Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-23 / 26. szám
Lenart László muszáj az embereket felülről irányítani Helyszín: a Novy Zivot bútorgyár Királyhelmecen (Kráíovsky Chlmec). Dolgozóinak létszáma 688, a termelésben 350 ember dolgozik. A női munkaerők száma 456. Az átlagkereset náluk a legalacsonyabb a vállalaton belül: a március havi például 2 325 korona volt. Az üzem fiatal, története mégis akár egy öles tanulmányt is megérdemelne. (Bodrogköz sokáig mezőgazdasági vidék volt csupán, minden ös és ivadék a paraszti rítus szerint mozdul itt; a környező falvak asszonyai, emberei nehezen tanulják, tapasztalják az ipart, a másfajta észjárást követelő gyári munkát. A gyár a túlkínálat ellenére is munkaerőgondokkal küzd, amivel bizony még a kezdetekkor számolni kellett volna ... Generációváltás, erős ösztönzés szükségeltetik ahhoz, hogy kialakuljon egy erős ipari munkásréteg.) Naponta harminc-negyven ember hiányzik a termelésből, anyaghiány akadályozza a munkát, a tervben ötmillió korona csúszás van, mégis, ahogyan telik az idő, úgy lesznek az itteniek egyre jobb munkások, egyre inkább gyári munkások. Már nem számolják a napokat, hónapokat, hogy mennyit kell még itt kihúzni, hol akadna jobb munkahely, végérvényesen munkássá válnak. Persze, még mindig magas a fluktuáció, de kialakulóban van egy törzsgárda, amelyik küzd a gyárért, a gyár érdekeiért, s amelyik ezért minden tiszteletet megérdemel. S amelyik súlyos helyzetben van, de olyan ponton, amelyen túl már nem adhatja alább: mert elveszítené önmagát, tartását, rugalmasságát. Mert súlyos helyzetben lenni lehet, de az arányokat elvéteni nem szabad! „Mert a munkás és a munkásnő áll a pad mellett és dolgozik. Nem nyolc órát naponta, hanem tizenkettőt, s nemcsak hétköznap, szombaton is, mert munka az van rengeteg, csak ember nincsen. És viseli a sorsát, méltósággal és derűvel, de azon a ponton a lábát túl nem teheti..." (Balogh Katalin mérnöknő, az üzem /járttitkára : ■ . ■ .. húznak ezek az asszonyok, mindent vállalnak. Jönnek szombaton, éjszakára is, tizenketteznek, ahogyan megkívánja az üzem érdeke. Bármikor lehet rájuk támaszkodni.) Tágas, nagy hodály a csarnok, hely benne mégis alig, kupacokban a limlom, púpozott dombok a rosszul vágott, elfuserált darabokból ; jaj, de szívesen olvashatják az itteniek a mesélő kedvű gyári riportokat a munkafeltételek javításáról, és biztosan „nagyon-nagyon örülnek", hogy az üzem vezetősége és a szakszervezet a szivén viseli sorsukat, folynak a tárgyalások a munkakörülmények könnyítéséről. A csarnok vagy tizenötször nagyobb, mint az asszonyok ,,munkatere". törött a lábam, akkor sem azt kérdezték, hogy mit kerestem a másik csarnokban, hogy miért én hordtam be az anyagot, hanem hogy rajtam volt-e az előírt munkaruha. Tizenhárom embernek kellene itt lenni, és most is csak heten vagyunk. Rengeteg éjszakai műszakot kell vállalni, tizenkettezünk, nemegyszer tizenhatost is húzunk, hát hol bírja ezt a sok anya?! Meg az ilyen vének, mint én vagyok? Reggel hatra hazamegyünk, kettőre megint jönni kell, aztán csak szédelgünk. Amit mi megkeresünk, azt nem nyolc óra alatt keressük meg. Ha kicsit jobban megszerveznék a munkát, akkor nyolc óra alatt többet meg tudnánk csinálni, mint de eljárni is alig lehet a padok mellett, kupacok, hulladék hánykolódik körülöttük összevissza. Kinn lemenőben a nap, de itt benn nem nagyon veszik észre, egyedül talán az esőt, mert az mégis veri az ember fejét munkába menet, munkából jövet. A levegő mindig ugyanaz, és az is biztos, hogy holnap ugyanúgy húzni kell, mint ma, és szombaton megint műszak lesz, de hétfőn megint állni fognak, mert nem lesz anyag. Mindig ugyanaz, és mégis más. Pedig itt a kárpitozóban az lenne igazán a jó, ha munka közben nem kellene semmire figyelni, csak a szövetre meg a pisztolyra, élvezni a kapcsolás ütemét, a pisztoly forgását... A legszebb tán az, mikor gyűlik egymás fölé a sok kész darab; csak itt az összevisszaság akkora, hogy maguk elé is alighogy látnak. Papp Zsuzsa: Takarítónő hol van, hol nincs. Nem lehet megmozdulni, hónapok óta igy áll itt minden. Magunk körül összetakaritunk, de a többi a takarítónő dolga lenne. Csak az is hiányzik, egy meg maga nem bírja a két csarnokot, igaz, nem is nagyon akarja. Jurtin Piroska: Nincs a munka megszervezve, mindent magunknak kell behordani. Pedig ez nem a mi dolgunk lenne, de bejövünk munkába, nincs ez. nincs az, kénytelenek vagyunk utána menni mi. Ez is sok időt elvesz. A múltkor is, mikor a targonca alá tizenkét óra alatt. Mert így, ha éjszakázunk, rengeteg a rezsi, másnap meg mozdulni is alig tudunk. De nincs megállás, jönni kell és jönni kell! Búza Jolán: Higgye el, ha jobb lenne a szervezés, öröm volna dolgozni. Mert az egésznek még sincs látszatja. Azt mondják állandóan, a mi hibánkból vagyunk lemaradva. Dehát ez nem igaz! Többet már nem bírunk. Ha nem jövünk be, akkor prémiumelvonás van, abszencia van. A múltkor felmentünk küldöttségbe az igazgatóhoz, hogy nem tudunk bejönni éjszakára, már nem bírjuk. Levonta a prémium egyötödét. Jurtin Piroska: Mindez nem is számítana — hiszen húznak az emberek, dolgoznak —, ha lenne érte megbecsülés. Azt hiányoljuk: az emberi hangot. Olyan csúnyán beszélnek velünk...! Ennek nem szabad így lenni. Olyan jólesik, mikor megkérik az embert, szépen beszélnek vele, nem parancsolnak, üvöltenek. Ne csak nekünk kelljen mindenkit megérteni, bennünket is értsenek már kicsit meg! Fazekas Éva: Mindig le vagyunk valahol maradva, pedig becsületesen dolgozunk, de zennyolc ’ már a régi Juhász Editke: Sokszor húsz fillérért áll a munka, mert egy húszfilléres ütöszeg kellene a puskákba. De nincs. Amikor áll a munka, akkor miért nem jön le a vezetőségből valaki?! Jurtin Piroska: Hiányoznak a jó mesterek, akiknek tekintélyük van, akikre felnéznek a dolgozók; és akik azért a munkással is tartanak. Nincsenek jó szakemberek, bárkit felvesznek az utcáról. Az anyaüzem, a Spisská Nová Ves-i többet törődhetne velünk. —■ persze aztán már van, hogy nem bírjuk. A tisztelet hiánya fáj, hogy a munkást még arra sem érdemesítik, hogy köszönjenek neki. Ha az embernek valami gondja van, csak a szemébe nevetnek. Sok itt a gyerekes anya, megvan mindenkinek a maga gondja, minekünk is szükségünk van a jó szóra, emberségre. Főleg emberségre. Hiába mondjuk, hogy a szabadságot ledolgozzuk, csak vettessük ki, mert közbejön azért valami; nem lehet kivenni. Van, akinek az egész múlt évi még benn van. És félünk, hogy az idén is igy lesz. Tóth József: Mégiscsak meg kellene beszélni a dolgozókkal, hogy milyen a helyzet. Az emberek meg tudnák érteni. László, szakszervezeti bizalmi: Tizennyolc éve párt vezetőségi tag vagyok, én már a régi műhelyben is dolgoztam. Igen a szívemhez nőtt a gyár. És csak azt tudom mondani, hogy nem értékelik kellőképpen a munkást. Egymásra vagyunk utalva, egymás munkájától függünk, mindig azt mondom, hogy az a munkás nem lehet olyan buta, hogy ne tudjon okosat mondani. Egymástól függünk; kit fognak vezetni a vezetők, ha mi nem leszünk? Felszólalok a gyűléseken, elmondom, ami a szívemen, de nem sok foganatja van. Pedig a gyár alapkövét én hoztam ide. — A szakszervezet küldetése, hogy védje a munkások érdekeit. Úgy tűnik, itt az üzemben ez a láncszem nem működik, vagy rosszul Miklós László munkást" ..csak azt tudom mondani, nem értékelik a Jurtin Piroska: „Semmi sem számítana, ha lenne megbecsülés"
