Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-01 / 1. szám
KALENDÁRIUM 1571. december 27-én született Johannes Kepler, korszakalkotó jelentőségű német csillagász. 1926. december 29-én hall meg Rainer Maria Rilke, német költő. 1796. december 30-án született Wesselényi Miklós magyar politikai író, a magyarországi reformellenzék egyik vezetője. KÖNYV Madách-naptár 1987 Hétköznapi nélkülözhetetlenségükben a naptárok a lehetetlent kísérlik meg: kézzelfogható anyagi — ez idő tájt, sajnos, egy kissé veszélyeztetett — valóságában mutatják a jövendőt. A napok, hetek, hónapok nyomdafestékmonotóniája a Nagy Váratlant és Elképzelhetetlent rejtegeti, kamaszos illúziók mindenhatóságával. Tulajdonképpen ezért szeretem én a naptárakat. No meg azért, mert megbízhatóbbak minden tudományos prognózisnál és nagyképö futurológiái elemzésnél. A jó emlékű Gergely pápa óta olyanok, akár a világegyetem törvényei: hétfő után csak kedd, március után csakis és kizárólag április következhet, ha törik, ha szakad. Szeretem a naptárakat. S ez alól nemzetiségi könyv- és lapkiadónk, a Madách évenkénti naptárai sem kivételek, noha ezekben a föntebb dicsért naptári rész majdnem hogy csak apropónyi terjedelmű. Jó kalendáriumok szokása szerint. S elnyerte tetszésemet a legújabb, az 1987-es Madách-naptár is. Elöljáróban bevallom, nem kis szerepe van ebben annak, hogy a több mint negyvenezer példányszámban megjelentetett kiadvány kerete-tengelye szőkébb pátriámmal, a Csallóközzel kapcsolatos. A naptár címoldalának színes felvételén ugyanis a Gabcíkovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer eröműtelepe látható jó másfél évvel ezelőtti állapotában — egyébiránt a leghatalmasabb építkezési „gödör", melyet a csehszlovák építőipar valaha is produkált! A hátlap hasonlóan színes felvételén pedig — ha jól sejtem — a csicsói (Cicov) rezervátum, a Lion látható. A szabályos hármasegység pedig akkor lesz nyilvánvaló. ha a kiadványt pontosan a közepénél kinyitjuk, mert itt dr. Pomichal Richárd értő írásán keresztül „beszél a múlt" „Vadvízország emlékei"-ről. A mélységes aggodalom hangján valamennyiünk felelősségtudatára apellál, hiszen a Csallóköz növény- és állatvilágának némely értékes fajait végzetes pusztulás fenyegeti; kár, hogy az íráshoz mellékelt fotókat nem színesben látjuk, úgy a rájuk nyomtatott képzőszövegeket is elolvashatnék. Túl e „lokálpatriotikus" megközelítésen, természetesen a legújabb Madách-naptárban is gazdag, változatos, időszerű tartalommal, színes és fekete-fehér képanyaggal magtalálhatók az évek során megszokott rovatok (Napjaink, Szép szó. Beszélő múlt. Családi kör stb.), melyeket megfelelő arányérzékkel Szilvássy József és Török Elemér állított ossze' Bereck József Talán rózsát hozok Pánt, noha maga is isten volt, nem szerették az olümposziak, s nem szívesen látták öt körükben. Igaz, nem is kívánkozott közéjük, csináljon csak a gőgös istenvilág amit akar. Jól megvolt ö nélkülük is a maga kisvilágában, Árkádiában. Nyájakat őrizgetett, s közben fújta, fújta a sípját, amelyből a szerelemről szárnyaltak magasba dalai. A szerelmet szerette mindenekfölött, a szerelmet és az életet, hisz e kettő nincsen — s már az ő idejében sem volt — egymás nélkül. A női test szépsége egybefolyt nála az élet szépségeivel, amelyekért a legképtelenebb kalandokba is gondolkodás nélkül belement. S bár egy isteni hang egy Thamosz nevű tengerészre bízta, hogy közölje a világgal a „nagy Pán" halálhírét, ő időről időre azóta is felbukkan az emberek között. Legutóbb már a mi századunkban, Csehországban: Jaroslav Seifert néven énekelt az élet és a szerelem gyönyöreiről, s mivel ezúttal Közép- Európához kötötte a sorsa, mi sem volt természetesebb és kötelezőbb parancs számára, mint hogy hazája, sőt — prágai lévén — szeretett városa szépségeit is sorra versbe szedje. Hogy az istenek ezúttal is lenézték és még sokáig lenézhetik őt egyszerűsége, földhözragadtsága miatt, most sem érdekelte. Ha megszólalt, leggyakrabban az eklogákéra emlékeztetett a hangja, amelybe időnként némi csendes melankólia, bölcs rezignáció vegyült. Leginkább persze olyankor, ha az elmúlás szomorúsága érintette meg őt egy időre. Mert kénytelen volt számot vetni a nemlét tényével is, hiszen ha az élet és a szerelem párban járnak, a halál viszont elválaszthatatlan harmadik társukként ott kullog állandóan a nyomukban. Ám ez sem olyan nagy baj, mert az első kettő néhány lépéssel mindig előbbre tart, s így arra is van alkalmuk, hogy olykor-olykor kifogjanak gyászos képű társukon. „Nem volt jó az élet ezen a világon. (De a mienk volt,) ha olyan volt is, amilyen." A mienk volt, s a mienk is marad, ami bőven elegendő ahhoz, hogy szépnek lássuk. Szépnek, folytatásra érdemesnek. Ezért dalolt Pán a szerelemről, s ezért teszi ezt Seifert is, aki talán túlzó szerénységgel hitte (állította) magáról: „A világ vers-millióihoz (néhány strófát tettem én csupán.) Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél." A tücsökzene bölcsessége ugyanis az élet nem múló folyamatosságát hirdeti. Az 1984-es irodalmi Nobel-díj, amit ennek az — ezúttal talán kicsit féloldalasra sikeredett válogatásban a magyar olvasó elé kerülő — cseh költőnek ítéltek oda, ezt a bölcsességet (is) jutalmazta. A kötet nálunk is megvásárolható. (Európa, Napjaink költészete) Tóth László FOLYÓIRAT Decemberi Nagyvilág A folyóirat e számának egyébként van egy cseh vonatkozása is. Közöl öt Seifert-verset, Vidor Miklós tollából recenziót a költő nemrég megjelent „Talán rózsát hozok" című verseskönyvéröl, s a neves cseh fordító, a fiatal Varga György pedig ebben a számban publikálja az eddigi legteljesebb magyar, Seifertröl — az első cseh Nobel-díjas költőről — írt esszéjét. Szigeti László „Titkon Chilében" a címe annak az új világsikerű publicisztikai műnek, amelyet Gabriel García Marquez írt egy Chilében titkon forgató filmstáb munkájáról. Az Európában is neves chilei filmrendező, Miguel Littin neve rajta van a szigorúan figyelt száműzöttek listáján, 1985 elején mégis vállalkozott arra, hogy álcázva magát visszatérjen hazájába, s Pinochet rezsimjéröl filmet forgasson. A világszerte méltán ismert Nobel-díjas író majdnem egyhetes kikérdezésnek vetette alá a filmrendezőt, aki szerényen, minden történelmi becsvágy nélkül beszélt hathetes munkájáról. Azaz munkájukról, hiszen egyszerre több stáb is forgatott, végül pedig maguk a chilei ellenállók; az utolsó héten már hat chilei csoport forgatott egyszerre, különböző helyeken. „A kutatómunka módszerét és az anyag jellegét tekintve ez a mű riport", írja könyvéről Marquez nagyon szerényen, hiszen a hatszázból összeállt százötven oldalnyi anyagon átsugárzik az iró tömör stílusa, másra átruházhatatlan modora. Mégsem ez teszi igazán élvezetessé és szó szerint izgalmassá az olvasmányt, hanem a fasiszta rendszer működésének leírása. Például: máig tilos belépni Pablo Neruda tengerparti házába, amelynek a tiltással egyenes arányban nő a kultusza. Kívülről mindenki nézheti, bentre senki nem léphet, de a rezsim így sem tudja megakadályozni, hogy Neruda költészete, szerelem- és szabadságvágya ne hasson egészen a legáldatlanabb körülmények közt élők körében is. Azokon a munkástelepeken,' ahol ugyancsak forgattak Littinék, fölmérve a munkások diktatúrával szembeni öntudatának mértékét. Az egyes szám első személyben, vagyis monológ formájában megírt történetsor egyik meglepetése, hogy „a száműzetésben élő kiemelkedő vezetők neve nem sokat mond annak az új nemzedéknek, amely ma sakkban tartja a diktatúrát." Ez rossz, de ugyanakkor jó is, hiszen a katonai rendszer legnagyobb kudarcát jelenti: különösebb hagyománytudat nélkül jött létre az ellenállás, többek között a Manuel Rodriguez Hazafias Front, amelynek sokrétű, kiválóan szervezett működéséről ugyancsak kerek képet kap az olvasó. Külön kiemelendő az Allende- és a Neruda-kultusz, amely már szinte földöntúli régiókba emeli a chilei dolgozók reményét és vágyakozását a szebb, szabadabb jövőre. Remélhető, hogy ez a világ minden táján megjelenő kötet mihamarabb magyarul is megjelenik. KIÁLLÍTÁS Edita Spannerová képei Az érsekújvári (Nővé Zámky) Művészetek Galériája Gorkij utcai kiállítótermében tekinthették meg az érdeklődök Edita Spannerová érdemes művész kiállítását. A tárlaton bemutatott alkotásai — 42 olaj- és 7 pasztellképe, továbbá 37 kisméretű (elő) tanulmánya arról tanúskodtak, hogy a festönő több évtizedes munkásságának eredményeként, „nemcsak a szépség, a kecsesség, a báj, nemcsak a lírai hangulat áll igyekezetének előterében, képeinek csaknem mindig súlyos mondanivalójuk van, ez teszi művészetét érdekessé, nem mindennapivá ." Lírai töltésű portréiról (lányok, asszonyok, anya és gyermeke, férj és feleség, öregek) minden képzőművészeti előképzettség nélkül leolvasható, hogy a legszűkebb emberi közösség (a család) és a legmeghittebb emberi (rokoni) kapcsolat is elviselhetetlen") (...) ketreccé válhat belső etikai erő nélkül". Edita Spannerová művészetében mindennek a megfogalmazása meghatározó jelentőségűvé válik. Edita Spannerová Érsekújvárott kiállított közel száz festményének szine-javát e helyütt nehéz lenne felsorolni. De az emlékezetünkben megmaradt néhány képeim (a Remény, a Ködben, az Ősz, a Szőke szépség, a Gyűrű, a Szív alakú fa, a Rózsaszín függöny, az Értékek, a Pillangók völgyében, a Várakozás ideje, vagy az Egyedülvaló) mindennemű rang- és besorolás nélkül azt példázza, hogy e légies alkotások és megrázó képek — a több mint kétezer látogatónak — maradandó élményt nyújtottak. A festőnő — az „igazi" modernektől eltérően — nem a (végtelen) térben, hanem időben és szimbólumokban gondolkodik. A jelentéktelennek tűnő tárgyat (is) úgy állítja művészete középpontjába, hogy a „szép", a jó, az igazság feltárását" szolgálja. Mert Edita Spannerová emberként — festőként hiszi, vallja és vállalja: „A művészet etikussága, gerincessége ott kezdődik, hogy arról a világról vall, amelyben él." Ha véges is az. Vörös Péter (Tiőt)
