utas kényelmét szolgálná.

A kérésem mindössze annyi hát: időben mondják be Kassán és Poprádban a nemzetközi vonatok indulását-érkezését — és magyar nyelven is. "

levélírónk azért címezte nekünk kérelmét, mert azt reméli, ha mi továbbítjuk, biztosan meghallgatásra talál. Mi is ebben bízunk, és várjuk a Tisztelt Vasútigazgatóság jelentkezését. Szívesen adunk helyet lapunkban levelüknek, melyben beszámolnak arról, hogyan tettek eleget Kalász Józsefné okos és teljességgel jogos kérésének.

„Egy szomorú kismama " aláírásé levélből arról értesülünk, hogyan lopták meg egy galántai illatszerboltban, ahol — tisztelvén a feliratot — táskáját nem vitte a pultok közé, hanem lerakta az e célra kijelölt helyre. Mire bevásárolt, táskái üresen várták. Levélírónk panaszt tett az ott álló elárusitónőnél. akitől csupán azt a választ kapta, hogy sajnos, ma mindenhol lopnak. Most tőlünk kérdi, vajon ki a felelős azért.

hogy meglopták? Miért áll ott az elárusitónő, ha nem vigyáz a táskákra? Vagy miért nem azt írják ki, hogy a vevő ügyeljen a táskájára, mert ebben az üzletben lopnak?

Elég gyakran kapunk hasonló témájú leveleket, amelyekben az olvasók arra panaszkodnak. miért nem vihetik magukkal a táskájukat az eladótérbe, ha az üzlet nem vállalja a felelősséget a megőrzésükért? Nos. a vásárló nem köteles letenni a táskáját, ha az üzletben nincs felelős személy, aki azt átveszi tőle. Már elég sok áruházban bevezették, hogy a bejáratnál (ruhatárhoz hasonlóan) átveszik a megrakott bevászemély önkényesen emeli a munka diját, legyen az akár ötven fillér is! „Egyesek talán kicsinyesnek, szőrszálhasogatónak tartanak majd. én mégis megírom, mert nem tudom szó nélkül hagyni a dolgot Komáromban (Komárno) évek hosszú során át ötven fillért kértek a városi illemhely használatáért. S egyszer csak sehol semmi, meg kellett toldanom az ötvenlmérést egy másikkal. A szigorú felszólítást nem hagytam kérdés nélkül, amire azt a választ kaptam, hogy időközben emelték a tisztítószerek és eszközök árát tehát a szolgáltatásokért is többet kell fizetni! Ha így van. indokolt a plusz ötven fillér — gondoltam, de a dolog nem hagyott nyugton. A fővárosban és Csehországban járva kíváncsian próbáltam ki, vajon itt is felemelték-e az illemhely-használat díját? Meg is kérdeztem a tisztaságot őrző asszonykától, ők mennyit „inkasszálnak"? Csodálkoztak a komáromi kolléganőjük rosszul infórmáltsá-Mc

sárlószatyrokat. Ebben az esetben felelősek a táska tartalmáért. Ha a vevő csak jószántából rakja le a táskát, hogy ne kelljen neki áruválogatás közben a szatyrával bajlódnia, ezt a saját felelősségére teszi. Az üzlet ebben az esetben men köteles a keletkezett kárt megtéríteni. Ezt jól tudják az elárusítók is, akik előszeretettel teremtik meg a feltételeket ahhoz, hogy legyen hol lerakni a nagy bevásárlótáskákat — ezzel csökken az árulopás kockázata is —. de nagyon hamar kihúzzák magukat a felelősség alól, ha a vevőnek származik belőle kára.

Mindebből a tanulság tehát, hogy ne rakjuk le a táskánkat ott ahol ezért nem vállalnak felelősséget. Ezt nem kérhetik, követelhetik meg egy üzletben sem!

Maradjunk néhány sor erejéig a kereskedelemnél, ahol, ha a kereslet meghaladja a kínálatot, felüti fejét a spekuláció, romlik az áru, a szolgáltatások minősége. Erről tanúskodik B. Imrecze Mária hubói (Hubovo) olvasónk levele.

„Özvegyasszony ismerősöm panaszkodott nemrég. Még 1981-ben sírkövet rendelt a éafárikovói kommunális üzemnél. Nem kis összeg egy ilyen sírkő, kifizetett érte tízezer koronát! Nem sajnálta rá a pénzt mert elképzelésének megfelelőre sikerült meg volt tehát elégedve vele. Sajnos, nem sokáig. A szépen csillogó emlékmű rövid idő múha mállani kezdett, mígnem csupán por maradt belőle. Valaki ugyanis kispórolta belőle a cementet ami összefogta volna. Valaki jogtalanul is akart keresni rajta, gondolván, egy halott úgy sem jöhet reklamálni. Az nem, de az özvegye igen. Mégha azzal gondot okoz is a sírkőkészitőnek."

Balogh Mária nemesócsai (Zem. Olca) olvasónk is látszólag jelentéktelen dologról ír, de ha belegondolunk, nem is olyan jelentéktelen az, ha a szolgáltatást nyújtó

gán. Ok ilyesmiről nem hallottak eddig. Lehet Komáromban jobb és illatosabb tisztítószereket használnak erre a célra... De akkor ebben az esetben miért csak egy száraz citromszeletke illatosítja itt a levegőt?"

Ezt mi is szeretnénk tudni. Lehet, az illetékesek megindokolják!

Lévai (Levice) levélírónk a 18. számunkban megjelent egyik cikkünkre reagál, melyben arról irtunk, hogy nem lehet Léván sertéshúst kapni.

„Mivel már jó pár éve rokkanttá nyilvánítottak, de nem rendelkezem igazolvánnyal, ami arra jogosítana, hogy soron kívül kiszolgáljanak az üzletekben, az én családom, asztalán kevés volt a sertéshús az utóbbi hónapokban. Hiszen abból az ötven kilóból, amit állítólag néha kapnak az üzletbe, úgy sem jutott volna nekem. Pedig valakinek ezt is kell vásárolnia, sajnos nem is kilónként hanem nagyobb tételekben. Az én szomszédomnak bizonyára jut belőle, mert őnála a füstölő szinte megállás nélkül működött még május közepén is.

Az említett cikkben H. Zsebik Sarolta azt a tanácsot adta Benedek Pálnénak, hogy az ellenőrző szervekhez kellett volna fordulnia, ha tanúja volt a pult alóli árusításnak. Nos, én bátorkodtam fölhívni a nemzeti bizottság illetékes dolgozóinak figyelmét arra. hogy ebből a füstölőből télen-nyáron ömlik az én udvaromba, lakásomba a füst. Ki is vizsgálták az ügyet, sőt határidőt is kapott a szomszédom, no nem a füst megszüntetésére — mert hisz engedélye van a füstölésre —, csak bizonyos módosításokra. De mivel én vállalni mertem a cikkben említett konfliktus következményeit, szemben találtam magam a bosszúállás legcsúnyább formájával. Füstölős szomszédom fia ugyanis a nemzeti bizottság ellenőrző csoportjának tagja. Kérdezem, ezek után hová fordulhatok

még ? Marad a közmondás: Úgy jársz, mint a vas. Addig ütnek, amíg meg nem puhulsz "

Nos. kedves levélírónk, én még ezek után is tartom magam a Benedek Pálnénak adott tanácsomhoz. Forduljon az illetékes ellenőrző szervekhez! Még akkor is, ha úgy tűnik, a sógorság-komaság leple alatt elvész az igazság. Mert az ellenőrző szerveknek pártatlanul kell állást foglalniuk, nem szabad, hogy rokoni alapon kezeljék az ügyet. Ennek az ideje már lejárt. Ezt, remélem, Léván is tudatosítják!

„Szólj igazat, betörik a fejed!" — ettől tart idős abarai (Oborin) olvasónk is, aki arról panaszkodik, hogy községükben a Chemkostav teherautóiról, amelyek a földet hordják az utcákon, életveszélyesen nagy rögök hullanak le. A nyugdíjasokat szinte a félelem fogja el, ha meglátják az autókat jönni, nem tudják hová „bújjanak" előlük. „Mi, hetven éven felüli öregek nem sokat tanultunk az iskolában, de ennyi év tapasztalata alapján azt meg tudjuk mondani, hogy a mocsarat nem jó minőségű termőfölddel kellene feltölteni! Ezt pedig senki nem veszi figyelembe Hogy ezt miért nem mondom el a falu vezetőinek ? Mert ellenségüknek nyilvánítanának. Ezért nem merem a levelemre a nevemet sem ráírni."

Nem hiszem, hogy a falu vezetői azért az ellenségüknek nyilvánítanák, mert jó tanáccsal, segítőkész bírálattal közeledik feléjük. Hiszen a nemzeti bizottság képviselőinek kötelességük is kérni választóik véleményét, milyen kifogásolnivalót látnak utcájukban. mivel lehetne az idős polgárok életén könnyíteni. A képviselők bizonyára szívesen is vennék a figyelmeztetést, s el tudnák érni, hogy a Chemkostav autói a jövőben óvatosabban közlekedjenek.

Végül még egy, nagyon messziről — Finnországból érkezett — levél írójának panaszát tesszük közzé. Jouslahti Erzsébet külföldön él. ennek ellenére rendszeres olvasója lapunknak.

„A hazai újságokat idős szüleim küldik, akik már mindketten nyolcvanadik évüket tapossák. Figyelmességüket én is újságokkal viszonzom. Január végén is küldtem nekik kétkilós újságcsomagot, amiért borsos árat fizettem (28 márka a postadíj). Az újságok el is jutottak Safárikcrvóba, de csak a postára. Mert aznap a postásnak sok volt a hordanivalója, nem akarta a csomagot cipelni, gondolván, majd elviszi hédőn. amikor kevesebb a posta. Sajnos, még azt sem mondta szüleimnek, hog menjenek el érte a postára. Hétfőre pedig hűlt helye volt a csomagnak és azóta sem lett meg. Kérdem én: így tehet bízni a postai alkalmazottakban ? Hogy merjek ezután szüleimnek valamit is küldeni? Jó lenne, ha a jövőben ilyesmi többé nem fordulna elő és a éafárikovói postán pontosan mindenki megelégedésére, lelkiismeretesen végeznék munkájukat",

Szeretném remélni, hogy időközben mégis megtalálták az elveszett újságcsomagot és igy a safárikovói postások becsületén esett csorba legalább egy kicsit kiköszörülődik. Különben nem szabadna ilyesminek előfordulnia, hiszen a postások jóhire látja kárát.

H. ZSEBIK SAROLT